Mindent tétre játszva - SCHILLING ÁRPÁD

 

- Tudnak rólunk, magyarokról. A Katona József Színház produkcióit világszerte ismerik; Ascher Tamás, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla előadásai rengeteget utaznak Európában, a szakmai fórumokon ismertek vagyunk. Ennek a színházi uniónak, amely a díjat kiutalta számomra, Zsámbéki Gábor évekig vezetője volt. Előttem a 2000-ben a párizsi Odeon Színházban bemutatott Baal előadásunk nyitotta meg a kaput a nemzetközi elismertség felé.

 

 

- Ha a névsort nézzük - Josef Nadj, Anatolij Vasziljev, Thomas Ostermeier és a többiek -, akkor magas polcra. Ha segít valamit abban, hogy folytathassuk a munkánkat, akkor hasznos is. Azonban szeretném hangsúlyozni, hogy ez a díj egy társulat közös munkájáért járt - nagy öröm, persze, nekem is, aki ezt a társulatot alapítottam és irányítottam.

 

- Más dolog nevetségessé tenni valakit a viselkedéséért, és megint más halálát kívánni valakinek a származása miatt (és egyáltalán). Ez szerintem egy viszonylag értelmes ember számára evidens. Mondhasson bárki bármit, de ha adott esetben visszakérdezünk, és nyilvánvalóan az derül ki, hogy az illetőnek semmi konkrét mondanivalója nincs a témával kapcsolatban, egyszerűen csak primer indulatát éli ki nyilvánosan, akkor az elgondolkodtató. Természetesen nem beszélek alkotmánymódosításról, nem akarom én a szólásszabadságot korlátozni, hiszen aki most visszaél a szabad szó erejével, nem fog másképp érezni, gondolni, viselkedni akkor sem, ha a törvény ezt tiltja is számára. Ráadásul attól fogva épp ezek a gyűlöletüktől fuldokló emberek fogják a leghangosabban követelni az értelmesen vitatkozók elhallgattatását, ugyanazon jogszabályra való hivatkozással. Pillanatnyilag nehezen megy az együtt élés Magyarországon. Bár biztos korábban sem volt rózsásabb a helyzet, csak akkor még nem éltem, éppen ezért nem zavart annyira.

 

 

- Ha két-három órára egy sötét nézőtérre ültetem az embereket azért, hogy végignézzék, amit a világról gondolok, akkor biztosan nem a közösség formálása a célom, legfeljebb a már létező közösség megszólítása. Az ember csak egyenrangú helyzetben szeret megnyílni, ami nélkül meg hiába is várnánk valami közösségiséget. Ezért, amikor arról beszélünk, hogy felelősségünk van a közösség iránt, akkor annak a lehetőségét keressük, mire tudjuk használni a színházi helyzet kölcsönösségét. Én azért léptem túl a korábban alkalmazott formákon, mert azok az egyszerű tetszésnyilvánításon túl semmi egyébre sem tudták rávenni a közönséget. Én azt szeretném, ha az alkotó és a befogadó között párbeszéd alakulna ki, amelynek a hiányáért elsősorban az előbbit terheli felelősség.

 

- Ahogy a legelején, amikor közösen gondolkozva, baráti viszonyok közt dolgoztunk, nem a létbiztonságunkat tolva előtérbe, hanem mindent tétre játszva. A hamlet.ws-ben és A szabadulóművész apológiájában a nézővel való direkt találkozás elkerülhetetlen, ami a korábbiakhoz képest több személyességet vár el a színésztől. A Sirájban még nem kérdezett közbe a néző, hogy mit gondol a játszó, de ez ma már elképzelhető. A kérdésre pedig relevánsan kell tudni válaszolni, ami a szerep határainak lebontását is jelenti, vagyis egyfajta kapcsolatlétesítést. Ez nem minden színész számára kihívás, de aki szeret ilyesmivel foglalkozni, az biztosan megtalál.

 

 

- Ez nem korszerűség, hanem ízlés és intelligencia kérdése, amelyek mindig is korszerűtlenek voltak és maradnak. Az értelem nélküli magamutogatás egy valódi művész számára visszataszító, a reflektált személyesség kifejezése viszont bonyolult folyamat, ugyanakkor alapkövetelmény. Hogy ez utóbbinak hol vannak a határai, az mindig az aktuális kor esztétikai és morális problémája. Úgy látom, hogy általában sok egyforma kicsinység hirdeti egyedi nagyságát, és félelmetes méreteket ölt a tekintélytisztelet. Rettegő emberek százezrei várnak valamiféle eligazítást az égből, és ha onnan semmi sem érkezik, elég a nagyhangú szomszéd is ahhoz, hogy rátaláljanak az élet értelmére. Ha nem nézek szembe magammal, akkor nem leszek képes felelősséget vállalni a szavaimért. Ennyit a személyességről és a korszerűségről. Ha a zajos siker motiválna a munkámban, akkor most a Három nővért rendezném, amihez nem szükséges a személyesség érdekében tett erőfeszítés.

 

- Az attól is függ, a kritikus mit gondol a saját munkájáról. Erre a fajta színházra is lehetne szakmai alapon reflektálni, amennyiben létezik ez a szakmai alap. Különféle formákra talán különféle formákban lehetne reflektálni, ami a kritikát illeti. A szakmaiságnak ezt a minimumát persze nem várom el azoktól a befogadóktól, akik a neten teszik közzé észrevételeiket. Legnagyobb meglepetésemre A szabadulóművész apológiájáról a Krétakör blogjára mégis komolyabb értelmezéseket írtak egyszerű színházba járók, mint anno kritikusok bármelyik előadásunkról. Lehetséges, hogy az internet egyszerűen kivégzi a szakmaiatlan kritikát.

 

 

- Kimondja, hogy a válság nem gazdasági, hanem kulturális, amely jelző nem szűkíti, hanem éppen bővíti a válság fogalmát. Ez a válság nem tegnapi keltezésű, gyökerei a civilizáció alapjaiból szívják magukba az energiát. Az emberi méltóság, a szabadság, a szolidaritás és még száz hasonló fogalom értelmezését segítheti elő a színház akkor, ha vállaltan közösségi formákban gondolkodik. A XIV. Lajos szórakoztatására kitalált színházi formának már 1789-ben a múzeumba kellett volna kerülnie. Most sem késő kimondanunk, hogy ma már nem a királyokat akarjuk szórakoztatni, hanem önmagunkra akarunk reflektálni. Reflektálatlan elmékkel ugyanis csak háborúzni lehet, ilyen szellemi színvonalon demokráciában élni képtelenség.