Gyermekkorában fizikus és csillagász is szeretett volna. Hogyan jött a váltás a szépirodalomra?
Sok minden futott párhuzamosan. Az általános iskolában nagyon érdekelt a fizika, matematikaversenyeken is vettem részt, közben sci-fi novellákat, humoreszkeket írtam. Nyolcadikosként néhány osztálytrársammal a Rátóti Humorfesztiválon is felléptünk. A gimnáziumban ez nem folytatódott, az a társaság szétesett. Ekkor már szürrealista szövegeket is pörgettem a fejemben. De szerintem az egyikből következett a másik, így a váltás is fokozatosan ment végbe. Amúgy a természettudomány és a humán tudományok között nincs olyan éles szakadék, mint ahogy a tananyagok e „kockái” behatárolják.
A szürrealizmusban mi volt az ön számára vonzó?
A fantázia áradása, ami már szinte olyan, mint a magas fizika. Az is szürrealizmus volt, de megértettem, és továbbfantáziáltam. Az einsteini relativitáselmélet is szürrealista: amikor egy tárgy nagy sebességgel mozog, valamiképp összezsugorodik, az idő pedig másképp, lassabban telik. Salvador Dalí Elfolyó idő című képe szürrealista festmény, de ha akarom, a relativitáselmélet illusztrációja.
Mely költők voltak önre hatással a gimnáziumi éveiben?
Pilinszky Jánost felszabadító volt olvasni. Nemes Nagy Ágnest, Babits Mihályt és József Attila műveit is szívesen forgattam. A külföldi költők közül Rilke volt a kedvencem. Hozzáteszem, igyekeztem minél több szerzőt megismerni, de ezek voltak az első, legmeghatározóbb élményeim.
Az első írásait közlés reményében elküldte folyóiratoknak?
Eleinte nem. A sárvári diákíró pályázatra viszont igen, melyet követve irodalmi kör indult, ahová járni kezdtem. Az egyfajta publicitást jelentett, hisz lehetőségünk volt felolvasni a szövegeinket, majd beszélgettünk róluk. Még érettségi előtt a Vigiliában megjelent hét-nyolc versem. A Mozgó Világban meg itt-ott szintén napvilágot láttak nem rendszeresen, évente egy-két alkalommal.
Megvannak még ezek a korai versek?
Persze. Ami megjelent, a folyóiratokban megtalálható, de kézírással is megvannak. Az első, gépiratban összeállított kötetemet, mely jóval korábbi verseket tartalmaz, mint az 1988-ban megjelent Só, kenyér, nemrég elővettem, átírtam a szövegeket vagy végleg eldobtam, kommentárokkal láttam el. De erre a kísérleti kötetre még nem találtam kiadót.
A cseh nyelv és kultúra szakértője. Milyen indíttatásból kezdett vele foglalkozni?
A gimnázium után magyar–művészettörténet és dramaturg szakra jelentkeztem, de egyikre sem vettek fel, így a Szépművészeti Múzeumban kisegítőként, majd a Széchényi Könyvtárban raktárosként dolgoztam. Egy év múlva újra jelentkeztem; akkor sem vettek fel, de átirányítottak a Tanárképző Főiskola magyar–történelem szakára. Belevágtam. Harmadév elején akkori barátnőmmel és csoporttársammal azon gondolkodtunk, hogy át kéne menni a bölcsészkarra. Több nyelvet tanultam addig, még általánosban és gimiben angolul, németül, oroszul, majd a főiskolán finnül is, de úgy éreztem, hogy egyiket sem tudom rendesen, ezért arra jutottam, inkább megtanulok egy nyelvet a nulláról, de tökéletesen. Hosszas hezitálás után a csehre esett a választás.
