A pandémia kezdetekor jelent meg első önálló lemezed, a Fotofóbia. Hogyan tudtad a közönségeddel tartani a kapcsolatot?
Akkor jött a Covid, amikor indult volna minden. Rossz volt, hogy nem tudtam csak ezzel foglalkozni, mert még megvolt a polgári munkám. Emiatt volt egy kettős érzés bennem, mert már úgy kezeltek, mint aki zenével foglalkozik, de közben egy csomó más dolgom is volt. Hogy mennyire tudtam tartani a kapcsolatot a rajongókkal? Mint mindenki más. Az viszont nem volt rossz, hogy épp akkor jött ki a lemez, mert karanténbarát lett, pláne akkoriban még hallgattak zenét, nem voltak ki mindentől az emberek, de ahogy telt az idő, a tartalomfogyasztás is lecsökkent.
A TikTokon akkoriban sok minden felpörgött. A Lej című számodat is ott hallottam. De említetted korábban, hogy távol áll tőled a tiktokos tartalomkészítés. Nem hiányolják ezt a követőid?
Lehet, hogy ez csúnyán hangzik, de nem érdekel, hogy mit hiányolnak, ha én abban nem tudok önazonos lenni. Ha most tízezren mondanák, hogy csináljak TikTokot, akkor se gondolkodnék el rajta, mert ha nem tudok valamit, akkor nem fogok beleállni, és szerencsétlenkedni. Ez nem azt jelenti, hogy semmit nem tolok TikTokon, csak hogy folyamatosan nyomuljak és csináljak valamit, az távol áll tőlem.
Nehezen tudnálak kategorizálni egy öltözködési stílus vagy egy zenei műfaj keretrendszerébe.
Én ezt szeretem. Szerintem az az egészséges, ha azt csinálod, ami te magad vagy. Az elején sokszor kaptam meg, hogy nőies vagyok, és azért vagyok feminin, hogy így szerezzek magamnak nőket. Vállalom, hogy feminin vagyok, utálom a maszkulin dolgokat, világéletemben taszítottak ezek. Amikor a gimiből kikerültem, úgy éltem meg, hogy nekem ezzel dolgom van. Mert akkor még ezt bántásként kaptam meg, majd amikor már ismert vagy, akkor az jön, hogy tesókám, te nagyon menő vagy. Ma már szeretek erre a feminin megjelenésre rájátszani. Valahol mindig ilyen voltam, mint most, de nem olyan közegből jövök, ahol ezt bárki tudja vállalni.
Azt azért látni kell, hogy az önmegvalósítósdit nem lehet akárhol játszani. Egy viszonylag szegény családból jövök, egy elhagyott környékről. Mindig is szerettem volna túlnyúlni azon, ami ott van. Mindig az volt a cél, hogy egy fasza gyerek legyek. Mindig az volt előttem, hogy többet tudok ennél. És megvoltak a kis lépcsőfokok, hogyan akarok továbbmenni, például általános iskolába nem a faluban jártam, hanem egy városban, gimnáziumba szintén egy másik városba mentem, majd vissza, aztán Miskolcra, onnan jöttem Pestre.
Az ambícióidat segítette a család?
A szüleim átlag kisemberek, akik ledolgozták az egész életüket, és dolgoznak ma is. Ha nekik is lett volna a lehetőségük, hogy eljöjjenek onnan, megtették volna. A szüleim mindent megtettek, hogy normális suliba járjak, normális kollégiumba kerülhessek. Hálás vagyok nekik ezért. Ők anno ezt nem kapták meg. A nővérem tizenegy éves koromban hagyta el a családi otthont, és Olaszországba költözött. Talán emiatt is volt az a fejemben, hogy aki tud, és akinek van esze, valamint terve – már amennyi terve lehet egy embernek tizenévesen –, az el akar onnan menni.
Milyen volt, amikor először hagytad el hosszabb időre az otthonodat?
Ötödikes voltam. Bekerültem egy egyházi gimibe, ami nagyon elit gimnáziumnak számított. Akkor egészen jól tanultam, komoly felvételi volt, és bejutottam. De abból a jezsuita gimnáziumból hazaszaladtam. Több ok miatt. Szerintem ötödikesen nekem még nem tett jót, hogy eljöttem otthonról. Hiányzott anyukám, és az sem tett jót, hogy nagyon mások voltak ott az emberek. A gimi viszont jó volt. Később már nem volt ilyen gondom.
Ekkorra datálható a vallástól való eltávolodásod is?
