Gémes Antos szeptember elején felment a színpadra és még nem jött le róla. Sokan vannak így a Magyar Színház „gyárban” a színpad futószalagja mellett. Antosnak októberben a Sinkovits Színpadon egy háromszereplős kortárs drámában, november végén A kincses sziget musicalben egyből két szerepben volt bemutatója. Szinte minden nap játszik. Vagy dolgozik, ki hogy hívja. Bírja, mert ez a feladat. Közben tanít, koncertezik, és néha hazamenne, mert lassan három évesek az ikerlányai, akiket alighanem csak nyaranta vehet szemügyre. Semmi különös történet, csak egy színész Budapesten, a körúti csillogás mögött a hétkerben, és most azon is túl, Tatabányán.
Nagykabátban áll a hangstúdióban, arra a rövid időre, amíg kiénekel néhány – más prózai színész számára megközelíthetetlen – hangjegyet, nem vetkőzik le.
Úton van.
Főpróbáról jön, éppen csak ledobta a jelmezét, a próbaruhájára cibálta föl a kabátot, amit majd akkor vesz le, ha visszaér a színházba, ahol már az akadémista osztálya várja, nekik is főpróbahetük van. Vagy inkább főpróba-éjszakáik. Az akadémisták talán csak évadnyitón és premiereken találkoznak civilben, „rendesen” felöltözve. Csoda, ha úgy felismerik egymást egyáltalán.
Gémes Antos állandóan mozgásban van. Távolról a felületes szemlélő azt hihetné, mintha megállapodott volna, hiszen éppen tíz éve a Pesti Magyar Színház társulatához tartozik, kilenc éve tanít az akadémián, legalább azóta életben tartja a Harmadik Figyelmeztetés színészzenekart, két és fél éve pedig ikerlányai születtek. Tényleg olyan, mint egy elismert, elfoglalt, neves fővárosi színész, aki a saját karrierje mellett még az ifjúság pallérozását is a szívén viseli. Ám ha így lenne éppen és szó szerint, nem lenne állandóan mozgásban.
Valamikor az egésznek az elején, amikor minden létező hangszeres és zeneszerzés szakon elvégezte a Leövey Klára Gimnázium zenei tagozatát, hagyta volna magát továbbűzni a gesamtkunstwerk felé, akkor ma stabilan állna valahol, nagyjából mozdulatlanul, mert egy egész zenés színházat, kamaraoperát, vagy szerényen egy operaházat építettek volna rá, hogy akkor már ne is mozogjon tovább. Legyen ez a kérdés nagyvonalúan megkerülve, hogy ez az épület hol állna vagy éppen bukna rajta, a fővárosban, vidéken valahol a határon túl, de az sejthető, hogy megtörténhetett volna. A volnák útját többnyire hangszalag problémákról szóló precíz orvosi leiratok szegélyzik, amikre aztán gondterhelten mutogatni lehet, amikor az ember, az elképesztő adottságainak a birtokában egy nagyon is valószerűnek látszó álomból ébred riadtan, és kicsit megkésve. Mi is lehetett volna.
Így aztán a volna helyett lett néhány év alatt Antos egészen fiatalon a Kolibri Színház fiatal, jó svádájú üstököse.
Amikor már az Atlantis Színházban, a Szkénében és a Vígszínházban is megfordult a színpadon, egy kislakást volt képes fenntartani magának pusztán a színészkedésből, akkor enyhén túlkorosként felvételt nyert a Színművészetire, hogy bábszínészként valódi papírja legyen mindarról, amit nagyjából már akkor is tudott. Búcsút mondva ezért a papírért az addig összegründolt kis egzisztenciájának. Optimistán.
Az egyetemről a Pesti Magyarba szerződött. Armand A Kaméliás Hölgyben, Christian a Cyranóban, ő játssza a lírai szépfiúkat egészen addig, amíg végre belenehezül a polgári színjátszásba és az azt követő kétséges színészi éjszakákba, így néhány évvel később már Anyegin, Tybalt és minden más. Térben és időben is kiterjedő férfias színierő. Ez a fazon viszonylag ritka a színészi pályán, kelendő is. Vendég Veszprémben, miközben sok éven át Doktor Monokli bohóc a gyerekklinikán. Erre nincsen magyarázat. A muzsikusnak dalból van a lelke, és kész. Amíg bírja a heti két nevettetést, a gyerekek romló fizikai állapotával való szembenézést, azt, hogy néha üresen találja a gyerekágyat a kórteremben, addig csinálja. Bohócnak lenni sűrített színészet, ahogyan a báb is tömény színház. Azt a felelősségvállalást, amit bohócdoktorként magába épített, azokat a megtanulható bohóc-színházi szakmai fogásokat már akadémiai tanárként viszi tovább. Növendékeit nem a színházra, hanem azon túlra készíti fel.
Arra a színházon is túli életre, ami majd adódik.
És adódhat bármi, aminek örülni lehet, vagy amit túl kell tudni élni. Az akadémisták testközelből érzik, ha Antos tanár úrnak megy, nekik is menni fog, hiszen látják nap mint nap.
Nem kell hozzá más, mint kifacsarható lélek, évtizedeken át amortizálható sportos fizikum, cinikusra hangolt humorérzék és rengeteg szív, amit csak néha enged látni keveseknek, de azoknak aztán nagyon. Aki a barátja, az a színpadon is az. Látszik a figyelmén, a zenében edzett hallásán alapuló pontos megszólalásaiból. Sosem fogja lebuktatni a kollégát, mert a játék öröme, az együtt játszás fontosabb, mint bármilyen személyes siker.
Az együtt játszás mindenek feletti örömét a zenekara biztosítja. A hat színészből álló Harmadik Figyelmeztetés színészzenekar. Nincsen rá idejük, megszervezhetetlenek, éjszakába nyúlnak, család, gyerekek, feleség sír utánuk, de akkor is. Mentál-zenekar. Mentálisan van szükségük rá. Arra, hogy Antos kiénekelje a színház tartógerendáit a helyéről, hogy Fillár Fifi tépje a húrokat a gitáron, mert akkor simán egymás szemébe tudnak nézni másnap a színpadon és nem kell az öltözőben magyarázkodniuk, hogy aztán tényleg mivégre és meddig is. Akármeddig.
Antos naponta többször úton van. Újabban Tatabányán próbálja az Ádám almáiban valamelyik háborodottat, aki elég agresszív és elég melegszívű. Vicces lesz, szerethető és néha félelmetes. Ilyen szokott lenni. Mégis ideje volt már annak, hogy elmozduljon végre a Wesselényi utcán túlra. A gyár úgyis visszavárja. Ott van a helye a sárga kerékpárjának a lift mellett, a díszítők reflexből szabadon hagyják neki a területet. Tudják, hogy jön, hiszen mozgásban van.
Sándor Erzsi