Az 1980-as években, a szocializmus furcsa viszonyai között fillérekért lehetett Prágába utazni vonattal. Olcsóbb volt, mint Pécsre lejutni. Ennek köszönhetően sűrűn jártunk ki. Harmadévesen illegálisan elkezdtünk a bölcsészkar cseh szakára is járni. Bementünk az egyetemre, megkerestük, hol van a cseh szak, bekopogtunk az ajtón, bent egy fiatal tanárnő és a diákja ült egy asztal két oldalán. Mondtuk, hogy szeretnénk ide járni. A tanárnő azt felelte:
„Nagyon jó! Ez épp az elsőéves csoport, így pont a háromszorosára fog emelkedni a létszám. Üljenek le.” „Most még nem ülnénk le, de jövő héten visszajövünk.”
Így is történt. A tanév végén felvételiztünk magyar–cseh szakra, felvettek, három év után otthagytuk a főiskolát. Az egyetemmel együtt nyolc évet jártam a felsőoktatásba, de talán érdemes volt ennyit belém fektetni, végül is a cseh irodalom nemzetközileg elismert szakértője lettem.
Később tanár is lett, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít. Egyszer azt mondta, azt szeretné, hogy a diákjai gondolkozni is megtanuljanak. Milyen módszerei vannak ennek elérésére?
Ha a gondolkodni tanulást velem találkozva kéne megkezdeniük, akkor már eleve reménytelen volna az eset. Én inkább biztatni igyekszem, hogy jófelé indulnak, ha mindenre rá mernek kérdezni. A diákok az órán mindig kérdezhetnek, mindenhez hozzászólhatnak. Bármit mondhatnak, a „legvadabb” dolgokat is. Ha nem értek egyet, megpróbálom korrigálni, de azt sosem elég kinyilvánítani, hogy valami helytelen, téves.
Lehetőleg vonzó gondolkodásmódot kell felmutatni, hogy mennyire sikerül, azt a diákok tudnák megmondani. Bár sok pozitív visszajelzést kaptam. Többnyire sikerül, de nincs olyan tanár, aki mindenkinek megfelelne, mint ahogy van, aki a legrosszabb tanárt is szereti. Olykor a téma nem népszerű, máskor a tanítási stílus. „Szórakoztató” világban élünk, amiben elvárják, hogy a tanár is szórakoztató legyen, de az egyetem nem szórakoztatóipari intézmény. Az alkatomból adódóan egy-egy viccet én is elsütök, de nem ettől lesz valaki jó tanár. Az is lehet veszélyes, ha valaki nagyon vicces, beleeshet abba a hibába, hogy elkezd a sikere után rohanni, és elfelejt tanítani. Bár a hallgatók abból is tanulnak.
Egykori tanárom, Rónay László, akinek a Nyugatról kellett volna szemináriumot tartania, mindenről beszélt, csak az anyagról nem. Sokat anekdotázott, mégis jó volt, élveztük és tanultunk belőle. Az egyetemen az anyagot magam is meg tudom tanulni, ezért az egyik legfontosabb feladat a gondolkodási mód, szemlélet átadása.
Hogyan és miért lett fontos a tanítás az ön számára?
Lassacskán beletanultam, és a diákokkal is jó találkozni. Hosszú idő, amíg az ember megtanul tanítani. Ez folyamatos munka, ami közben az agyat mozgatni kell.
Mennyiben más tudományos anyagon dolgozni, mint versen?
Másra kell figyelni. A két műfaj törvényei különböznek, amelyeknek engedelmeskedni kell, de ki is lehet őket tágítani. A vers a tudományos nyelv felé is elvihető. A Nem ti kussoltok című kötetben József Attilára támaszkodva egzaktabb szókincs felé viszem el a szöveget, így némelyik passzus akár esszébe, tudományos munkába is beleillene. Esszét, de szerintem tanulmányt is szépirodalmi szinten is meggyőző stílusban szerencsés írni. Volt, hogy egyenesen versben írtam esszét. A szövegeket szeretem mindkét oldalról megközelíteni.
Nemrégiben megjelent, Nem ti kussoltok című kötetének könyvbemutatóján „elég vad költészetvámpírnak” nevezte magát. Ezt ön állítja magáról vagy mások mondták önről?
