Mindenki romantikus?

A magyar-lengyel származású zongoraművész - ezt már megszoktuk korábbi koncertjein is - a lehető legutolsó pillanatig halogatta a végleges program közlését, és talán ez is befolyásolta az első részben nyújtott játékát, mely roppant kiábrándító volt. Három c-moll művet játszott: Bach második Partítáját (BWV 826), Mozarttól pedig a c-moll fantázia (K 475) és a c-moll szonáta (K457) hangzott el. Bach hatalmas táncsorozatát teljesen önkényesen, olykor a kottára gátlástalanul fittyet hányó improvizációkkal, technikailag silányan, egyenetlen billentéssel, dekoncentráltan, már-már nyeglén adta elő; különösen idegesítő mozzanat volt, hogy bizonyos részeket az ismétléskor egy oktávval feljebb játszik, olyan fekvésben, mely Bach korában nem is létezett a billentyűs hangszereken. Táncos karaktereket mindhiába kerestünk ebben a táncokra épülő szériában; a piano túl halk volt, a forte túl hangos, a legato túl sima, a staccato túl hegyes. Mozart két műve meggyőzőbben hatott, az improvizációs szellem hitelesebbnek és indokoltabbnak bizonyult, de itt is a szertelenségek keltettek bizalmatlanságot a művész jó ízlését illetően. Eddigi magyarországi fellépései és lemezei alapján azt gondolhatjuk, hogy Mozarthoz egyelőre nincs kulcsa Anderszewskinek

A második részben Schumann Humoreszk című sajnos igen ritkán hallható darabja pontosan úgy szólalt meg, mint ahogy azt romantikus művészetfilozófia legnagyobbja, Friedrich Schlegel elképzelte: szertelen, szeszélyes, töredékes, lekerekítetlen, érzelmileg kiegyensúlyozatlan, homályos, elvágyódó. És Anderszewski ekként is adta elő, lenyűgözően, szenvedélyesen, tépetten, de nem szétesően, sok színnel és gondolattal, apró - különösen az oktávmenetekben - tisztátalanságoktól eltekintve technikailag is igen magas nívón. Ekkor rájöhettünk, hogy korábbi Mozart, sőt Bach játékát is ez a fajta érzület határozta meg, a romantikus improvizálás és kiegyensúlyozatlanság esztétikája. De Bach nem Schumann. Mindamellett befejezésül ismét egy Bach mű következett, mégpedig a B-dúr partíta az első részben nyújtott teljesítményt messze meghaladó, ritmikailag különösen eleven és változatos előadásban; sajnos az oktávval emelt ismétlések ezúttal sem maradtak el.

Meglepetésre ez után következett az este csúcspontja: ráadásként a művész Beethoven op. 126-os számú Hat bagatelljéből az első hármat adta elő, félelmetes logikával, minden vadromantikus túlzás nélkül, mélységes rezignációval, látnoki erővel érzékeltetve az öreg Beethoven végtelen magányát.