A vallás és az egyház egész életemben sokkal jobban jelen volt, mint egy átlag vallásos embernél. Hiszen minden családtagom valamilyen egyházi tisztségviselő vagy az egyháznál dolgozik. Édesanyám hitoktató, nagymamám sekrestyés, nagypapám kántor volt. Inkább az emberekből ábrándultam ki akkor. A jezsuitáknál minden előnyét megtapasztalhattam annak, milyen egy nagyon gazdag iskolába járni: saját medence, saját teniszpálya, saját mindene volt. A diákok is ilyenek voltak. Olyan családból jöttek, akiknek rohadt sok pénzük volt. Én meg csak jól tanultam, így kerültem be. Nekem a rendszerrel volt bajom. Az a gimnázium szerintem tud kiváló iskola lenni. Egyszerűen ezt a rendszert nem nekem találták ki. Elkezdtem nagyon lezülleni, és olyan dolgokat csináltam, amikre nem vagyok büszke. Igazából nem volt opció, hogy ott maradjak.
Végül mi volt az ok, amiért elszakadtál a vallástól?
Az egyetlen ok, hogy nem hiszek Istenben. Annyira a markában nőttem fel ennek, az egész gyermekkorom abból állt, hogy korán reggel keltem, templomot takarítottam, segítettem a szüleimnek, nagyszüleimnek. Aztán elkezdtem büntinek látni ezt az egészet. Sokat gondolkodtam, és láttam, hogy anyáék miatt jövök, de én ezt az egészet nem hiszem el.
Ekkor mondtad el édesanyádnak?
Igen. Tipikus gyereknyűg volt a vasárnapi korán kelés. De aztán mondtam anyának, hogy én nem azért nem akarok templomba menni, mert korán van, hanem mert nem hiszek. Amúgy viszont nincs bajom a hívőkkel. És nem hibáztatom az egyházat sem. Örülök, ha látom, hogy valakik tudnak hinni, de nekem nem megy.
Hogyan fogadta a családod ezt?
Anyukám az egyetlen, akinek el kellett fogadnia. Apámat nem érdekli, miben hiszek vagy épp miben nem. Anyukámnál volt ez markáns dolog, de megértette, ezért és még sok másért is nagyon szeretem. De nagymamámmal például sosem ülnék le, hogy figyelj, én nem hiszek Istenben, mert valószínűleg ott kapna szívrohamot.
Egyesek szerint olyan hatású alkotó vagy a mostani fiatalok számára, mint annak idején Cseh Tamás volt egy akkori generációnak, mert épp úgy meg tudod szólítani őket. Mit gondolsz erről?
Örülök neki, de túlzásnak érzem. Szeretem Cseh Tamást. Minden szövegértő ember szereti Cseh Tamást, remélem. Nekem ő mindig egy lépcső volt, mert hallgattam, de aztán mentem tovább. Például a 30Y-hoz. Mert úgy éreztem, ezeket a gondolatokat ők az én nyelvemen mondják.
A 30Y zenekar frontemberével, Beck Zolival közös dalotok is van. Milyen volt ez a munkafolyamat?
Sokat tanultam belőle. A Fotofóbia megjelenése után számos felkérést kaptam, de nem tudtam ezekkel azonosulni, ezért a legtöbbet visszadobtam. A menedzserem kérdezte, hogy kivel szerepelnék együtt, ekkor bedobtam Zoli nevét. Nekem ő ikonom, nem gondoltam, hogy elvállalná. Ő csodálatos ember. Egy hatalmas zenei múlttal rendelkező forma, de nem érezte azt, hogy ő már túl nagy, hogy velem szóba álljon, és ez nagyon jólesett nekem. A mai napig jóban vagyunk. A nyitottsága miatt nézek fel rá.
Szerinted mi az oka annak, hogy a fiatalok többsége ennyire együtt tud rezonálni veled?
Talán azért, mert nem bullshitelek, és mert nem vagyok póz. Ha gondolok valamit, ha érzek valamit, akkor leírom. Nem agyalok azon, hogy leírjam vagy sem. A végeredményben viszont szerepet játszik az is, hogy olyan producerrel dolgozom együtt, mint Schmidt Gergő, művésznevén Tembo. Bármikor meg tudom mondani egy alapról, hogy az az övé vagy sem, és abban bízom, hogy az emberek ugyanígy meg tudják mondani egy szövegrészletről, hogy az az enyém.
Szerinted miről érdemes ma írni, beszélni?
Nehéz ez az időszak, amit most élünk meg, legitim dolognak tartom, ha valaki nem érzi jól magát, és van egy általános szorongás rajta. Nem jó dolgok, amik most a világban történnek. Mindenkinek tennie kellene azért, hogy kilábaljunk abból, amiben vagyunk. De közben meg nagyon nagy dolog az is, ha mered vállalni, hogy te miben vagy, mit szeretsz, mit nem szeretsz, és nem szorongsz emiatt.
Szalai Klaudia
Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/4. számában olvasható.
