Háromkor úgy ömlik az eső, hogy már a belépéskor cuppogó cipőben ugráljuk át a sártócsákat. Sokan menekülőre fogják, hirtelen megtelnek az eleddig üresen ásítozó sátrak is, az elszántabbak viszont trappolnak tovább, kezükben cipőjükkel, fejükön nejlonzacskóval. Az első állomás a TÁP-sátor, enervált, de kötelességtudó kikiáltó hajtja be a népet a produkcióra: adjuk meg a kultúrának azt az egy percet, amit érdemel. A fizetség csupán egy ficni kis szemét, ennyiért már be is állhatunk a bebetonozott sorba a sátor oldalában. Mindenkit csak egyesével engednek be, a röpke negyvenperces várakozás alatt csupán azok a delikvensek bátorítanak, akik már túl vannak a látogatáson, és visszatértükben bemosolygják a sorban állóknak: Nagyon klassz, megéri. Hüm-hüm. Bent gyászoló gyülekezet fogad egy ravatal előtt, rögtön inkorporálnak is komolykodva. Csörög egy mobil, rosszallóan fixíroznak, biztos én voltam, az outsider, majd az a dolgom hogy én is elköszönjek a halottól, nincs kedvem, de nem, de igen, de nem, de igen, na jó, végül is tökmindegy. Elkapom a lábujját, a halott felpattan, sikítás a napszemüveges, gyászruhás csajok irányából, majd túlcsorduló hálaözön. Ennyi volt? Köszi.
Pavel Vangeli Prágai történetei komoly szívfájdalmamra elúsztak az esőben, helyettük a Vándor Vurstli színpadán a Koxx-One.hu Team kiskorú egykerekűsei pattognak bőszen, bár a legnehezebb mutatványok olykor nem a leglátványosabbak, erre jó példa, hogy egykerekűt fél lábbal hajtani produkciónak soványka, viszont szinte lehetetlen. Megoldják. Hasonló a helyzet a légiakrobatika-bemutatóval, ahol a levegőben perdülő artistapár a show-ra nem sokat ad, így a közönségnek marad a szimpla rettegés, hogy lepottyannak-e. Felbukkan még az est folyamán egy Antolio nevezetű időutazó bohóc avíttas ízű produkciójával, majd a Douxfou cirkuszcsapata a L'Echos des Pieds című előadással: egy hatvanas éveket idéző nejlon otthonkába bújt fickó és két szép kócbaba buckázik meglepetésszerűen egymás hegyén-hátán, majd bábeli nyelvzavart rögtönöznek zárásként. De elterelődik a figyelmem, amikor az orrom előtt négy duci angol lány ismerkedik hazánk büszkeségével, a Túró Rudival, körbeadják, nézegetik, majd halált megvető bátorsággal mindegyikük harap egyet, kivár, majd biggyeszt/hányingert utánoz: méltatlankodva ugrálnak a szeplők, rosszallóan reppennek a vörös fürtök. Ekkor viszont már nagyon vágyom valami igazi kárpótlásra meddőnek tűnő kitartásomért, és lőn. Kicsit kisüt a nap, és a házigazda végre beenged a Camera Obscura sátorba, ami természetesen csak napfényben működik. És a töksötétben csücsülve egy vászon előtt, lassan kirajzolódik a kinti világ fordítottja, először, a sátor falán vágott nagyobb lyukacskán beengedve a fényt, csak foltokban, később, amikor a szemünk már hozzászokott a sötéthez, a kisebb, pontszerű rést használva, tűélesen. Megáll az idő: fejen állva mozizunk.
Aztán valahol messze, az útról berobban két óriási, táncoló csontváz, utánuk egy kivilágított karaván, rengeteg festett arcú, muzsikáló zenésszel, akiknek a ruháján szintén csontvázak rajzolódnak ki. A kocsikat szivárványszínű jelmezbe bújt artisták özönlik el, pöttyös, tüllszoknyás, színes harisnyás lányrajok és színesre sminkelt, grimaszoló férfiak. A tömeg kvázi transzban követi a harsány, mégis méltóságteljes, mesebeli társaságot, végre életre kel a fényben úszó, kecses fémszörnyeteg is, a bizarr trónokra rápattannak gazdáik és felemelkednek a levegőbe. A Les Rois Faignants egy gigantikus, elbűvölő haláltánc, elegáns, valószínűtlen és felejthetetlen. Álomszerű képek sorjáznak, a hatalmas fotelben, mint egy óriási méretűre felfúvódott teáscsészében trónol lakója, a horgonyon kis matróz billeg, a halacska utasa hipnotizáló kézmozdulatokkal vezényli a közönséget, majd felível még egy albatrosz is a magasba, légtornász gazdáját magával reptetve. Az egész, gigantikus szerkezet olyan törékenynek, légiesnek és varázslatosnak tűnik, mintha légtornászaival együtt bármikor magával vihetné a szellő az éjszakába.
