24 éves korában második filmes munkájáról kérdezik a rádióban (az interjúrészlet meghallgatható a kiállításon). Roppant éretten beszél háromféle foglalkozásáról, kifejezésmódjáról (képzőművészet, zeneszerzés-zenélés, tanítás), de már ekkor későinek érzi, hogy „még mindig” ezzel a problémával küzd, és aggódik, mert egyiket sem szeretné félgőzzel csinálni. „Én egyet akarok csinálni. De ehhez először önmagamat kell megtalálnom” – mondja. Aztán – a látottak nyomán ez volt a benyomásom – egy egész élet telik el ezzel az önkereséssel.
*
Mintha összenőtt volna a gitárjával. Sokszor interjú közben is a vállára volt akasztva, és meg-megérintette, simított rajta. Mintha a gitárba kapaszkodva az azonosságát vélte volna megragadhatónak. Filmrészletek sokaságán szembesülhetünk furcsa, mesterkélt, a hangszer nyakát az ég felé emelő gitártartásával, amely a színpadi felvételeken nem jellemző. Talán rendezői utasításnak engedelmeskedett? Jancsótól, aki kérhette ilyesmire, az iránta való nagy megbecsülésről és művészete értő ismeretéről tanúskodó sorokat idéz a kiállítás szövege.
A rendező az ellen- és a kívülállás „ironikus reménységet” hordozó jelképének tartotta, és már egész korán, 1971-től filmjei gitáros karakterévé tette. Dalnokok, dalköltők, bárdok, minnesängerek utódját látta benne, és így jellemezte: „az is költészet, ahogyan ő él. S a dalaival (…) egy kicsit ezt a furcsa Magyarországot, ezt a furcsa népet is kifejezi”. Egybecseng ezzel, hogy Márta István Tinódi Lantos Sebestyénhez, Viszockijhoz, Bob Dylanhez, Leonard Cohenhez hasonlította, és kiemelte dalainak napi állapotokra reagáló és általános érvényű, az agyat és a szívet azonos erővel megcélzó voltát.
Úgy tűnik, Cseh Tamás leginkább a médiumi, azaz közvetítői önmeghatározással tudott azonosulni. Mielőtt Bereményi Gézát megismerte volna, maga írta ugyan a dalai szövegét, és a kiállítás más irodalmi próbálkozásaira – a fő helyen három kiadást megért indiánregényére, a remek Hadiösvényre – is felhívja a figyelmet, e téren nem érezhette magát elég rátermettnek. Az eddigiek alapján megkockáztatható az a paradoxon, hogy számára a művészi-hivatásbeli azonosság és egy vele összecsengő, őt kiegészítő szerzőtárs megtalálása egybeesett. Bereményinek azzal a második teremben olvasható két mondatával pedig már a titkok titka közelébe kerülünk, hogy
„Minden szót én találok ki és írok le. Ezt aztán Tamás úgy énekli el, mintha az övé volna”.
Bereményi máshol egymás médiumainak nevezi magukat, dalaikat pedig „egy harmadik lénynek”, akit együtt hoztak létre. De Cseh Tamásra e téren több: alkímiai művelet végrehajtása hárult – míg Bereményinek alanyi költőként nem kellett magát nyilvánosan, az arcával, a karakterével exponálnia, ő vásárra vitte a bőrét, és tökéletesen átlényegült dalokká. Ahogy teljes beleéléssel volt indián, a daloknak is egészen odaadta magát: a szerep életté vált, és az élete lett a szerepe.
„Lecserélted azt az embert, aki a kinti, hazug világban bóklászott, és előlépett egy harcos” – mondta szintén az indiánról (a bakonyi harci játékot is így, indiánnak nevezték – a szerk.), de a kiállítás hozzásegít, hogy megértsük: halálosan komoly játéknak tartotta az éneklést, a színészetet és a dalnok-hírnök szerepét is. Bámulatos éleslátásra vall az a Péntek Imrétől származó, már a kiállításra való belépéskor szemünkbe tűnő idézet, hogy Cseh Tamást és előadói egyéniségét valójában a dalai szülték meg – bár az eddigiek alapján az is nyilvánvaló, hogy a dalok belőle és közlési-megnyilvánulási vágyából fakadtak. Az azonban, hogy kivé válhat általuk, csak menet közben, fokról fokra derült ki.