Ezt ott én állítottam; még mindig jobb, ha én mondom. Egyfelől van az eredetiségkultusz, amely szerint a szerzőnek mindent magának kell kitalálnia, ehhez képest én fogtam egy József Attila-verset, és annak formájára írtam a sajátomat. Vagyis más verséből merítettem energiát, inspirációt. Amúgy az olvasók is ezt csinálják, csak én egyszerre vagyok szerző és olvasó, és a kettő sorrendjét is meg tudom cserélni: olvasóból szerzővé válok, amiből saját vers születik.
Mindenki költészetvámpír, csak esetleg jobban álcázza. Ha nem József Attilához, hanem cseh szerző verséhez nyúlok, a kutya sem jön rá a hasonlóságra, legfeljebb ha elárulom. A Népszavában 2020 novemberében megjelent, Adolf és Winston című versemet Charles Baudelaire francia költő verse alapján írtam; Churchillt és Hitlert állítottam szembe benne. Szinte rögtön francia és szlovén nyelvre is lefordították. Ha nem jön a Covid, Párizsba is elutazhattam volna miatta.
Beszélgessünk kicsit József Attiláról. Mennyit alakult és hogyan változott önben a róla kialakult kép az elmúlt évtizedek során?
Nem tudom, hogy kép él-e bennem róla vagy valami többdimenziós dolog. De persze nem szobor. A verseiből kiformálódó lélekhipotézis. A felfedezése intenzív élményem volt a gimnázium negyedik osztályában. Az irodalmi szöveggyűjteményben remek válogatás volt a legjobb verseiből. Megszerettem képhasználatát, metaforikáját. Valami olyasmit, amit már korábban olvasva a későbbi Pilinszky János alkotásaiban is kedveltem. A Pilinszky-szeretet felkészített rá, hogy nyitott legyek József Attila verseinek erényeire.
Mikor használt először József Attila-verset „alapanyagként”?
A figurája, a halála volt az első, ami témaként eljutott a kezdő versíróhoz. A kötet utolsó verse József Attila lehetséges későbbi halálairól szól. Az ötlet már 1981-ben megvolt, akkoriban írtam egy ugyanilyen című verset, bár a szöveg teljesen más volt.
József Attila-verset először 1998-ban írtam át, amikor két hónapot egy amerikai alkotóházban töltöttem a New York állambeli Yaddóban. Ez egy kisebb-nagyobb kastélyokból álló intézmény erdők és völgyek között. Akkor már hetek óta ott voltam, magyar szót nem hallottam, de magyarul kellett írnom. Csak amerikai költők magyar nyelvű versantológiáját vittem magammal, magyar költő verseskötetét nem. Egy idő után honvágyam támadt a magyar költészet iránt, de akkor még nem volt lehetőség az interneten keresgélni. A Nagyon fáj című verset tudtam fejből, annyira belekapaszkodtam, hogy saját vers lett belőle. Se háború, se béke címmel belekerült a mostani kötetbe.
Nagy hatással volt rám ez a vers.
Örülök neki. Én is úgy éreztem akkor, hogy robbant, hogy nagyon jól sikerült. Nem József Attilával akartam versenyezni, se őt „legyőzni”. Minél jobb az én versem, annál inkább ő győz, annál inkább mind a ketten győzünk, annál inkább az olvasó győz, az irodalom győz, ha tényleg jól csinálom a dolgom, egy csapatba kerülünk Attilával. Nekem megtiszteltetés, és talán neki se rossz.
A kötet olvasása közben úgy éreztem, hogy az alkotás során alapanyagként használja fel az életét, átszellemülve, mint egy színész. Mit gondol erről?
