Hat évesen már az Operában dolgoztál. Hogyan kerültél oda ilyen fiatalon?
Már az általános iskolában is ének-zene tagozatra jártam. Az egyik tanárom szólt édesanyámnak, hogy az Operaházba keresnek gyerekszereplőket és érdemes lenne elmennem a válogatásra. Onnantól nagyon hosszú ideig nem is volt megállás, egyre több és több színházban tűntem fel.
Kezdetben statisztaszerepeid voltak?
Eredetileg a Bolygó Hollandiba is statisztákat kerestek. Az volt a különlegessége ennek az előadásnak, hogy a rendező, Kerényi Miklós Gábor a nyitányt is dramatizálta, ami arról szól, hogyan esik szerelembe a Senta, főhősnő még gyermekként a Bolygó Hollandival. Az a megtiszteltetés ért, hogy erre a feladatra engem választottak ki. Így már rögtön elsőre ?főszerepet? kaptam annak ellenére, hogy szövegem és énekem nem volt.
Később pedig a televíziózásban is kipróbáltad magad.
A színházi szerepeim révén hallottam arról a válogatásról, ahol a Családi kör című televíziós sorozathoz kerestek gyerekszereplőket. Ez a munka még közelebb állt a színházhoz, de ennek kapcsán figyeltek fel rám a televízióban. Később a Kölyökidő utódjával, a Képben vagyunk című programmal indult el a műsorvezetői tevékenységem.
Gyerekfejjel mennyire tűnt ez munkának?
Az adásokra mindig játékosan gyakoroltunk. Drámapedagógiai eszközökkel készítettek fel minket a bejelentkezésekre, konferálásokra, de mikor élesben ment a műsor, tudtuk, hogy ez egy komoly feladat és meg kell csinálni. Így visszatekintve viszont inkább tűnt mókának mint munkának. Akkor nem gondoltam bele abba, mennyi minden múlott rajtunk, gyerekeken. Nekünk csak azzal kellett foglalkoznunk, hogy minél színesebben és talpraesettebben készítsük a műsort.
Azóta többféle műsort is vezettél. Melyik állt hozzád a legközelebb?
Számomra a legkülönlegesebb a Noé barátai. Gyerekkorom óta imádom az állatokat, de ennyire közel egzotikus fajokhoz sosem kerültem. Szokatlan úgy beszélgetni egy ismert emberrel, hogy az a legfontosabb szempont, milyen viszonya van az állatokkal.
Hozzá kell tennem, hogy minden új feladat kihívást jelent. Amikor A legokosabb osztály című gyerekvetélkedőt csináltuk Kokóval, akkor tanító nénis szerepben kellett helyt állnom. A gyerekek nyilván másként reagálnak bizonyos stresszhelyzetekre, másként kellett nekünk is viselkednünk. De ők is partnerek voltak a műsorkészítésben, nagyon élveztük.
A Bízunk benned! esetében pedig az volt a kihívás, hogy teljesen egyedül vezettem a műsort, és ilyen típusú vetélkedőn még sohasem dolgoztam korábban. Akkor nem egy kötött adásmenethez vagy egy forgatókönyvhöz ragaszkodtunk, csak megvolt az a rend, ami alapján a játéknak mennie kellett. Minden más viszont a stúdióban dőlt el. Ez óriási rugalmasságot igényelt a stábtól és minden műsorkészítőtől, hogy engedjék, hogy a játékosok legyenek a főszereplők és alakítsák a program menetét.
Hogyan gondolsz vissza A Dalra?
Számomra óriási élmény volt. Hatalmas megtiszteltetésként ért, hogy 3 olyan műsorvezetővel dolgozhattam együtt, akiknek már több évtizedes tapasztalatuk van televíziózás terén. Novodomszky Éva és Gundel-Takács Gábor mellett Harsányi Leventével voltam hátul a backstage-ben. Rettenetesen hálás vagyok nekik, mert nagyon sokat segítettek. Rengeteget tanultam abban a hat hétben, mert igazi csapatmunkában tudtunk együtt dolgozni.
Más szempontból meg ?buli? volt, mivel hétről hétre találkoztunk a versenyzőkkel, ott voltunk velük a próbákon. Egy edzőtáborhoz tudnám hasonlítani, mert együtt éltük át a legnagyobb örömöket és bánatokat a versenyzőkkel. Nagyon impulzív volt a hangulat. A mai napig, ha bárkivel találkozunk abból a csapatból, ugyanazzal a lelkesedéssel köszöntenek, mint akkor, mintha el sem telt volna közben egy-másfél év. Erős kötelékeket hozott létre az, hogy ezt a felfokozott időszakot és hangulatot együtt éltük át.
Most pedig a Petőfi Tévében láthatunk. Milyen műsorokat vezetsz?
Az egyik a Böngésző, ami este 8 és 9 között látható. Ebben összegyűjtünk olyan videókat, klipeket és más internetes tartalmakat, amelyek számunkra érdekesek. Úgy próbálunk ugrálni témáról témára, ahogy az ember halad oldalról oldalra netezés közben. Utána pedig kezdődik az Én vagyok itt, ami egy beszélgetős magazin műsor másfél órában. Mindig van heti és napi témánk, vitakérdésünk, amiket aztán mindenféle szempontból átbeszélünk a vendégekkel is. Próbálunk minél érdekesebb anyagot összeállítani, kulturális programokat ajánlunk: mozi, színház, irodalom stb.
Újabb kihívást jelent ez a fajta televíziózás?
Abszolút. Amikor felmerült a Petőfi TV ötlete, azon ment a vita, hogy hogyan lehet majd a fiatalok fejével gondolkodni műsorszerkesztés közben. Én meg csak ott ültem, 24 évesen, hogy nekem ez miért jelentene problémát? (nevet) Aztán amikor először elkezdtünk készülni, rájöttem, hogy az eddigi munkáimmal igyekeztem minden korosztályt megszólítani. Erre jó példa a Noé barátai, ahol nem is volt szó célcsoportról, hiszen bárki szerethette az állatokat. Most pedig vissza kellett találnom a saját korosztályom hangneméhez. Menet közben tudatosult bennünk, hogy azokat a kérdéseket tegyük fel, amiket ők is feltennének. Egy oldalon állunk a nézővel és azt próbáljuk képviselni, ami őt is érdekelheti.
Ezekben a műsorokban Fodor Imre a párod. Vele milyen együtt dolgozni?
Annyiból helyzeti előnnyel indultunk, hogy volt már közös munkánk. Imi technikai rendezőként dolgozott a magyar televízióban, így hosszú évekig dolgoztunk együtt úgy, hogy a kamera ellentétes oldalán álltunk. Egy élő műsor készítésénél amúgy is nagy bizalomnak kell lennie a munkatársak között, egymásra hagyatkozunk. Imivel nekem mindig is jó munkakapcsolatom volt, de nem gondoltuk volna, hogy egyszer ezt kamerák előtt is sikerül. Megfordult a kocka, mert most ő van új helyzetben és engedi nekem, hogy vezessem, segítsem, mivel ezen a terepen nekem van nagyobb rutinom. Büszke vagyok rá, mert minden helyzetben feltalálja magát.
Milyenek a visszajelzések?
Nagyon jók. Külön jólesik, hogy bár a célcsoportunk a 16-35 közötti korosztály, az idősebbektől is kapunk pozitív visszajelzést. Sok szülőtől hallottam, hogy azért ül le megnézni a műsort, mert utána tud miről beszélgetni a tizenéves gyerekével.
Fotók: MTVA/Zih Zsolt
