Amerre a szem ellát, mindenütt ruhák száradnak. Látványuk hamisítatlan mediterrán hangulatot áraszt, a díszlet mégsem realisztikus, hiszen a ruhák gyakorlatilag a játék terét (falakat, házakat) helyettesítik. Füzér Anni voltaképpen igen egyszerű (és talán éppen ezért felettébb hatásos) ötlettel teremti meg egy lehetséges Goldoni-interpretáció optimális terét. Merthogy a Chioggai csetepaté játszható realisztikusan (a szituációkat aprólékosan kibontva, jellemeket gondosan egyénítve, a konfliktusokat elmélyítve), de bohózatként (a helyzetkomikumot erősítve, az összecsapásokat súlytalanítva, az egyéni karakterek helyett az ensemble játékot forszírozva) is. Mindkét út járható, de mindkettőnek megvannak a csapdái és veszélyei. Az első esetben túlságosan is elkomorodhat, veszíthet humorából, bájából a mű, a másodikban felszínessé válhat a cselekmény, s érdektelenné az egyes karakterek. Ám elképzelhető olyan megközelítés, mely a reálszituációkból indul ki, de azokat a különböző játékötletek mentén elemeli, s a reáliába némi groteszket, vagy akár enyhén szürreális poézist is csepegtet. Ahol a színészek komolyan élik meg a szenvedélyeket, de mégis idézőjelbe tudják tenni azokat, s ahol a realisztikus ábrázolásmód a stilizálással, karikírozással magától értetődő természetességgel vegyül.
Valami ilyesmit ígér a játéktér, s e törekvés magjai felfedezhetőek Forgács Péter rendezésében is. Érezhető a szándék, hogy a konfliktusok elemelkedjenek a földtől, egyszerre legyenek véresen komolyak és kacagtatóan röhejesek. A természetes hanghordozás gyakran vált át stilizált hisztibe, kívülről (le)jelzett szcénába. E játékmód akkor érvényesül igazán, ha valóban gördülékeny, ha valamennyi szereplő magától értetődően alkalmazza, ha sajátos, invenciózus játékötletek támogatják. Ebből azonban a Pesti Színház előadásában kevés valósul meg. Forgács Péter rendezése meglepően kevéssé kreatív: a játékötleteket jobbára konvencionális gegek jelentik, ráadásul a legtöbbször ezeket sem sikerül ügyesen, jó ritmusban alkalmazni. Kicsit jelképesnek érzem a Toffolo arcán landoló kulimászt, melyről már akkor sejthető, hol fog az akció végén kikötni, amikor még csak a színpad másik oldalán jár. Itt is éppúgy érezhető a nekikészülés, a nekifeszülés, mint más játékötleteknél (például a csatornában való megmártózásokkor), a díszletelemek jelképes értelmű mozgatásánál, vagy éppen a színészi játékmód váltásainál. A színészek nem lépnek át magától értetődő természetességgel a realista tónusból a stilizáltba; élesen elválnak a kétfajta stílus tartományai, ami által a játék gyakran nehézkessé, mesterkéltté, túlságosan is kiszámíthatóvá válik.
Sarádi Zsolt (Toni) és Hullan Zsuzsa (Libera) váltásai ugyan zökkenőmentesebbek, ám ők a reálszituációkban érdektelenebbek (igaz, szereplehetőségeik is jóval behatároltabbak). A legsikerültebbnek Józan László alakítását érzem, aki az újabb fordításban megváltoztatott csúfnévhez (Tökfilkó helyett Pióca) híven sunyibb, önteltebb, veszélyesebb figurát farag Toffolóból, de a többiekénél finomabb stilizálással szerethetővé is tudja tenni a figurát. Isidoro ambivalens, sok színnel megjeleníthető szerepe viszont kicsit elmegy Juhász István mellett; a sokat fontoskodó, érzékei, érzelmei és érdekei mellett a közjót is szolgálni próbáló botcsinálta hivatalnok összetett alakja itt kiismerhetetlen motivációjú (de a "biztonság kedvéért" némi cukrosbácsis árnyalatot mégis kapó) bohózati figurává egyszerűsödik. Igaz, ebben rendezői koncepció is érződik, melynek okait azonban nem sejtem.