Ez jó, igen. Az alkotó- és az előadó-művészetet meg szokták különböztetni, de ez nem olyan egyszerű: ahogy a színésznek, úgy az irodalmárnak is bele kell képzelnie magát helyzetekbe. A műfordítónak rekonstruálnia kell a költőt. És kérdés, hogy pontosan mit rekonstruálok. A könyv hátsó borítóján ugyan szerepel, hogy Mi lenne, ha József Attila élne, de én egyáltalán nem azt képzeltem el, hogy ő mit akarna írni. Hanem hogy én mit akarok írni. Írás közben pedig csupán József Attila poétikai ajánlatait használtam fel.
Egy időben szinte görcsösen utánozták a költészetét. Annak is csak egy részét: elsősorban a komplex képeket gyártották szakmányban. Az ő poétikai újdonsága azonban ennél sokkal mélyebb és összetettebb. Azt is szemérmetlenül beleírta a versébe, hogy mikor született, a saját nevét, személyes énjét gyakran áttételek nélkül. Mintája nyomán ilyesmit én is megtettem, de tudva, hogy amit írok, az már az enyém lesz, nem az övé. Bonyolult viszony.
Versben bárki gátlástalanul beszélhet önmagáról, de én úgy akarok magamról beszélni, hogy az olvasó érezze: róla beszélek. És ez csak akkor történhet meg, ha valahol „összetalálkozunk”. Vagyis az azonosságokat és a közös tapasztalatokat is megmutatja az olvasónak; lehet, hogy olyanokat is, amik addig fel sem tűntek neki. A nagy költők ezt csinálják. Ez a mostani könyv egy könyvmű, ahol az egész összhatása is fontos, és több, mint a versek összessége.
Az első munka szépen, finoman megmunkált szonettkoszorú. Technikailag mekkora kihívás volt az átírás?
Viszonylag nagy. Az ilyesmi egy-két hónapos munka. Itt átírásról nemigen beszélhetünk, Az első sor utal a Kozmosz énekére. Ráadásul a forma kihívására még rá is tettem egy lapáttal. Az olvasók itt a két mesterszonettes szonettkoszorú kitalálásának lehetnek tanúi. A szonettkoszorú 15 szonettből áll, az első 14 szonett első sorait összeolvasva áll össze a mesterszonett. Pontosabban a mesterszonett minden sorpárja közé ír az ember egy szonettet. De én a kilencedik sorokat is átmozgattam előbb a következő szonett ötödik sorába, és a végén 16.-ként ezekből a sorokból is összeáll egy szonett.
József Attila az aktuális társadalmi összefüggésekkel is foglalkozott. A kötetben részben ön is ezt teszi.
Igen. Amikor József Attilát felfedeztem, ez kevésbé érdekelt, inkább még zavart is benne. Ilyen szempontból változott a róla kialakított képem, hisz az ilyen verseit egyre jobban szeretem. A Hazámból korábban ez volt a kedvenc részem: „Az éjjel hazafelé mentem, // éreztem, bársony nesz inog, // a szellőzködő, lágy melegben // tapsikolnak a jázminok.” Ami szürrealista kép. Az ezt követő rész akkor nem annyira érdekelt: „Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem // s háltak az uccán. Rám csapott, // amiből eszméltem, nyelvem // származik s táplálkozni fog.”
Amikor ezt először olvastam, már és még nem háltak az utcán, most viszont hálnak. József Attila átvilágította a társadalmat, és elmondta, amit mások a szőnyeg alá söpörtek. Mire igazán felfedezték a költészetét, a társadalom másféle bajoktól szenvedett. Mindenkinek volt állása, senki sem hált az utcán. Többek között ezért nagy tragédia, hogy nem érte meg a szocializmust, mert nyilván arról is lett volna mit mondania.
József Attila költészete aktuális napjainkban?
Igen. A társadalmi vonatkozásai most sokkal aktuálisabbak, mint mondjuk a nyolcvanas években. Akkoriban lefedettebbek voltak a problémák, most élesebbek. Ugyanolyan élesek, mint József Attila korában.
Vörös István a Petőfi Kulturális Ügynökség KMI 12 idei programjának tagja. A program fő célja a kortárs szerzők népszerűsítése.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
