Berentés Éva több évtizedes egyetemi munkája során legalább egy kisvárosnyi embert tanított egyetemi keretek között, felnőttképzéseken, vállalati tréningeken, itthon és külföldön egyaránt. Az érett személyiség című könyvének megírása után arra vállalkozott, hogy a Mindenható gyermekkor – A korai életévek hatása a felnőttkorra című új könyvében a fogantatástól kezdve rendszerezze azokat a tényezőket, amelyek segítik, illetve gátolják az egészséges személyiségfejlődést. A kötetben arra is kitér, hogy miként lehet feldolgozni a gyerekkorban átélt traumákat, hogyan lehet jobb szülővé és egyben érettebb személyiséggé válni. A könyv mindenkinek szól, aki volt gyerek, akinek van, vagy volt gyermeke, aki bármely életterületen emberekkel foglalkozik.
Manapság nagyon népszerűek a pszichológiai könyvek, a sikerlistákon az első húszból öt-hat biztosan ezzel a témával foglalkozik. Miért van most ekkora érdeklődés a pszichológia iránt?
Mi most egy olyan társadalmi környezetben élünk, ahol a deklarált célok és a hozzájuk vezető eszközök nincsenek szinkronban egymással. Ez az emberekben belső feszültséget kelt, és gyakran nem tudják a szorongásukat kezelni. Sokan törekszenek arra, hogy tegyenek önmagukért, a gyerekeikért, de az a muníció, amivel őket az iskolájuk, a családjuk elengedte, sokszor nem elegendő. Ezért keresik a fogódzót.
Én mélyen hiszek az érett személyiség erejében. Azért, mert az érettség, az énazonosság olyan stabilitást, belső energiát ad, ami segíti az egyéni és közösségi fejlődést, a társadalmi alkalmazkodást, sikerek elérését. Magyarországon ezzel sajnos nem állunk túl jól.
A gyerekkor olyan univerzális élmény, amit minden ember megtapasztal. Ezért választotta a gyerekkort a könyve témájának?
A munkám során gyakran tapasztaltam, hogy az emberek szinte mindig érzik a korai évek, a gyermekkoruk fontosságát, hiszen a legváratlanabb helyzetekben beúszik az életükbe egy gondolat, egy érzés, egy anyai vagy apai mondat, reakció, de valójában keveset tudnak róla. Rendszerint nem tudják, hogy mitől lesz egy gyermekkor nehéz, önmagukon nehezen tudják beazonosítani a szülői nevelés következményeit. Évtizedekig tanítottam fejlődéslélektant és szociálpszichológiát különböző egyetemeken, itthon és külföldön, felnőttképzéseket és tréningeket is tartottam. A praxisomban olyan emberekkel találkoztam, aki az életükben megrekedtek, eszköztelenek voltak, és a háttérben szinte mindig jelen volt a gyermekkor. Egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy milyen fontos lenne az emberek kezébe adni a gyerekkorukat. Így született meg bennem egy, a korai évekről szóló összefoglaló könyv gondolata. Ez lett a Mindenható gyermekkor.
Kutatások bizonyítják, hogy egy gyermek – akit ma már kompetens magzatnak hívunk – a megtermékenyülés pillanatától tudatában van önmagának. Optimális esetben az életének első hét-nyolc hónapjában megtanul kötődni, kialakul benne az ősbizalom önmagával és a külvilággal kapcsolatban. Olyan hároméves kora körül megtörténik a pszichológiai születése, ami azt jelenti, hogy önmagát már egy saját akarattal bíró önálló, autonóm személyiségnek tekinti. Ha ez a folyamat sérül, akkor a gyerek nem tanul meg biztonságosan kötődni, nem alakul ki benne az önmagához és a külvilághoz való bizalmi viszonya, és nem történik meg a pszichológiai születése sem. Ilyenkor az egyén éretlen maradt. Fontos tudatosítani, hogy az éretlenség nem morális minőség! Tehát nem azt jelenti, hogy valaki jó vagy rossz, ez egy aktuális személyiségállapot. Amikor azt mondjuk, hogy valaki éretlen, az csak egy jelzés arra vonatkozóan, hogy ezzel a témával érdemes foglalkozni, odafigyelni rá.
