Az egyik legelismertebb hazai irodalmi blogger vagy, az olvasóközönség a Kuszma nicknév alatt találkozhat a recenzióiddal. Munka ez, amit napról napra végzel?
Nem, inkább hobbi. Sőt már-már rutin. Igazából csak leírom, amit gondolok, mintha magamat kéne meggyőznöm, hogy tényleg azt gondolom. Általában meg is győzöm, de van, hogy bizonytalan maradok. Aztán olyan is van, hogy nem gondolok semmit egy adott könyvről, de többnyire ilyenkor is el tudok magammal beszélgetni valamiről – érdekes módon ezek az értékelések szerintem kifejezetten jól szoktak sikerülni. Szóval valójában csak hangosan gondolkodom. És nem tudok elmenni amellett, hogy meglepőnek találom a „legelismertebb” jelzőt.
Pedig akár véleményvezért is írhattam volna, hiszen sokan adnak a szavadra, a kritikáidat rengetegen olvassák. Miért választottad ezt az oroszos hangzású álnevet?
Dehogy oroszos, szép, ősi magyar szó ez, azt jelenti: lábatlan gyík. És azért lábatlan gyík, mert az egy nagyon csinos és jámbor állat, amit a kígyóval szoktak összetéveszteni, pedig nem kígyó. Fun fact, hogyha kígyó lenne, kicsi lenne, viszont így, hogy gyík, kifejezetten nagynak számít. Én ezt nagyon elgondolkodtatónak érzem.
Milyen olvasmányélmények szerettették meg veled a szépirodalmat? Emlékszel az első könyvre, amit örömmel olvastál?
Első könyvként Dahl Szofi és a Habója ugrik be, és Kir Bulicsovtól az Egy kislány a Földről. Utóbbit nem is olyan rég olvastam újra, és még mindig tetszik. De az első hűhaélmény a Száz év magány volt középiskolásként. Akkor éreztem azt, hogy muszáj sokat olvasnom, hátha találok még ilyen érzést.
És miről írtad az első ismertetőd?
Hollinghurst Más apától című könyvéről. Összesen három mondatot írtam. Azóta kijött belőlem a grafománia.
Korábban a Moly.hu oldalán találkozhattunk a kritikáiddal, jelenleg pedig a Goodreads.com oldalon publikálsz. Mi volt a váltás oka?
A Moly.hu végtelenül fontos kezdeményezés. Olyan lehetőségeket biztosít az olvasmányok virtuális rendszerezésére, ami alighanem egyedülálló. És emellett teret ad az írók és olvasók közti gyakran néma, de nagyon fontos párbeszédnek. Ugyanakkor azt érzem, azok, akik a Molyt megtöltik tartalommal, akik értéket adnak neki, egyáltalán nincsenek megbecsülve. Az ezzel kapcsolatos polémiákat nem sikerült rendezni az illetékesekkel, és úgy véltem, szabadabban tudok mozogni a Goodreadsen.
Hazai és külföldi szerzőket is szemlézel. Látsz valamilyen tendenciát, ami kiemelkedik a kortárs irodalmi áramlatok közül?
Látványos a fúziós irodalom előretörése, a szépirodalmi szerzők sokkal bátrabban nyúlkálnak a krimi és a sci-fi felé, mint anno. Az úgynevezett lektűr és a magasirodalom közti határvonal elmosódni látszik. Nem új folyamat ez, Atwood, Kazuo Ishiguro jó ideje csinálja, de mintha most kezdené ezt a szakma is elfogadni. Ebben a műfajban kiváló magyar dolgok is vannak, Csabait, Moskátot vagy Bognár Pétert említeném meg.
A másik trend, azt hiszem, a traumairodalom. Azoknak a dolgoknak az irodalomba emelése, amelyek eddig társadalmi tabunak számítottak. Itthon ez főleg egyéni traumák kivesézését jelenti – erre az irányzatra baromi nagy hatással volt érzésem szerint Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című műve. Ezek a kötetek elég vegyes színvonalúak, gyakran túltolják a konyhapszichologizálást, de tagadhatatlanul fontos vállalásokkal jönnek elő. Külföldön jelentősebbnek érzem a közösségi traumák előbányászását, az olyan műveket, mint Whitehead A föld alatti vasútja vagy Toni Morrison könyveit.
Hozzá kell tenni: a jó írók mindig a trendek fölött mozognak. Amit írnak, abból persze alakulhat ki valamiféle trend, de arról nem ők tehetnek. A trendeket igazából a kiadók szülik, na meg az olvasók – az első csoport megpróbál olyat piacra dobni, ami szerinte eladható, utóbbi pedig vagy visszaigazolja a döntést, vagy nem. Ha egy bizonyos stílt tömegesen igazolnak vissza vásárlással, abból lesz a trend.
