Mindenhonnan ki akartam csúszni SEBESTYÉN ZOLTÁN "MUCIUS"

 

? Ez azért ennél egy kicsit árnyaltabb. A KEX együttessel való kapcsolatom elég furcsán kezdődött. Mivel állami gondozott voltam, egy szökési kísérletbe került, hogy eleget tegyek egy haverom invitálásának, ami a KEX együttes koncertjére szólt. El is jutottam a fellépésre, ami egyébként a zenekar második bulija volt, és annyira tetszett, amit csináltak, hogy eldöntöttem, kezembe veszem a sorsukat. Ez azért érződhetett kicsit komikusnak, mert bár a zenekar tagjai sem lehettek túl idősek, én konkrétan 14 éves voltam. A koncert után odamentem hozzájuk, és az építő kritikám meghallgatása után abban egyeztünk meg, hogy én leszek a zenekar roadja, pakoló embere. Mivel az intézetből vittem pár srácot magam helyett roadnak, néhány koncert után elkezdtem foglalkozni inkább a fellépések szervezésével. Miután túl sok minden kezdett rajtam múlni, a KEX frontembere, Baksa-Soós János betett mellém egy akkor elég ellenszenves, kövér gyereket, akit ma Vető Jánosként, a Trabant együttes meghatározó tagjaként is ismerünk. Ennek ellenére az egység és a barátság ugyanúgy működött tovább, és a KEX sokat segített nekem abban, hogy az intézetből elengedjenek a fellépésekre.

 

 

? Ez így igaz. Az egyik fellépés előtt sündörgött körülöttem egy magas fickó, aki mindenáron meg akart győzni arról, hogy nagyon tud Rolling Stones számokat énekelni, és a szünetben szívesen elő is adna párat. Megbeszéltem Baksa-Soóssal, hogy a Bem Rakparton felléphessen. Elő is adta a ?Satisfaction?-t elég karakteres, Mick Jagger-szerű mozgással, ami akkor nekem nagyon komikusnak tűnt, de szerencsére a többieknek tetszett. A szóban forgó embert akkor úgy hívták: Földes László, ma talán Hobóként többen ismerik. A ?hőstettem? emlékéül ő adta nekem a Mucius nevet, amit azóta is használok. Részben azért is, hogy megkülönböztessem magam egy másik Sebestyén Zoltántól, aki szintén festőművész, ráadásul velem egykorú.

 

 

? A festészet a kezdetektől fontos volt. Már 9 évesen kiállítást hoztam össze az akkori lakásunk legkisebb, 12-14 négyzetméteres helyiségében, azaz a WC-ben. A művek is itt készültek, mert itt nyugodtan tudtam festeni. Ekkoriban folyamatosan rajzoltam, és miután megnyertem a Vadász utcai könyvtár pályázatát, apám elhatározta, elvisz a Képzőművészeti Gimnáziumba felvételizni. Itt 8 perc alatt megcsináltam öt rajzot, rögtön felvettek. Ekkor vált kínossá az a kis titkom, hogy a félévi és az év végi bizonyítványomat is átírtam. Hét tantárgyból kaptam egyest, ezt akkoriban viszonylag könnyedén lehetett négyessé alakítani. Minden igyekezetem ellenére kiderült, hogy bukott diák vagyok, nem tanulhatok tovább. Bár a Képzőművészeti Gimnázium megígérte, ha teljesítem a 8. osztályt, felvételi nélkül felvesznek, a hamisítás bűnét apám nem bocsátotta meg. Részben a szégyenérzet, részben pedig az új feleségével kezdődő friss élete miatt ekkor állami gondozásba adott. Ott sajnos nem támogatták a festői ambícióimat, inkább a szobafestői pályát ajánlgatták. A közeg ellenére végül sikerült bekerülnöm egy gimnáziumba, Táncsicsos lettem.

