Milyen volt a film közönségével való első találkozás Velencében? Jókor és eleget nevetett-e, és mire lehetett következtetni a csöndjeiből? Ön mire, például mely jelenetek fogadtatására figyelt különösen is?
Ilyen drámát korábban még nem csináltam, ezért nem igazán tudtam, mit lehet majd abból leszűrni, mikor és mennyit nevet a közönség. Arra, hogy nézői szerepbe helyezkedjem, nem voltam alkalmas állapotban, de az ezernégyszáz fős vetítőterem nagy csendjeit, és azt, mikor mire fókuszált a közönség, minden esetben pontosan érzékeltem, akárcsak a humoros jelenetek fogadtatását – és ezekből arra következtettem, hogy értik-szeretik a filmet. Körülöttem a magyar stáb ült. A taps a film végén sokkal korábban jött, mint gondoltam, erős volt, és sokáig tartott. Korábban azt hittem, sírni fogok, ha meghallom, de érdekes módon csak én nem sírtam azokban a pillanatokban, míg körülöttem mindenki igen.
A magyar vetítésen feltűnően sokat nevettünk. Ha hallja, az esetleg zavarta volna?
Nehéz megmondani, hogy mi a sok, és az sem mindegy, mikor, mire reagálva nevet a közönség. Én Velencéből inkább fanyar nevetésekre emlékszem. Gondolom, a magyar környezetben jó néhány részlet sokkal humorosabbnak hat, mert jobban érthető a kontextus.
Mit értett az előbb azon, hogy korán jött a taps a végén? Mihez képes korán?
Öt másodpercről van szó, de ilyenkor a másodpercek is sokat számítanak. Fesztiválokon megesik, hogy a sokkhatás miatt a nézők csak valamivel később kezdenek tapsolni. Rettegve vártam, hogyan reagálnak majd, mert szórványos vagy „épphogy” tapssal jelezhették volna, ha nincsenek meggyőzve – de kirobbanóan erős és hosszú volt az ünneplés, aztán sokan előre is jöttek, hogy a vetítés utáni beszélgetést meghallgassák velünk.
Hogyan alakítottak a filmjére vonatkozó érzésein a nézőktől vagy kollégáktól kapott reakciók? Volt-e köztük bármi, ami miatt másnak látja annak hatására, hogy most már úgymond kint van a placcon, és többé nem csak az öné és az alkotótársaié?
Még nem tartok ott. Állati büszke vagyok a stábra, a szereplőkre, akik közül sokan Velencében látták először a filmet – köztük Gazsi (az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár – a szerk.) és Znamenák István. Én azonban a lelkes ünneplés közepette nagyjából „mosolygó konzervgyári munkásként” ráztam kezet különböző emberekkel – szinte azt sem tudtam, hol vagyok, és azt hiszem, még sok idő lesz számomra felfogni, hogy elkészültünk vele. Ezt még jócskán ízlelgetnem-ízlelgetnünk kell.
Érzése szerint milyen újabb jelentésrétegek rakódtak a filmre a nemzetközi színtéren, az európai tekintetek, nézőpontok bekapcsolódása révén?
A Magyarázat mindenre bőven érinti a politikát, a magyar társadalom állapotát, és ezáltal olyan területre téved, amely érdekli a külföldieket. Az, hogy Orbán Viktorról és a Fideszről Európában és világszerte annyit beszélnek, és már a popkultúrába is beszivárogtak, kuriózummá teszi a filmünket. De nem ezért csináltuk, hanem személyes és társadalmi indíttatásból. Azért, mert úgy gondoltuk, hogy amiről szól, arról a magyar filmművészetben alig-alig sikerült beszélni az elmúlt években, pedig nagyon kellene.
Beszélgetésekben, társaságban hallott-e odakint olyan reakciót, amely különösen is elgondolkodtatta? Volt-e olyasmi, amire kifejezetten rákérdezett?
A kokárdajelenetről azt hittem, hogy nem fogják érteni, de nagy örömömre nemigen merültek fel vele kapcsolatban kérdések, a legtöbbek számára szerintem összeállt a kép. De nem is a kokárda jelentése kulcsfontosságú ebben a filmben, hanem az emberek közötti viszonyok és drámák, melyeknek a jelentése sokkal inkább univerzális.
Hibakereső, önkínzó módon nézte meg Velencében újra a filmjét, vagy mint afféle büszke apa, minden kockáját, szeplőjét szereti?
Sajnos az előbbi jellemző rám, de ezúttal szerencsém volt. A feleségemnek ugyanis vetítés közben bedugult az orra, viszont nem volt nála orrszpré, kifújni meg nem merte, mert attól félt, hogy azzal megzavarná a premiert. Úgy próbáltam neki segíteni, hogy minden hangosabb jelenet előtt szóltam, mert azok közben bátran kifújhatta. Emiatt nem volt alkalmam arra, hogy a film hibáit keressem.
Nyugtalanította-e a film bármelyik részletének esetleges eldolgozatlansága, vagy az, hogy valamit talán másképpen kellett volna elmondania?
Készítésének különböző fázisaiban gyakran elgondolkodtam az első harmadáról: hogy mennyire hosszú legyen. Végül mindig arra jutok, hogy jókor nyomtuk meg az Export gombot. Sokat beszélgettünk erről Schulze Évával, a társ-forgatókönyvíróval és Berkes Juli producerrel. A filmek nagy része arra törekszik, hogy az első tizenöt percben berántsa a nézőt, de a Magyarázat mindenre nem így működik. Számomra nagyon fontos volt, hogy az elején tablószerűen bemutassuk a karaktereket, a hétköznapjaikat, rétegenként felrakva a színeket. Ha azt a részt lerövidítettük volna, akkor elvettük volna a nézőtől annak a lehetőségét, hogy azonosulni tudjon velük, esetleg megkedvelje őket. A legfőbb célunk az volt, hogy a nézők megértsék a számukra ideológiai okból esetleg ellenszenves szereplőket is. Ez az oka, hogy két és fél óra lett, míg a filmek nyolcvan százaléka két óra alatt marad. Szeretem ezt a szerkezetet, és kitartottam mellette, bár talán nem eléggé nézőbarát.
Az önnel tartó alkotótársaknak melyek voltak a legerősebb benyomásai? Mik a legkedvesebb közös élményeik Velencéből?
Volt köztük, aki azt mondta, élete legmeghatározóbb élményének érzi ezt a bemutatót. A világforgalmazó este bulit szervezett a tengerpartra, ahol mindenki nagyon jól érezte magát, kivéve engem – én ugyanis hol ültem, hol álltam, de valójában nem voltam jelen. Znami rám is szólt, hogy nagyon örülne, ha végre én is „megérkeznék” közéjük. „Gábor, fogadd már be ezt a sok szépet, amit mondunk neked” – mondta.
„Két Magyarország és ebből következő konfliktusok, frusztrált mindennapok mindkét oldalon – aztán érettségi meglepetéssel. Mi történt? »Hibaüzenetet« kapott a rendszer, vagy éppen ellenkezőleg azt adta, ami a lényege?” – Kritikánk a filmről itt olvasható.
Nyitóképen Reisz Gábor filmrendező a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Fotó: AFP / Gabriel Bouys
