Nagyon tetszenek a címek, amiket a műveidnek adsz. A Komolyan röhejes vagyok például öniróniára és humorra utal. Ez a rendhagyó előadás az első színházi munkád volt, amit te írtál, rendeztél, és színpadra is léptél benne.
Ez tulajdonképpen filmtervnek induló novellákból lett darab. Két-három éve komolyan elkezdtem érdeklődni a színház iránt. Megtetszett, ahogy Hajdu Szabolcs vagy Mundruczó Kornél dolgozik, akik olyan előadásokat hoznak létre, amelyek szerves részei egy leendő filmnek, néha pedig előtanulmányok vagy a későbbi forgatókönyv színházi verziói. Ez jó módszer arra, hogy az ember mélyebbre ásson egy témában. Amikor Büki Dóri a Proton Színházzal producerként mellém állt, olyan kaland kezdődött, amiről senki sem tudta, hogy pontosan mi lesz a vége. Végül három novellára csökkentettük a történetek számát, és adott volt a Trafó kávézója mint tér, később pedig a Tranzitba kerültünk át. Nem égbekiáltó újdonság az, amiről szól: hogyan vagyunk magányosak akkor is, ha a látszat csal. A melankólia mellett sok humor jelenik meg benne, aminek jelentős része a próbafolyamat alatt került a darabba.
Megszeretted a színházcsinálást?
Mint a legtöbb alternatív előadás, ez sem hagyományos helyen és módon zajlik. Némi rizikófaktort is hordoz, mert a kávézó előtti tér, ahol előadjuk, nincs lezárva: ott jönnek-mennek az emberek, és meg kell oldanunk, ha a játéktérbe tévednek. Ezt a kísérletező színházat nagyon szeretem. A hagyományos kőszínházit kevésbé, de annak is látom a szépségét. A filmeseknek már a felvételi alatt megnő az arcuk, és kicsit lenézik a színházasokat. Legalábbis amikor én a filmművészetire jártam, így volt. A filmesek ugyanis elsősorban a hitelességet keresik, és a színház eleve olyan tér, amelyet be kell tudni tölteni, tehát már a szükséges decibel is megszünteti azt az intim közeget, amit a film képvisel. De ez csőlátású nézőpont, amit szerencsére azért legtöbben már a suli alatt kinőnek. Minden a maga formájától és nyelvétől lesz érvényes és izgalmas.
Vívódó alkatnak gondoltalak, és szerintem nem tévedtem. Csak azt nem értem, hogyan tudsz kiállni a nézők elé? Vagy hogyan tudtad elvállalni a főszerepet a saját filmedben? Tudom, hogy rábeszéltek, mert a kétszázadik casting után sem sétált be a megfelelő ember. Kapóra jött, hogy te játszd el a fiatalkori énedet a Rossz versekben, és ezzel filmesként a lehető legmagasabb szinten vitted vásárra a bőrödet.
Nem vágytam rá, és bizonyos szempontból bánom is, hogy így alakult, mert nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz visszanéznem magamat. A próbafolyamatot imádtam, a forgatás nehéz volt, de semmi a vágáshoz képest. Majdnem egy évig vágtuk, de minden nap elején rendre magammal néztem farkasszemet, és nem a készülő filmmel. Persze lehet, hogy emögött a hiúság dolgozott. A forgatókönyvírás során lépésről lépésre jöttem rá, hogy sokkal személyesebb lett a film, mint amilyennek szerettem volna. Nem vált le rólam az írásom; nem távolodott el tőlem, hogy kívülről rá tudjak látni. A casting nagyon elhúzódott; nem találtuk a megfelelő embert, miközben már forgatni is kellett volna, hogy ne csússzunk egy évet. Ekkor merült fel több olyan alkotótársamban, akiknek adok a véleményére, hogy játsszam én a főszerepet. A személyesség miatt teljesen másképp működtem, és fura volt, hogy nem jöttem zavarba a kamerától. Az kezdett el izgatni, hogy mennyire tud ez hiperszemélyes film lenni, és ez a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a félelem.