 

? Csak elkezdtem foglalkozni a költészettel is. Akkoriban imádtam Kassákot, így nem éreztem furcsának, hogy ugyanolyan intenzitással foglalkoztat a költészet, mint a festészet. Aztán rájöttem, sokkal jobban megéri felolvasóesteket tartani, mint azért gürcölni, hogy lehozzák valahol a versemet. Elhatároztam, hogy elkezdek klubokban rendszeresen fellépni. A költői esteket fel kellett kicsit dobni, ahhoz, hogy pénzt is tudjak keresni. Az Egyetemi Színpadon ismertem meg Kovácsi Jánost, akivel olasz filmklubot alapítottunk. Mivel ő a rendezői mellett olasz szakos is volt, bejárása lett az Olasz Intézetbe, ahonnan olyan filmeket hozott ki, amiket már betiltottak, vagy még be sem hoztak Magyarországra. Néhány alkalom után kitaláltuk, hogy ezeket a filmeket el kéne vinni egyetemi klubokba, ahol pénzt szedünk a vetítésért. Persze, hogy ne csak egy szimpla filmklub legyen, a mozi előtt szavaltam, János pedig az olasz film történetéről beszélt. Az ötlet annyira bejött, hogy az előadások után rendszeresen csináltunk kis kirakodóvásárt, ahol a képeimet árultam, ő pedig ? mivel a sapkahorgolás volt a hobbija ? színes sapkákat kínált az egymást lökdöső egyetemistáknak. Emellett, már akkor sokat felléptem külön is, valamint más társakkal. Például Oszter Sándorral, akit elsősorban azért választottam, mert imádták a csajok. 1974-75 környékén pedig Bródy Jánossal kezdtem ?haknizni?, aki saját bevallása szerint nekem köszönheti azt, hogy egy szál gitárral ki mer állni a közönség elé. Ekkoriban ugyanis meggyőztem őt arról, hogy miután én versként kezelem az ő dalszövegeit és elszavalom, ő egy akusztikus gitárral előadhatná énekelve is. Nagy nehézségek árán tudtam erre rávenni, de a sikeren felbuzdulva máig számtalan önálló estet tart. Több mint egy évig jártunk közösen fellépni, miután a Fonográf együttes többi tagja rászólt Bródyra, hogy ne maszekozzon. Az ilyen jellegű ellentétek az István a király című rockopera sikere után oszlottak csak el, ami anyagi sikerét részben műfaji besorolásának is köszönheti. Kevesen tudják, hogy a szerzők azért erőltették a rockopera szerinti műfaji besorolást, mert az opera után 8,5 százalékos jogdíjat lehetett kapni, míg ugyanez a musicalnek csak 1,5 százalékos volt. A 70-es évek végére azonban felhagytam a költészettel, és az ilyen jellegű előadásokkal. Zárásként a Zeneakadémián adtam még tíz estet, ahol Goethét szavaltam, és utánam ezeket Sólyom Nagy Sándor el is énekelte. Ezek után több helyre hívtak dramaturgnak, színésznek Kaposvárra és Budapestre, de mindenhonnan kicsúsztam, direkt. Részben azért, mert kis színházba nem akartam elmenni nagy színésznek, nagy színházba pedig nem akartam elmenni kis színésznek.

 

 

? A rendszerváltás körül nagyon sok régi ismerősöm kivette a részét a politikából, és engem is felkértek a legkülönbözőbb szerepekre. Persze ezekből a helyzetekből tudatosan kicsúsztam, és egyik szekértáborba sem álltam be. Ekkoriban főleg forgatókönyvírással foglalkoztam, de sajnos ismét kezdett behúzni engem egy pénzügyi vákuum, ami kényszerpályákra állított. Először vadászatokon kezdtem tolmácsolni olasz csoportoknak, majd az egyik szinkronrendező barátommal egy vállalkozást hoztunk össze. Mivel jól beszéltem olaszul, valamint gyakran jártam Olaszországba, arra gondoltunk, hogy olasz nadrágokat fogunk itthon lemásolni és eladni. Pár szabóval elkezdtünk ilyen nadrágokat gyártani különböző méretekben, ami annyira bejött, hogy az üzletünk folyamatosan csak nőtt. Ekkor gondoltam arra, hogy megrendezhetnénk egy divatbemutatót a Vigadóban. A készítők akkoriban olyan tervezőket jelentettek, mint amilyenek mi voltunk. Rengetegen gyűltek össze, de sajnos nem tudtuk, honnan szerezzünk modelleket. Azt se nagyon tudtuk, hogy néz ki egy ilyen bemutató. Ekkor kaptam egy fülest, hogy van egy srác, aki nemrég jött vissza Párizsból egy féléves tanfolyam után, és vele kéne erről konzultálnom. Találkoztunk és elmondtam neki, hogy miben kérnénk a segítségét. Bemutatkozott, hogy ő Náray Tamás, és bár szerinte mi ehhez nem értünk, szívesen segít. Szerencsénkre nagy siker lett a rendezvény, az üzletünk meg tovább fejlődött. Egy idő után azonban egyik pillanatról a másikra veszteségesek lettünk, és tönkrementem. Túl becsületes voltam, és nem sikkasztottam semmit a sikeres időszak alatt, ami miatt menekülnöm kellett azok elől, akik korábban kölcsönöztek nekem. Rengeteg uzsorás kergetett akkoriban, ami azért vált különösen kellemetlenné, mert terhes lett a feleségem, és ételre sem volt pénzünk. Vészmegoldásként leköltöztünk Siófokra, és rétest kezdtünk sütni, amiből bár nem túl gyorsan, de elkezdtünk újra talpra állni. Közben kénytelenek voltunk bujdokolni az uzsorások elől, és hogy a családomat biztonságban tudjam, valamint, hogy újabb pénzforrást kössek a családi kasszába, pitbull-tenyésztésbe fogtunk. Ekkor olyan társaságba keveredtem, ahol újból számtalan lehetőséget és pozíciót ajánlottak fel, de én inkább innen is kicsúsztam. Úgy gondoltam, inkább maradok a biztonságos rétessütésnél, mintsem bármikor újra veszélybe sodorjam magunkat.