*
Valahol a kiállításon szóba kerül Cseh Tamás hunyorgása is, amely benyomásom szerint az évek-évtizedek során mintha egyre erősödött volna. Fehér György nagyszerű filmjéből, az 1980-as Cseh Tamás énekelből éppen ellenkezőleg átható, tiszta tekintete maradt meg bennem a legerősebben. Ott csak akkor hunyorgott egyet-kettőt, amikor valamelyik dalbeli karakter szerepébe helyezkedett. Ez arra utal, hogy a hunyorgás a szerepjátszás, a szerepbe helyezkedés kódja volt nála – de ehhez kapcsolódva zavar jele is lehetett, aminek az volt az oka, hogy noha „színészkedett”, nem volt színész. És mintha további, indokolatlannak tűnő kisebbrendűségi érzést okozó azonosságproblémák is kínozták volna. „Igazi” énekesnek, zenésznek sem tartotta magát, vagy legalábbis nagynak, profinak biztosan nem.
Sokat küzdött a képzőművésszé válásáért, és nagyon fontos volt számára, hogy a tanító-, majd a tanárképző és több sikertelen próbálkozás után végül mégiscsak bekerüljön a képzőművészeti főiskolára, ha csak tanár szakra is. Noha egész biztosan művészként gondolt valódi önmagára, gyakran emlegette – fanyar humorral? keserűen? –, hogy van ám neki „rendes szakmája” is: a rajztanári.
Sokatmondó, hogy amikor az útjaik 1982-ben hét évre – de ő úgy hitte: örökre – elválnak egymástól Bereményivel, komolyan számot vet a tanári pályára való visszatérés lehetőségével. Egyszóval jól érzékelhetően mindvégig jelen van nála valamiféle eldöntetlenség, zavar és küzdelem, önmaga megkérdőjelezése. A tépelődés arra vonatkozóan, hogy méltó-e arra, amit csinál. Ami azért annyira sajátos, mert közben észrevétlenül ő lesz „a” dalnok; a magyar valóságot bemutató helyzetjelentései pedig – az ő arcával, hangjával, szenvedélyével – a kor leghitelesebb lenyomatai. Homályos sejtelmem szerint talán az ő személyes zavarában is a kor zavara nyilvánult meg, vagyis karakterének lebegő voltára direkt szükség volt az üzeneteinek hitelességéhez.
*
A kiállítás nyomán felmerült kérdésemmel megkerestem Csengey Balázst, az egyik kurátort (a másik Cseh Borbála). Azt akartam megtudni, hogy Cseh Tamás 1982-ben dalok százainak szerzőjeként, a Katona József Színház induló társulatának rendes tagjaként, Jancsó, Bacsó és mások filmjeinek rendszeres közreműködőjeként és az országot sikerrel járó, sokak által rajongott előadóként ugyan mitől ijedt meg annyira, amikor a Bereményi Gézával való együttműködésüknek vége szakadt.
Miért emlékezett az esetre sok évvel később így: „Tudtam, hogy valaminek vége van, és ezzel együtt nekem is.” Ilyen sikerek tapasztalatainak birtokában ugyanis feltételezésem szerint számára is bombabiztosnak kellett volna tűnnie az élethosszig tartó karriernek, amely már csupán „a tőke felélésével” is lehetséges lett volna. Csengey válasza röviden a kiállítás címe, a Helyzetjelentések volt. Hosszabban pedig az, hogy Cseh Tamás számára a jelenidejűség, a korra való reagálás, újabb dalok, helyzetjelentések születésének lehetősége volt a perdöntő, és az egyáltalán nem vigasztalta, hogy már épp elég van belőlük amúgy is. Továbbra is be akarta tölteni hírnöki szerepét, amellyel ekkorra már eggyé vált. Számára ez húsba vágó, élete értelmét, hivatásának folytathatóságát vagy ellehetetlenülését érintő kérdés volt. „A mai napról kell énekelnem” – nyilatkozta.