Eleve euforikus hangulatban dolgoztunk, és ez elnyomta az aggodalmat. Sokan mondták, hogy nehéz dolgom lesz így, de kicsit úgy voltam vele, hogy minél nagyobb kihívást akarok. Biztosan az is közrejátszott, hogy az első filmünknek váratlanul nagy sikere volt, és azt mindenképp túl akartam szárnyalni. Nyilván hülyeség, mert két önálló művészeti alkotásnak miért kellene versenyeznie egymással, de a sportmúltam miatt van bennem versenyszellem. Akkor ezt nem fogalmaztam meg így magamnak, de most visszanézve így látom. Ami a Komolyan röhejes vagyokot illeti, szerencsére a mellettem basszusgitározó Kocsis Gergőnek én mutattam meg, mit hogyan kell megszólaltatni ezen a hangszeren, és megnyugtat, hogy van valaki, aki talán még nálam is kevésbé gyakorlott hangszerhasználó. Ettől függetlenül azért mindig nagyon izgulok, amikor a gitárt a kezembe veszem, és kezdünk, mert egyáltalán nem tartom magam zenésznek.
Nyolc éve számos díjat vágtál zsebre a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmeddel. Ha most megnézed, milyennek találod?
Nem szeretem visszanézni a filmjeimet. Amikor megcsináltuk, bíztunk benne, hogy jó lesz, de nem tudtuk, ez mit jelent. Akkoriban alig készült magyar film, és ha mégis, nem nagyon volt közönségük, emiatt baromi meglepő és váratlan volt, hogy a Van... ennyire népszerű lett. A rossz filmeket csinálók körül is mindig van egy szűk mag, amelynek mégis bejön a mű, ezért az alkotó megkapja a pozitív visszajelzést, és abban a hitben él, hogy tök jó, ami született. Ezért a Van...-t egy évvel később egy fesztiválon visszanéztem. Megállapítottam, hogy nagyrészt rendben van. Maradtak ugyan benne dramaturgiai hibák, egy-két elkapkodott jelenet, és a vége akad, de sok olyan fronton jó a húzása, ami ritka.
Az embert az első nagyjátékfilmjéhez amúgy is erős kötődés fűzi. Egy filmrendező kezdetben, az egyetemen kis költségvetésű vizsgafilmeket, kisjátékfilmeket készít, amelyeket jóval kevesebben néznek, mert nincs rendes platformjuk, és noha ez szomorú, idővel el is tűnnek. Én például mindig végig akarom nézni a Friss Hús fesztivál összes szekcióját, mert az dönti el igazán, hogy mi lesz a magyar film sorsa. Ott derül ki, milyen témák és filmnyelv érdekli a fiatalokat.
Mikor érezted meg, hogy a film lesz a kifejezőnyelved?
Több fordulópont vezetett ide. Az első, amire emlékszem, az volt, amikor bejelentettem anyámnak, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a filmművészetit, mert alapvetően ezzel szeretnék foglalkozni. Tudták, hogy a Duna TV-n minden este francia, lengyel, német, olasz filmeket néztem. A Színes RTV-ből kiírtam a rendezők neveit, kikerestem őket a filmlexikonból, és amit csak lehetett, elolvastam róluk. Mindent felvettem VHS-re, és rendszereztem.
Kiskoromban festőművész akartam lenni. Gyárfás Jenő, Nádler Róbert vagy apukám nagybátyja, Reisz Lajos mind híresebb és kevésbé felfedezett festők a felmenőim közül. Apukám gépészmérnök volt, remek kézügyességgel, anyukám esztéta végzettséggel a Hungaroton lemezkiadónál dolgozott, és rengeteg grafikust ismert. A lemezborítók állandóan jelen voltak a lakásban. A képzőművészettől az tántorított el, hogy a képeken nem nyilvánult meg az a hatás, ami fejben megvolt.
Amint bejött a digitális filmezés, megpróbáltam a barátaimmal amatőr filmeket csinálni. Az érettségi előtt a szüleim lebeszéltek a filmművészetiről, mert azt akarták, hogy „normális” szakmám legyen, ugyanis úgy gondolták, hogy a művészek éhen döglenek. Igazuk volt. Azt is mondták, hogy nem vennének fel a filmművészetire, hisz oda okos emberek járnak. Tény, hogy borzasztóan rosszul tanultam. Otthon meglehetősen csendes típus voltam. A barátaimmal persze mindenféle őrültségben benne voltam, de anyukámék visszafogott, a szobájában festegető, álmodozó gyereket láttak, aki se olvasni, se tanulni nem szeretett. Emiatt nem voltam túl meggyőző a filmművészeti szempontjából.