 

 

? 1994 környékén, a kisebbik lányom születésekor történt ez. Mivel az emberiséget a mohóság és a hiúság viszi előre, ezért engem is a kettőből az egyik, a hiúság vitt a változás útjára. Akkoriban már nem bujkáltunk, Siófokon laktunk, egyre több képet kezdtem festeni, és a helyi német turistáknak igyekeztem eladni. Ekkoriban látogatott hozzánk a feleségem nővérének a barátja, aki egyszer csak azt mondta nekem lesajnálóan: rendben van, hogy én itt festegetem a balatoni tájképeimet, és utána 10-20 ezer forintokért eladogatom, de egy nagy festő teljesen máshogy él és alkot. Ezen annyira bedühödtem, hogy azt mondtam neki: ?jövőre Budapesten nyitok egy galériát, és rá egy évre kimegyek New Yorkba, ahol csinálok egy önálló kiállítást.? Ezek után fel is jöttem Budapestre, ahol megnyitottam a Mucius Galériát, majd pedig 2003-ban kimentem New Yorkba egy önálló tárlatot tartani az Agora Galériába.

 

 

? Ez nagyjából arra a ?kicsúszó? magatartásra vezethető vissza, ami miatt a színházi életből is eltűntem. Nem akarok olyan belső körök áldozatává válni, ahol aztán nem csinálhatom szabadon a saját dolgomat. Úgy gondolom, az én galériám annak ellenére megkerülhetetlen, hogy nincs benne a Kortárs Galériák Egyesületében. Persze, ez nem azt jelentette, hogy csak magamat állítottam ki. Ha végignézünk a ma már befutott 30 és 40 éves kor közötti művészgeneráción, akkor a sikeresek közül rengetegnek rendeztem annak idején az első kiállítását. Nekem az sem egyértelmű, mitől lesz valami galéria, és ezáltal az is kérdéses, kit nevezhetünk galériásnak. Nem gondolom, hogy elvárható lenne: egy galériás úgy képviseljen művészeket és állítson feléjük elvárásokat, hogy azokat közben nem tartja el. Magyarországon ? sajnos teljesen érthető módon ? nagyon kevés művész ?hűséges? a galériájához, hiszen, ha egy vevő megkeresi őt személyesen, és rá van szorulva, akkor eladja a képét neki a galériás bevonása nélkül. Nálunk egy hely nem fektet többet a művészbe egy 30 napos kiállításnál és néhány honlapra feltöltött fotónál. Ezek után nevetségesnek tartom a galériások elvárásait a művész felé. Mivel a mai galériák nagy részét még mindig állami pénzekből tartják életben, a nagyobb igyekezetre nincsenek is rákényszerítve az elvileg kereskedelmi intézmények. Részben ezért gondolom, hogy a megoldást a művészeknek kéne megtalálniuk. Ha 4-5 festő összeállna, és közösen bérelne egy helyiséget, jobban járnának, mint a jelenlegi furcsa és igazából senkinek sem tetsző felállással. Ha sokan gondolnák így, akkor akár egy-egy művésznegyed is kialakulhatna Budapesten, amilyenre több példa van New Yorkban vagy Berlinben. Egyelőre azonban ilyesmire még nem elég nyitottak a hazai fiatal művészek.