Néhány évtizede a magyar irodalmi kánon kétféle irányzat egymás mellett élését mutatta: a nyelvcentrikus szövegirodalomét és a történetelvű elbeszélői módét. Hogy látod, jelenleg melyik alapállás a népszerűbb?
Nos, szerintem az elbeszélő mód, mindig is az volt, csak ezt az írók és a szakma nem mindig hajlandó észrevenni. De a békesség kedvéért ide most teszek egy szmájlit. Ahogy én látom, az irodalom elsősorban egy jó történet, a nyelvcentrikus irodalom meg a kivétel, ami erősíti a szabályt. Aminek az a következménye, hogy aki a nyelvcentrikus irodalomból akar megélni, annak kábé zseninek kell lennie, különben idegesít. De ha történeteket ír, akkor elég, ha szimplán jó. Persze azért lehet zseni is, nyilván.
Sok olvasód irigykedhet rád, hiszen rengeteg könyv fordul meg a kezedben. Mi a munkamódszered?
Hááát, kinyitom a könyvet, elkezdem olvasni, aztán eszembe jut, hogy még mennyi könyvet nem olvastam, és akkor elkezdem gyorsabban olvasni. Különösebben nincs módszerem, legalábbis olyasmi, amivel Marie Kondo retek sok pénzt keresett. Valószínűleg csak arról van szó, hogy minden üres időszeletet igyekszem olvasással kitölteni, viszonylag jól tolerálom a háttérzajt, és talán átlagon felüli az olvasási tempóm. De ez mind tanult dolog, nem genetika.
Mi a véleményed a magyar kritikai élet jelenlegi állapotáról?
Először is érdemes definiálni, mit értünk kritikán. Ha a széles spektrumot egyben nézzük, ami az irodalmi folyóiratokban megjelenő többflekkes, szakmai igényű recenzióktól egészen a Molyon elhelyezett „Ez de szar!” típusú véleményekig terjed, akkor a kritikai élet kifejezetten élénk, nyitott, sokszínű. Azt pedig különösen nagy érdemének tartom, hogy némi utánajárással bármilyen érdeklődési körhöz tartozó olvasó megtalálja benne azokat a szinteket, amelyek segítenek neki orientálódni. Egy világban, ahol csak ÉS van, meg van lőve az, aki olyasvalamit szeretne olvasni, mint Danielle Steel – most viszont elég megkeresnie valamelyik közösségi oldalon a megfelelő influenszert vagy könyves csoportot, és azok eligazítják.
De úgy általában véve is baromi fontos, hogy a mérhetetlen mennyiségű könyv korában a róluk alkotott vélemények is minél szabadabban és gyorsabban cirkulálhassanak. Ettől függetlenül persze igaz, hogy amit szakmai kritikának nevezünk, az mintha teret veszítene. Ami viszont abból fakad, hogy forráshiányos környezetben kénytelen működni, ráadásul a források jelentős részét a megélhetési aczélgyörgyök hülyeségekre égetik el. Ez ugyanaz a komplex probléma, ami oda vezetett, hogy manapság már egyetlen nívós pénzdíjas irodalmi díj sincs – a Merítés nevű olvasói díj zsűrije is például saját zsebből dobja össze a terembérletet meg a csinos plaketteket. De én bízom az irodalmárokban, kreatívak és elpusztíthatatlanok, fel fogják találni magukat.
Szokás gondolni, hogy aki ennyi szépirodalmat olvas, abban feltámad az írás iránti vágy. Te hogy állsz ezzel, érzel ilyen késztetést?
Persze hogy érzek, ezért írok recenziókat. Különben szerencsés vagyok, mert azon a specifikus kényszeren, hogy konkrétan szépirodalmat műveljek, már régen átestem. Talán akkor tettem le róla, amikor rájöttem, hogy a lehetséges ötből legjobb esetben is csak három, három és fél csillagot adnék saját magamnak. És csak azért írni, hogy legyen még egy könyv a kozmosz könyvespolcán, nem érdemes. Meg aztán szerintem a kelleténél több író van, viszont kevesebb olvasó. Igyekszem javítani az arányon.
Mi volt a legutóbbi olvasmányod, amit elismerően forgattál, és miért tetszett?
Most épp Thomas Bernhardot forgatom elismerően, majd írok róla értékelést, miért.
Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu
