Láttam, hogy végig fotózott az eseményen és később a tárlatvezetésen is. Ezeket a képeket is megjelenteti?
Ezek csak emlékek, sehol nem fogom bemutatni a képeket. Már évek óta abbahagytam a fotózást, nyugdíjas vagyok, és inkább így élvezem az életet. Persze a fényképezőgépem máig sok helyre elkísér, de nem a sajtó számára vagy felkérésre fotózok, hanem a magam megrendelője vagyok. Ötven éven keresztül voltam profi fotográfus. A szakmát édesapámtól tanultam, mondhatnám azt is, hogy a véremben van a fotózás. Számos területen dolgoztam: készítettem magazinfotókat, portré- és esküvői fotókat, igazolványképeket, de a szenvedélyem az épületfotózás volt. Megszámlálhatatlan középületet kaptam lencsevégre.
Ma egyik legfőbb feladata édesapja kulturális örökségének ápolása.
Valóban, az örökség gondozása az egyik legfontosabb része a mindennapjaimnak, amiben sokan segítenek nekem olyan kollégák és pályatársak, akik erre érdemesnek tartják édesapám munkásságát. Nélkülük nem kaphatna publicitást az életmű. Az én feladatom főleg abból áll, hogy megvizsgálom az archívumot, hiszen a felvételek a szakmából érkező támogatók által jutnak el a világ kiállítótermeibe.
Az Elkötelezett tekintet című tárlat képeit, amit Budapesten is bemutattak, szintén ön találta, méghozzá egy régen elfeledett dobozban, egy szekrény aljában. Ez hogyan lehetséges?
Ez egy érdekes történet! Amikor nemrég bezártuk az ötven éve működő fotóstúdiónkat, és pakoltuk a holmikat, mindent átnéztem. Így kerültek elő régi dobozok, bennük levelek és filmtekercsek. Elkezdtem megvizsgálni az archív fotókat, és megláttam egy képet 1937-ből, amin egy francia fotós az Eiffel-torony szélén egyensúlyozva próbál lencsevégre kapni egy párt.
Az első, ami eszembe jutott, hogy zseniális. Apám a húszas évei közepén készítette ezeket a felvételeket, amiket a sikerei után eltett emlékbe. Talán akkor nem tartotta olyan jónak a tekercseket. Később tudomást sem akart venni a régi munkáiról. Sokszor kértem rá, hogy tegye rendbe az archívumát, de sokáig makacsul lenállt. Végül sikerült rávennem, hogy megnézze a negatívokat. Így került a szekrény aljába az elfeledett háromezer képkocka, amiket néhány éve találtam.
Érdekesség, hogy ezekből a fotókból ezer Magyarországon készült, ezer Franciaországban és ezer Marokkóban. Kincsként őrzöm ezt a történetet és a képeket is. Ahogy látja, kiállítás nyílt belőle. Először Marokkóban mutattuk be, majd Spanyolországban, Portugáliában és most Magyarországon, de hamarosan szeretnénk elvinni Franciaországba is.
Nicolás Muller szociografikus művészetének egyik sarokpontja a beállítás volt. Minden képét úgy készítette, hogy álló és fekvő formában is vágható legyen. Mesélt erről önnek?
A fotográfus nem egyedül ura a képének, hiszen a kiadókkal osztozik rajta. Ez egy olyan általános probléma, ami minden sajtófotóst érintett a múlt században. Ezért nemcsak hallottam róla, hanem magam is megtapasztaltam, hogy milyen, ha megvágják az eredeti képeket. Édesapámat is bosszantotta, de a dac helyett inkább cselekedett, és minden képet úgy készített el, hogy mindkét oldalról vágható legyen, mégis megtartsa a művészeti értékét. Ezt ma csak nagyon kevesen csinálják utána.
Szomorú, ahogy az online portálok megjelenésével még tovább romlik a sajtófotós szakma. És a képkivágások még hagyján, gyakran a fotós nevét sem tüntetik fel a kép alatt. Ami még érdekesebb, hogy nemcsak a fotósok és a képszerkesztők hozzáállása változik, hanem a modelleké is. Ha ma le akarunk fényképezni valaki, azonnal reagál a fényképezőgépre, többnyire elutasítóan. (nevet) Erre egyszerű a magyarázat: ma mindenki tudja, hogy mi az a fényképezőgép vagy okostelefon, ahogy azt is, hogy milyen könnyű elrontani egy portrét. Vagyis az emberek félnek, nehogy rossz kép készüljön róluk, és ahogy meglátják a gépet, kiül az arcukra az elutasítás. Amikor édesapám a kilencszázas évek közepén fotózta az embereket, akkor még mindenki ártatlan tekintettel nézett a kamerába, hiszen nem tudták, mi történik. Ez mára elveszett.
Milyen volt az apja árnyékában dolgozni?
Európa egyik legtehetségesebb fotósának vagyok a lánya, nem volt könnyű dolgom. A nagy művészek gyerekei gyakran érezhetik azt, amit én is: hiába édesapám az egyik legjobb a szakmában, és hiába adta át minden tudását, sokkal nehezebb volt így megtalálnom a saját művészetemet. Direkt kerestem az olyan munkákat, amiket édesapám nem szeretett. Ő elutasította az esküvőfotózást, én boldogan fényképeztem a friss házasokat. Ő inkább a természetes környezetükben fotózta a gyerekeket, én inkább műteremben. Ő alig készített épületfotókat, én pedig az építészeti képekre alapoztam az életművemet. Így kerestem a saját utamat. Nem akartam az árnyékában maradni.
Édesapja találkozott a kor legnagyobb művészeivel, a magyar alkotók között pedig jó barátságban volt az írókkal, költőkkel. Önnek is vannak emlékei például Radnóti Miklósról?
Nem nagyon emlékszem konkrét történetekre, leginkább csak emlékképekre. Mondjuk Fifire (Gyarmati Fanni), aki mindig kedves volt hozzám. Életemben négyszer jártam Budapesten, és sajnos nem beszélek magyarul, de édesapámat erős kapocs fűzte szülőhazájához, mély és bensőséges barátságot ápolt többek között Radnóti Miklóssal is. A költőről és a feleségéről készült híres fotót is ő készítette egy nyaralás alkalmával.
Apa sok érdekes történetet őrzött. Arról mindig szívesen mesélt, hogyan találkozott Pablo Picassóval. Huszonöt éves, fiatal fotós volt, alig beszélte a nyelvet, amikor Párizsba utazott néhány kép miatt. Ahogy sétált a városban, meglátta egy kávézóban a híres festőt, bátortalanul odament hozzá, és megmutatta a képeit, amelyek éppen nála voltak. Picassónak nagyon tetszettek a felvételek, felajánlotta, hogy megvásárol hármat, de édesapám nem fogadta el a pénzt, ajándékba adta a munkáit. Évtizedekkel később, amikor apa is híres lett, gyakran hajtogatta, milyen kár, hogy nem kért semmit Picassótól. Ez a történet jó példa arra, hogy milyen ember volt, hogy miben rejlett az ő művészete:
szubjektíven látta a világot az objektívjén keresztül.
| Nicolás Muller, azaz Müller Miklós Orosházán született 1913-ban. Zsidó származása miatt a második világháború kirobbanása előtt emigrációba kényszerült, és Spanyolországban telepedett le. A szociofotográfiai iskola egyik jelentős tagjaként egész életében fogékony volt a társadalmi kérdésekre. Fotográfiáin érzékenyen jelenítette meg az élet nehézségeit. A június 16. és szeptember 4. között a Capa Központban látható, Elkötelezett tekintet című kiállítás egy egész életen át tartó utazás tájait jeleníti meg. Országokat, ahol Nicolás Muller élt. A tárlatot 126, többségében kiadatlan, az 1934 és 1967 közötti időszakban készült kép alkotja, amelyeket a Cervantes Intézet és a spanyol kulturális minisztérium megbízásából kifejezetten erre az alkalomra válogattak. |
Az interjúért külön köszönet Atzél Kingának.
Vermes Nikolett
A nyitóképen Nicolás Muller: Nicolás Muller Samuval (önarckép). Tanger, Marokkó. 1942, Ana Muller-gyűjtemény