Milyen az érett személyiség?
Az érett személyiség elfogadó, egyenrangú és feladatközpontú. Ha ebből a háromból akár csak egy is hiányzik, már nem beszélhetünk érett személyiségről. Ha valaki önmagával vagy a másik emberrel szemben nem elfogadó, akkor egyenrangú sem tud lenni. Leegyszerűsítve: az elfogadás hiányában azt akarja, hogy a másik olyan legyen, amilyennek ő jónak tartja. Ezért elvárásokat támaszt vele szemben, meg akarja változtatni a másik embert. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem tud egyenrangú lenni, mert vagy egy domináns szerepbe lép, vagy alárendelődik, és elvtelenül kiszolgálja a másik igényeit. Mindez azzal is jár, hogy az egyes élethelyzetekben elsődlegesen önmagát látja meg, magára figyel. Folyamatos belső párbeszédet folytat magában, hogy megfelelek-e, szeretnek, elfogadnak vagy nem, igazam van vagy nincs. Az egyén énközpontú, emiatt sérül a feladatközpontúság, az egyenrangú együttműködés. Az énközpontúság az érzelmi éretlenség egyik központi tulajdonsága.
Újra hangsúlyozom: az éretlenség nem minősítés, hanem egy aktuális személyiségállapot. Egyetlen gyerek sem tehet a neveltetéséről, a traumáiról, a szülei nevelési módszereiről. A könyvemmel jól hasznosítható önismereti eszközt akartam az emberek kezébe adni, hogy érettebbé válhassanak. Az éretté válás egész életen át tartó folyamat, amelyben mindenki valahol tart. Aki ezt tudatosítja magában, azzal azt is kimondja, hogy ő nem tökéletes, jó vagy rossz, hanem tart valahol a saját fejlődésében. Ez egyben annak belátását is jelenti, hogy a tökéletesség illúzió. A tökéletlenség természetes velejárója lehet hiba, tévedés, kudarc. Az önelfogadó, érett ember ilyen helyzetekben sem szűnik meg önmagát szeretni, tisztelni, ugyanakkor törekszik a hibáiból tanulni, és általuk fejlődni.
Ha jól sejtem, Magyarországon nem állunk túl jól ezen a téren.
Nagyon sok szülővel és gyerekkel dolgozom. Bizonyára sokan meghökkennek az állításon: ahogy egy gyereket nem lehet felelőssé tenni a neveltetéséért, ugyanúgy a szülőt sem az általa választott módszerekért. Ő is valakinek a gyereke volt, a szülői szerepében ő is csak azt tudja adni, ami neki van, azokat a mintákat, eszközöket tudja alkalmazni, amiket ő a gyermekkorából hozott.
Magyarországon nagy hagyományai vannak a poroszos, tekintélyelvű nevelésnek. Ez a nevelési forma alapjaiban gátolja az egyenrangúság elsajátítását, hiszen azt jelenti, hogy egy helyzetben a domináns tekintélyszemély mondja meg a gyereknek, hogy mit gondoljon, mit érezzen vagy csináljon. Ezzel azonban a gyerek elveszti a saját személyiségét, és emiatt később szinte igényelni is fogja azt, hogy „vezessék”. Később pedig ezt adja tovább a saját gyerekeinek is.
A harmonikus családoknál ez másképp működik. A szülők itt nem szavakkal, irányítással vagy folyamatos kontrollal nevelnek, hanem hiteles, az életben jól hasznosítható mintákat adnak a gyereknek. A család életében olyan közösen hozott és következetesen alkalmazott szabályok vannak, amelyek a gyerek számára egyrészt biztonságot adnak, másrészt abban is segítik őt, hogy kialakíthassa a saját világról alkotott képét, véleményét. Mindezek együttesen beépülnek a személyiségébe, segítik az énazonosságának kialakulását és megszilárdulását. A munkám során azt tapasztalom, hogy sajnos nem ez utóbbi családi működés van túlsúlyban.
Ezért is írta meg a Mindenható gyermekkort? Kiknek ajánlja a könyvet?
