Ha formai, technikai, vágási újításokkal nem is rukkol elő a Zsolnay Vilmos élete köré font mozi, attól még olyan mozi marad, amelynek minden percét felüdülés nézni. Sok okból. Először is, boldogság Pécset látni. Ha valaki csokorban megnéz 8-10-12 új magyar filmet, ahogy egy Filmszemlén teszi az ember, úgy a harmadiknál kap csömört a budapesti képektől. Tudjuk persze, hogy így a legolcsóbb, és ma - ismerve a mostanra kialakult filmes helyzetet - különösen, a pénz a meghatározó elem. Vidéken elszállásolni egy egész stábot, letelepülni a technikával nyilván fölöslegesnek bizonyuló költség. De lássuk be, korábban is budapesti, sőt pesti fixációban szenvedtek a filmrendezők. Öröm volt tehát idén Dyga Zsombor filmjét, az Utolér-t Miskolcon látni, vagy Pozsgaiét Pécsett. Most persze nem is lehetett volna máshová tenni a helyszínt, lévén a Zsolnay pécsi család. A manufaktúra-alapító élete nem volt igazán regényes, így a film alkotói el is rugaszkodtak attól, így teremtve romantikus hátteret a romantikus képekhez. Utóbbiban nemcsak a Zsolnay-porcelánoknak és -háznak volt nagy szerepe, de Wieber Marianne csodás jelmezeinek és Nádorfi Lajos kamerájának is. Kimondott esztétikai élvezet volt ezeket nézni, mint a régi tárgyakat, boltbelsőket, az utolsó gombos dobozig korhű, nosztalgiát ébresztő képeket, még akkor is, ha az utolsó pillanatban kiesett, addig remélt nagyobb anyagi támogatás miatt a külső helyszíneket, totálokat, repülőgépes felvételeket el is kellett hagyni. Helyette maradt a mikrokozmosz, az apró részletek, a színek, fények játéka, amihez maguk a kerámiák eleve varázslatos kiindulópontot teremtenek. Én nem bánom, hogy így történt. Csodálatos volt lubickolni emellett egy színészközpontú filmben. Évek óta túlnyomóan civilek meg filmrendezők hemzsegnek a filmvásznon, alig látni már olyan, meghatározó karaktereket, mint itt. Minden Szemlén ki szoktam osztani a magam színészi díjait. Ezúttal a férfialakításét Koncz Gábornak adományozom. Nemes
játék, olyan, mint az óbor: dús, zamatos, telt, mély. Koncznak rutinja van a kosztümös filmekben, bár rég láttunk tőle ilyet. Egyáltalán, akármilyet rég láttunk tőle. Mint a csodás Kézdy Györgytől, aki szinte eszköztelenül, csak személyisége súlyával hordozza megrendítően a film és egy letűnt kor legfőbb üzeneteit. Jó alakítás Őze Ároné Zsolnay Vilmos szerepében, Görög Lászlóé a fivéréében, nagyszerű Auksz Éva, Lux Ádám, és öröm látni sok vidéki színészt, ők szintén ritka szereplők a filmvásznon. Tarsoly Krisztina, Paczuk Gabi friss színt, új arcokat hoznak a vászonra. Rég láttuk Sunyovszky Szilviát is, aki finoman, sallangtalanul játszik. Mindmegannyi örömteli pillanat. Nincs katarzis, nincs rejtett üzenet, nincs formabontás, nem folyik a vér, nem dördülnek lövések, nem ömlik a kábítószer, nem erőszakolnak meg senkit, nincs éhezés. Nem az élet peremén szorongunk. Egyszerűen hagyjuk magunkat sodródni egy régimódi, szép film hullámain. Képeit elragadtatással kortyoljuk, mint az óbort.
