Bozsik Yvette díszelőadásáról özönlik kifelé a nép, amikor megérkezem a Gálára. A Mary Wigman emlékszóló sokakat, így hatodszorra is lenyűgöz, a bősz ellendrukkerek ilyenkor nem számítanak. Hely változatlanul nincs, a szakma és a drukkerek tolonganak, és nem tudom, hogy minek köszönhetem, de mégis rendes széken ülök, amikor újra beterelik a tömeget. Már kinn azt mondják, hogy azokon a napokon, amikor nem jártam a fesztiválon, nem voltak tuti nyertes darabok. Mint később kiderül, a díjazottak nyolcvan százaléka mégis azokról a napokról került ki.
Ismét Novák Péter a műsorvezető, ugyanabban a sapkában. Azt mondják, ahol tánc van, vagy meleg, és nedves hely, azonnal ott terem. Így a nyertes kortárs produkciók felkonferálása legalább kap egy kis humoros színezetet.
Nem gondoltam volna, hogy A gondolatok kertje című Bruno Isakovic szóló ezúttal közelebb kerül hozzám, bár így van az ember a slágerekkel is, elsőre, vagy másodjára nem tetszenek a trendi dallamok, de harmadjára már nem szabadul tőlük az ember füle. Nagyobb térben, kisebb változtatásokkal valóban hatott a tavaly fődíjas táncos személyiség, és ezúttal is bejött a Nyugat-európai stílust tisztelő bíráknak a darab.
Azt hiszem, Monika Cástková és Andrea Jonasová: Talán véletlen, talán sors című kettőse következett aztán. Nem vagyok biztos benne, mindenesetre két egyformába öltözött leány, és a cseheknek amúgy is volt olyan darabja, amit jó szívvel tovább küldtem volna ehelyett, úgyhogy ugorjunk talán. Volt egy szóló is, amit elfelejtettem, valami szerelmes operett, akkor sem értettem, hogy kerül oda.
Haraszti Adrienn és Csere Zoltán Exit című duója biztos befutó volt, nagy ovációval fogadta a drukker tánciskola, de azt nem lehet rá mondani, hogy oltári újító.
A Fair share című szólót az Orkesztika Alapítvány díjazta külön és tényleg, a cseh Katarina Korbová előadásának a különleges, geometrikus mozdulatok a díszei.
A Tanz solo című szóló tánc a japán-német Tsai-Chin Yu előadásában megint csak hatásosabb a nagy térben, de mégsem szabadulok a rögeszmémtől, hogy hosszú hajú, szép felsőtestű táncosok Japánban ezt naponta táncolják valamelyik színpadon.
Claudio Stellatot jó volt viszontlátni, főleg úgy, hogy az amúgy is jó darab még jobb lett azóta, és kiderült, hogy névadója a 240d egy Mercedes gépkocsi típusa. Párbeszéd egy idegennel, aki nem létezik, de mégis ott van, nagyon viccesen. Közönségdíjas lett, a szakmai zsűri a kortárs táncban sose voksol megmosolyogtató darabokra, ez szabály.
A lengyel Pawel Malicki és Agnieszka Muczyn 46 című fődíjas duója a finis. Két body-builder testű démon táncolja, majdnem végig szinkronban és valóban hátborzongató a tempó meg az outlook. A végén a tejet is szinkron isszák, csak a nő kiköpi egy harmadik pohárba, a férfi pedig megissza azt is. Ízlések és pofonok ugye, na meg a taps, ami nem marad el. A fogadáson jót esznek a táncosok is, mondjuk kortárs táncosban nem is láttam még anorexiást. Fenyves Márk pedig elégedetten zsebeli be a szervezésért a bókokat. Alig várja, hogy kialudhassa magát, és azzal álmodjon, hogy koreográfus megint.