Nagy örömömre sok visszajelzést kapok kollegáktól, tanítványoktól, hogy a könyv mennyire jól összefoglalja mindazt, amiről korábban tanultak. De nemcsak szakembereknek, pedagógusoknak lehet hasznos, hanem szülőknek, nagyszülőknek is. Nagyon érdekesek például a nagymamák visszajelzései. Ahogy rádöbbennek arra, hogy őket hogyan nevelték, abból mit adtak tovább, és hogyan tudnák másképp csinálni az unokájukkal. Mindenkinek ajánlom, akinek volt gyermekkora és aki meg akarja ismerni önmagát, a gyerekeit vagy a szüleit.
A könyve segíthet abban, hogy az emberek ne a szüleiket okolják minden kudarcukért, hanem megértsék őket?
Mindenkinek lehetnek fájdalmas, akár traumatikus élményei a gyermekkorából, amelyeket nem lehet meg nem történté tenni. De a gyereknek nem feladata a szülők minősítése, és ez nem is segít. A könyvvel abban akarok segítséget nyújtani, hogy aki akar, elindulhasson a feldolgozás útján. Nem az a cél, hogy a gyermekkori sérelmek miatt a családtagok haragudjanak egymásra, vagy megszakítsák egymással a kapcsolatot, hanem az, hogy megtörténjen a felismerés, és szülessen meg a változtatás igénye. Történjen meg a belátás, hogy a szülők nem tökéletesek, a képességeik szerint tették a dolgukat, és csak annyit tudtak adni, amennyi tőlük telt. Az utolsó előtti fejezet ezért célirányosan a szülőkkel való kapcsolat gyógyításáról szól.
A mai szülők viszont már attól szoronganak, hogy ha valamit elrontanak, akkor a gyereküknek később pszichológus kell ahhoz, hogy sérelmeiket feldolgozzák. Nekik mit tud adni a könyv?
Az embernél másképp jelenik meg az anyai ösztön, mint az állatvilágban: a leendő édesanya saját magzati korában szerzett élményeiből, születési tapasztalataiból, majd az édesanyjával való szimbiózis során megélt hatásokból. Mindezt kiegészítik a környezetben lévő más anyai minták. Ezekre a gyereknek nincs befolyása, ahogy arra sem, hogy ezek az élmények hogyan hatnak a későbbiekben. Az anyai magatartás sosem tökéletes. Az édesanya törekedjen arra, hogy elég jól csinálja a dolgát, ha pedig valamiben hibázik, korrigáljon. Legyen benne igény az önismeretre, de ne érezze magát folyamatosan rosszul.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, csak a Benjamin Spock-könyvek voltak a piacon, mindenki azokból tanult. Az ezekben leírt alapelvek egy részét már régen meghaladta a tudomány. A könyvemben ezért azokat az új ismereteket is összegyűjtöttem, amelyek segítenek a leendő kismamáknak vagy már gyakorló anyukáknak az önmaguk és a kisgyerekeik megismerésében, különös tekintettel az első három évre.
Nemcsak az anyukáknak lehet érdekes a könyv, hiszen külön fejezetet szentelt az apukák szerepének. Ezt miért tartotta fontosnak?
Nap mint nap tapasztalom, hogy az apai elv hiánya milyen nagy mértékben gátolja az érett személyiség kialakulását. Az édesanya az első három évért, elsődlegesen a kötődés, az érzelmek, az ősbizalom és a pszichológiai születés kialakításáért felelős. Hároméves kor után az apa is belép a gyerek pszichológiai életébe: ő felel az identitása kialakulásáért, és abban is fontos szerepe van, hogy a gyerek egészségesen le tudjon válni az édesanyjáról. Például bejön a kislány a szobába, az apukája pedig azt mondja neki, hogy „te vagy a világon a legszebb”, majd megölelgeti. Az édesapa ebben a helyzetben megerősítette a lánya nemi identitását.
A hazai nevelési hagyományok szerint az apa tekintélyelvű ember, aki parancsol, rendet tesz. A mai korszerű felfogás szerint már nem ez az apa szerepe. Magyarországon Steve Biddulph könyvei hoztak újat ebben a tekintetben. Nagy szükség is van rájuk, mert nemzedékek nőttek fel apai elv nélkül.
A válások nagy száma miatt is sokan nőnek fel apai minta nélkül. Mi az a minimum, ami szükséges ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön egy gyerek?
