A mintázás verhetetlen mestere

Két nagy termet töltenek meg Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrai és érmei a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, egy vitrinben pedig néhány dokumentum utal a művész életére és pályájára. A műterméről készült fotográfiák művészfejedelmet sejtetnek: Rubens, Makart, Munkácsy dolgozott hasonlóan fényűző környezetben, az ő műtermük sem műhelyre, sokkal inkább elegáns fogadótérre emlékeztetett vastag drapériákkal övezett gazdag bútorzatukkal, könyvekkel megrakott polcaikkal, műgyűjteményük itt elhelyezett darabjaival. A környezet hűen tükrözi a kétszeres Kossuth-díjas (1950-ben és 1953-ban), a Képzőművészeti Főiskolán harminc évig tanító, a Gellért-hegyi Szabadság-szobor alkotójának státusát.

Kisfaludi a 30-as években megjárta Amerikát és Angliát, főleg az utóbbi helyen aratva hatalmas sikereket. A szigetországban félszáznál több portrét készített, G.B. Shaw mellett például Maugham-ot, sőt a fiatalka (még kamasz) Erzsébet hercegnőt is megmintázta, s ezek a művek is láthatók a tárlaton. Hihetetlen könnyű kézzel ontotta a portrékat, amelyek nemcsak mesterségbeli tökélyükkel keltenek elismerést, de meggyőző jellem-ábrázolásukkal is, ami pedig a szobrászatban sokkal kevesebbeknek sikerül, mint a festészetben.

Amíg idáig eljutott, le kellett vetkőznie a német Hildebrand hűvösen klasszicizáló hatását és találkoznia kellett a kor új stílusaival - a szecesszióval és az expresszionizmussal - ám ezeket épp hogy, csak kipróbálta, máris maga mögött hagyta, hogy mesterségbeli tudását tökéletesítve visszatérjen a leghagyományosabb ábrázolásmódhoz.

Nem "hajlott" hát el, bizton lehetett rá számítani a közösségi feladatok szakszerű teljesítésében, el is árasztották megrendelésekkel, s haláláig több mint ötven köztéri mű megbízottjává vált. Ő alkotta többek között a Parlament előtti Kossuth-szobrot, a városligeti Íjászt, a budai várban álló Kardját néző huszárt, több művet a szülőfalujához közeli Zalaegerszegen, Benczúr-portréját a szegedi Pantheonba és egy barokkosan mozgalmas, dús lovascsoportot az egri vár közelében.

Grandiózus életmű, tagadhatatlan, s még csak azt sem lehet mondani, hogy kizárólag mennyiségileg az. Mert valóban ámulatra méltó, amit Kisfaludi a mintázásról tudott (úgy tűnik, mindent), de életműve csak a szobrászat lényegét a szakmaisággal azonosítók számára lehet etalon. Akik a művészet - olykor akár kellemetlenül ható - szellemiségét, és a kérdés-felvetések szükségességét előbbre valónak tekintik a mesterségbeli tudásnál, azok számára inkább akadémikusnak tűnik az oeuvre.

 

Mégis ambivalens a műveket bőséggel - a nagyméretű köztéri munkákat pedig fotón - elénk táró kiállítás összképe, mert nemcsak görbét, de valódi tükröt is tart köztéri szobrászatunk mai állapotának. Ugyanis egyfajta emlékmű-típusnak ma is változatlanul élő igénye a portrészerű megjelenítés, ami napjainkban a leggigászibb küzdelmeket involválja. Tereinken (előcsarnokokban, középületekben, stb.) elképesztően nagy számban teremnek az arányaikban gnóm, kifejezéstelen bronzszörnyetegek, amelyek legfeljebb némi (fényképről lelopott) külsődleges hasonlóságot tudnak csak felmutatni. Arról a szakmai - és ez tényleg az - kérdésről nem is beszélve, mekkora (s többnyire rosszul megoldott) problémát okoz a mellszobrok két anatómiai alkotóelemének, a fej és a mellkas méretének eldöntése, és a kettő aránya!

Innen nézve viszont megsemmisítő fölénnyel magasodik ki Kisfaludi Stróbl nemcsak kortársai, de kései utódai közül is. Az csak simán elképesztő, milyen pontossággal és jó karakterérzékkel mintáz, az viszont ámulatra méltó, amilyen érzékenyen jellemez.

 

Tény, hogy működése nem vitte előre a szobrászatot, és kár, hogy nem szentelt több figyelmet a modern áramlatokra, de aki jó portrékat akar látni, vagy egyenesben megtapasztalni a múlt század derekának sikerművészetét, annak nem kevés tanulsággal szolgál e tárlat.