*
Azt, hogy „túlélte” Bereményi időleges elvesztését, Csengey Dénesnek köszönhette, aki nagy híve volt a párosnak, és 1983-ban „és mi most itt vagyunk” címmel esszékötetet írt róluk. Csengey igaz barátként sietett a segítségére, és az együttműködésük jelentőségteljes fordulatnak számít, mert Cseh Tamás azt bizonyíthatta vele a maga számára, hogy van valami, ami csak az övé, hogy nem „függeléke” senkinek, és alkotóereje nem kizárólag egy bizonyos relációban, ugyanazzal a partnerrel együttműködve képes hatni. Ez harcedzettebbé és profibbá tette, bár az utóbbit valószínűleg nem ambicionálta annyira. „Kőkemény profi” soha nem tudott volna és nem is akart lenni, amatőrös bája mindhalálig legfőbb jellemzője maradt.
*
A Helyzetjelentések – Cseh Tamás 80 sok aprósággal, személyes tárgyak beleélést segítő felvonultatásával, naplórészletekkel, üzenőcédulákkal, szalagos, majd kazettás magnóval, lengyel autóstoppos-igazolvánnyal (!), hangfelvételekkel, videókkal, játékfilmek, színpadi fellépések részleteivel és atmoszférateremtő ötletekkel, például váróterem- és lépcsőház-imitációval, preparált postaládákkal próbál minél hosszabban a fogságában tartani – ami engem illet, ez tökéletesen sikerült is, mert miután első alkalommal a múzeum bezárása miatt „csak” három óra hosszat maradhattam, másnap újabb két órával fejeltem meg a kiállítás tanulmányozását. Ha ennyit nem is, de legalább két órát mindenképpen szánjunk a dologra, különben fontos részletek fognak kimaradni.
Ilyenek például az Erdély Miklósra és Baksa-Soós Jánosra vonatkozók, akik mindketten perdöntő szerepet töltöttek be az útját kereső fiatal életében (Erdély bevonta a hepeningjeibe, éneklésre biztatta, és először az ő lakásában énekelte Bereményivel írt dalait, Baksa-Soós pedig előadóként inspirálta, és 1970-ben lehetővé tette számára, hogy egy Kex-koncert szünetében közönség elé is lépjen velük).
Ne feledkezzünk meg Gyurkó Lászlóról sem, aki a Huszonötödik Színház igazgatójaként 1973 márciusában először biztosította számára műsoros est lehetőségét – ráadásul az Ad Libitum zenekar képzett zenészei: Márta István, Novák János és Kecskeméti Gábor (zongora, cselló és fuvola) kíséretével. Nekem sokat adott a képzőművészeti tevékenységét bemutató rész is a grafikákkal, linómetszetekkel, de főleg a „hozzávalókkal”, például festékesdobozzal és a használt festékek tubusaival, meg azzal az adattal, hogy közel hatszáz grafika és több tucat festmény maradt utána. Ennek alapján ugyanis át tudtam érezni, mekkora készülődésben volt tizen-, majd huszonévesen, meg azt, hogy – mint a többféle tehetséggel megáldott emberek általában – milyen válaszút elé került annak idején, és mit hagyott hátra a dalokért.
*
Kevés énekmondó van – mondta 1987-ben Érdi Sándornak –; főleg olyan, „magatartás-mutogató” fajta, mint ő. Érdi furcsállta a kifejezést, és visszakérdezett, hogy milyen az a Cseh Tamás által „mutogatott” magatartás. „Mindenképpen becsületes. Nincs benne számítás, számítgatás” – válaszolta.
A Helyzetjelentések – Cseh Tamás 80 című kiállítás 2024. január 28-ig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Fotók: Gál Csaba / Petőfi Irodalmi Múzeum