Sok oka lehet annak, ha egy édesanya arra kényszerül, hogy egyedül nevelje fel a gyerekét. Vannak olyan esetek, amikor ez a jobb megoldás, ugyanakkor egyetlen édesanya sem tudja egyszerre képviselni az anyai és az apai elvet. Ez fordítva is igaz. A gyermek egészséges személyiségfejlődése érdekében az apa részéről alapvetően fontos, hogy legyen jelen, és legyen egy önmagával azonos érték- és normarendje. A nevelés három alapelve rá is érvényes: tudjon szeretni, legyen rugalmas, de legyen következetes is. Persze ezeknek az alapfeltételeknek egyáltalán nem könnyű megfelelni.
Ha ennek a cikknek a hatására az olvasóink kedvet kapnak a Mindenható gyermekkorhoz, hogyan kezdjenek hozzá? Lineárisan olvassák a könyvet?
Azt szoktam ajánlani, hogy először mindenki nézze meg a könyv elején található kérdőívet, mert ott már kiderül, érdemes-e a könyvet elolvasnia. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki a kérdőívben nem talált magára vonatkozó állítást. Ezután érdemes átnézni a tartalomjegyzéket, és kiválasztani azokat a fejezeteket, amelyek a legérdekesebbnek tűnnek. Van, akit a születés, mást a hatékony család, esetleg a szülőkkel való kapcsolat helyreállítása érdekel. Az egyes fejezeteken belül részletes tartalomjegyzék is van, ami szintén segíti a tájékozódást. A legfrissebb kutatási eredményektől a szociológiai, történelmi folyamatokon át a praxisomban szerzett tapasztalatokig sok irányból mutatom be a témákat. A szerkesztővel együtt törekedtünk arra, hogy minden fejezet magában is megállja a helyét, a többi elolvasása nélkül is könnyen érthető legyen. Ezért azt ajánlom, mindenki kezdje azzal a témával, ami őt a leginkább érdekli. Vagy egyszerűen csak nyissa ki valahol a könyvet és kezdje ott. Biztos vagyok benne, hogy úgy is messzire fog jutni.
Mit tegyenek az olvasók, ha ráismernek bizonyos mintákra az életükben, amelyektől szeretnének megszabadulni? Hogyan lépjenek tovább?
A cél az éretté válás: az elfogadás, az egyenrangúság és a feladatközpontúság elsajátítása. Tegyük fel, hogy valaki felismeri, hogy az ő szülei éretlenek voltak, és már azt is tudja, hogy csak egy érett ember tud érett gyereket nevelni. A könyv minősítés nélkül segít a saját érettség, vagy akár a hiányzó tulajdonságok beazonosításában. Sokszor már ez is nagy változásokat tud eredményezni, de ha szükséges, akkor célszerű szakember segítségét is igénybe venni. A könyvből megszerezhető tudás nemcsak önmagunk, hanem mások elfogadásának is az eszköze lehet. Gyorsan elvisz ahhoz a felismeréshez, hogy a Földön élő nyolcmilliárd ember mindegyike máshonnan jött, máshol és másképp nevelkedett. Ennek ismeretében vajon hogyan lehetne elvárni, hogy mindenki ugyanúgy működjön? Nem lehet. Az egészséges személyiségfejlődés érdekében minden szülőnek arra kell a gyermekét megtanítania, hogy ő egyedi és megismételhetetlen, de nem több vagy kevesebb, jobb vagy rosszabb, mint más, hanem egyenrangú.
Az egyetemen azt szoktam mondani a hallgatóknak, hogy képzeljék el a világot úgy, mint egy puzzle-t, amelyben mindenkinek egységnyi darabja van. Ezt a pszichológiában úgy hívják, hogy mindenkinek van egy úgynevezett elvi pszichológiai mozgástere. Ezen belül pedig mindenkinek joga van a saját gondolataihoz, érzéseihez, törekvéseihez, és ahhoz is, hogy minden élethelyzetben önmaga lehessen. Ennek felismerése nemcsak elfogadást és egyenrangúságot ad, hanem felszínre hozza a minden emberben jelenlévő kreativitást, fokozza a teljesítménymotivációt, ami nem csak az adott embert, hanem a tágabb környezetet is gazdagítja.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
