A Római Birodalom több évszázados terjeszkedése és védelme a nehézgyalogsági légiók létének és tevékenységének köszönhető. Ezeknek a kemény, jól kiképzett és rendkívül precízen irányított katonáknak a vállán nyugodott a római civilizáció fejlődésének akadálytalansága, a közigazgatás kiépülésének lehetősége. Az erős hadsereg nélkül, amely az egyik legjobb volt a történelem során és valószínűleg a leghatékonyabb a korszakban, mindez nem jöhetett volna létre.
A római katonaság hatékonyságának elsődleges oka a katonák és az adott terület rabszolgáinak jelentős fizikai erőfeszítései által kiépített és a hadsereg menetelését biztosító kövezett úthálózat volt. Az útépítés alapelvei és ötlete azért merült fel, mert a kövezetlen földutak nem voltak képesek a nagyszámú lovakból, szekerekből és gyalogos katonákból álló hadsereg áthaladását biztosítani.
A gyorsan széteső, a csapadékos időjárás miatt az egységek mozgását jelentősen akadályozó mély sár lehetetlenné tette a csapatmozgások megtervezését, pontos kiszámítását, s az előrelátást is nagymértékben hátráltatta. A "makadám" utak azonban ezeket a problémákat megoldották, habár a garantált előrejutás nagy zajjal és forgalommal járt. A hadsereg akár 35?40 kilométert is megtehetett egy nap, s gyorsan elérhette azon távoli területeket, ahonnan a nyugtalanságot jelentették, ezáltal a hadsereg gyakran csírájában elfojthatta a felkeléseket.
A legátfogóbb úthálózat magába foglalta az egész birodalmat. A római elöljárók így könnyebben tudták kontroll alatt tartani területük lakosságát a 180 ezer főt számláló légiós sereggel (melyben a kiegészítő segédszerepet vállalókat bele sem számítottuk, s amely szám jól láthatóan nem áll arányban az 55 millió összlakosság nagyságával.) Tehát a jó utakkal rengeteg időt és drága katonai munkaerőt takarítottak meg.
A kövezett utak taktikai szempontból is előnyt és akadálymentes előrejutást jelentettek. Ha az útvonal egészen a hadjárat pontjáig vezetett, valamennyi egység csatarendben tudott közlekedni, így a csatára való felkészülési idő is lényegesen lerövidült. Bár az öt óra alatt 30 kilométert menetelő, 27?28 kilogrammos felszerelést cipelő katonának ez nem mindig jelentett örömet, természetesen mindenre fel voltak készítve. A jól kiépített úthálózat ellenére maradtak problémás területek a hadsereget illetően, ez főként a felszerelés és étel utánpótlása és az elszigetelt, utak által nem érintett táborok megközelítése volt.
Az üzenetek, alapvető információk szállítási sebességének növelése sokszor létfontosságú volt. A császártól vagy a magasabb rangú tisztviselőktől származó üzeneteket a Cursus Publicus, azaz a Császári Kommunikációs Szolgáltatás futárai kézbesítették. Ez a szervezet a fontosabb útvonalak mentén 20?25 kilométerenként postaházakat tartott, ahol napi 100?120 kilométert teljesítő, levélkézbesítői lovakat tudtak váltani, szállást találhattak, s egyfajta töltőállomásként funkcionált, amelynek megfelelő karbantartásáért a tartományi kormányzók voltak felelősek. Suetonius (i.sz. 75?160) a tűzön gőzölgő és az előző napról megmaradt, félig elfogyasztott ételek varázslatos képében igyekezett megragadni egyik írásában az útszéli "kocsmák" torkosságának részleteit.
Az első valódi római út a szamnita háborúk idején, i.e. 312-ben készült a Róma és Capua közti kommunikáció meggyorsítása érdekében. A szamniták különösen félelmetes ellenségnek bizonyultak, akiknek jól felfegyverzett katonái megverték a rómaiak seregét a caudiumi csatában i.e. 321-ben. A rómaiak valószínűleg a vereség tapasztalatainak hatására jutottak el arra a felismerésre, hogy az útépítés elengedhetetlen a jövőben.
Az első kiépített útvonal mérnöki elvei olyan jól vizsgáztak, hogy a római mérnökök a következő 700 évben is ezt követték. Általában egy-egy győztes hadjárat után indult be az új terület úthálózatának kiépítése, erre a legjobb példa maga Britannia. A birodalom legnagyobb területi terjeszkedése idején 90 ezer kilométeres úthálózattal büszkélkedhetett.
Az útvonalakat a katonai szolgálatok tervezték meg, s a hadsereg kivitelezte. A katonai mérnökök és földmérők legfontosabb célja az volt, hogy a lehető legegyenesebb utat gyártsanak, az éles kanyarokat pedig elkerüljék. A hegyvidéki és dombos terep okozta a legtöbb problémát, ahol a mérnöki beavatkozások nélkül egyfajta hullámvasutat kaptak volna. A kezdetleges eszközökkel dolgozó rómaiak precizitását a mai mérnökök is megirigyelhetnék.