A Testnevelési Főiskolát javasolták, ahová jó eséllyel jelentkeztem, mert régóta vízilabdáztam. Sokat tanultam azok alatt az évek alatt, noha néha bánom, hogy jó pár évet elvesztegettem. Miközben tornatanárként dolgoztam, majd alkalmi munkákból éltem, elvégeztem az ELTE filmelmélet szakát. Akkor éltem meg először igazi diákéveket: azt, hogy milyen érzés hasonló érdeklődési körű fiatalokkal együtt létezni. Szabó Gábor, a tanárom biztatott, hogy próbáljam meg a filmművészetit, és Enyedi Ildikó felvett az akkor induló osztályába.
Az írás szintén fontos dolognak tűnik az életedben, hiszen azzal kezded a napjaidat.
Reggelente szeretek írni, és ha nincs filmterv, akkor háromsoros verset, novellát, dalt írok, vagy ritmusokba szedem a bevásárlási listát. Egyáltalán nem vagyok grafomán, de reggelente úgy érzem, hogy csinálnom kell valamit, és ez jó kiindulópontja a napnak. Az SZFE-ig borzasztó rosszul fogalmaztam. Ma sem vagyok túl jó ebben, a feleségem, Zsófi sokat segít. Irtó gáz a helyesírásom, és ez a kettő olyan frusztrációt okozott bennem, hogy sokáig nem is próbálkoztam az írással. A gimiben azt vártam, hogy ha szerelmes verseket írok egy lánynak, majd viszonzást nyer az érzelem. Ez nem történt meg, viszont ebből indult ki számomra az írás. Ráadásul a filmműn az első évben nem volt mellettünk forgatókönyvíró osztály, ezért rá voltam kényszerítve, hogy írjak. Schulze Éva forgatókönyvíró tanáromtól a mai napig tanulok, a most készülő filmen is együtt dolgoztunk.
Van B terved az életben? Én például cukrász lennék és habcsókokat sütnék.
Jó, de azokat oda kell adni másoknak.
Hát igen, a cukrászatnak általában megvan ez a hátránya.
Szeretek futni, de nem lennék futó. Amit nagyon élvezek a filmkészítésben: hogy közösségi műfaj. Az írásban is azt szeretem, amikor felolvasom a feleségemnek vagy ő nekem a szövegemet, és ennek nyomán diskurzus kezdődik. A filmezésben ugyan van döntést meghozó alkotó, vagyis a rendező, de ez alapvetően több, művészettel foglalkozó ember közössége. A sportban is a társaságot szerettem, ezért túl sokáig csináltam, noha tudtam, hogy nem vagyok benne tehetséges. Szóval a B terv misszió, szociális munka vagy olyan tevékenység lehetne, amelyről az ember mindennap úgy érzi, hogy van értelme, és társakkal együtt végezhető. Nem tudom. Idén még bemutatjuk az új filmünket (Magyarázat mindenre lesz a címe), aztán lehet, hogy belekezdek valami másba.
Mesélsz az új filmedről és a terveidről?
Arról szól, hogy kétpólusú országban élünk, ahol nem halljuk meg egymást. Az alkotógárdában olyan lelkesedés és elégedettség van a majdnem kész film kapcsán, ami már-már félelmetes, mert ilyen még soha nem volt. Általában mindennel elégedetlen vagyok. Hatalmas alázattal, szerelemből, rengeteg fantasztikus fiatallal és színésszel készült. Őrületes flow volt: egy hónap előkészítés, egy hónap forgatás, és már csak a hangutómunkálatok vannak hátra. Lemez is készül a zenéjéből. A forgalmazása, itthoni és nemzetközi bemutatója körüli szervezés sok időmet veszi majd el. Közben Kolozsváron, a Babes-Bolyai Egyetemen tanítok, ősszel újabb színházi előadást tervezek, és szeretnék jövő télen ismét nagyjátékfilmet forgatni. Most alakul a fejemben, hogy miről fog szólni. Pár napra le kéne lépnem, hogy tudjak írni. A városi nyüzsi nem tesz jót az írásnak, és az is előnyös szokott lenni, ha messzebbről látok rá arra, amiről mindig írok: Budapestre.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
