A fenti könyvborítókat Móricz-ösztöndíjat elnyert szerzőktől válogattam. Az egyes képek önmagukban is elindítanak egy-egy gondolatmeneten, és részleteikben is fellelhetők rajtuk szimbólumként értelmezhető elemek. Kérlek, válassz egyet közülük!
A három közül Borcsa Imola Magne-Béhat című kötetének borítója mozgatta meg leginkább a képzeletem, egyrészt azért, mert szeretem az olyan címeket, amelyek az irodalomtól első pillantásra távolabb eső szavakat, kifejezéseket forgatnak ki, töltenek meg új, metaforikus tartalmakkal (magam is hasonlót kíséreltem meg a Használt fényforrásokban). Másrészt pedig azért, mert a madártávlatból szemlélt táj lebegést, repülést, a földhöz ragadtságtól való eltávolodást ígéri. Gyakran álmodom azt, hogy repülök, ez a legkedvesebb visszatérő álmom, vannak ugyanis köztük folytatásosak és ismétlődőek is.
Mit jelent számodra a Használt fényforrások, ha madártávlatból tekintesz rá?
A Használt fényforrások attitűdje maga is inkább a térbeli és időbeli madártávlat.
A visszatekintőre visszatekintő pillantása milyen lehet, ha költészetnemű az idő?
Talán állandóságot sugalló. De az is érdekes, hogy a megérkezések pillanatai sokszor épp a visszatekintésekből állnak, és a madártávlatból szemlélt fényforrások is mindig hívogatóan titokzatosak. Egy irodalmi műben maradjanak titkok, a titok ugyanis olyan, mintha kiapadhatatlan fényforrás lenne.
Nem ez az egyetlen köteted.
A Testreszabásban előtérbe került az önreflexió, beleértve az öniróniát és a fotókon megjelenő testalteregókat is. A Használt fényforrások lírai énjét ugyanakkor környezete, múltja és a táj bölcsességei inspirálják. Ebben a kötetben az idő kérdése is intenzívebben van jelen. Nemcsak a gyermekkor ideje, hanem a múlhatatlan idő, az aranykor és a szakrális idő is keveredik a kötetben. A számok mágiája központi szerepet kap, vissza-visszatérő motívumként jelenik meg, különös tekintettel a Szentháromság misztériumára.
Környezet
Mára sikerült nagyon inspiráló kulturális közeget, környezetet kialakítanom magam körül. Amikor felkerültem Budapestre, illetve Piliscsabára, Ady szavaival élve elmondhattam: „Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek.” Lépésről lépésre, több mint tíz év keresésnek, munkának, tanulásnak köszönhetően találtam meg azokat a barátokat, irodalmi műhelyeket, mentorokat, akiknek és amelyeknek köszönhetően mára az irodalom a mindennapjaim szerves része lehet. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen eltöltött évek, a négy bölcsészdiploma kiváló alapot nyújtott mindehhez, az utóbbi időben pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia és a Petőfi Irodalmi Múzeum programjai jelentenek nagyon sokat a szakmai naprakészségem megőrzésében.
Múlt
Tartani szoktam tőle, hogy az az alkotáshoz való felhasználásuk révén elveszítem az emlékeim személyes voltát. De ha egy csipetnyit sem használok fel a saját élményeimből, akkor annak a veszélye fenyeget, hogy „se íze, se bűze” szövegek születnek.
Néha az az érzésem támad, hogy nincs is múlt, csak „múltjelen”, hiszen a múltat mindig a jelen tudatán át fogjuk fel, ennélfogva majdnem annyira képlékeny és változékony lehet, mint a „most”. Az irodalmi művek viszont, amennyiben valós tapasztalatokból táplálkoznak, múltbéli eseményeket rögzítenek, meg- és átrajzolnak sokszor már nem élő személyeket.
Táj
Sokszor gondolkoztam már azon, hogy miért szeretek annyira a természetben lenni. A táj számomra a természet. A tájat természetes közegnek tekintem, pedig ez a 21. században már nem felel meg a valóságnak. Számos kultúrtörténeti tanulmányt olvastam, amelyek arról értekeznek, hogy egyáltalán miért látjuk szépnek a természetet. Ezekben többnyire arra következtetnek, hogy a természetben való elfogódott gyönyörködés a romantika korának maradványa. Ezt nem érzem kielégítő magyarázatnak. Hamvas Béla Az öt géniuszban az írja, hogy
az ember a helyet lényének azzal a részével érti meg, amely már nem változik.
Ezt nagyon jó észrevételnek tartom. Igen, ez lehet a kulcs nálam is: hogy jó megtapasztalni az énnek azt a részét, amelyet nem érintenek divatok, hangulatok, amely az életkortól is független. Ezért vágyom gyakran a természetbe.
És hogyan kapcsolódik mindehhez a Szentháromság misztériuma?
Azt hiszem, ebben a kötetben egyfajta ösztönháromság jelenik meg. Félig öntudatlan szimpátiaként értelmezném, mint a mesék, a népköltészet világában. A keresztény Szentháromság olvasata, a Szentlélek számomra összekapcsolódik az emanációval és a mindent átható világlélekkel: jólesik így elképzelni.
Tudatosan választott szimbólumokról és tudatos életútról beszélünk? Így visszatekintve hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz?
Nem, ebből a szempontból a költészet számomra olyan, mint a Kinder-tojás: mindig meglepetés, hogy mi lesz a roppanós tojás(h)éj belsejében. Utólag szoktam rácsodálkozni egy-egy újra felbukkanó szimbólumra. Időnként a versek is maguktól szerveződnek ciklussá, ha pedig nem, akkor ott vannak a szerkesztők. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiánál sok-sok szöveggondozói segítséget kaptam, amiért nagyon hálás vagyok.
Életutamat tekintetve sok volt a spontaneitás, viszont a kulturális projektjeim nagy részét évek óta dédelgettem már, sokáig kellett várnom a lehetőségekre.
Sorolj fel tíz szót, amelyek befolyásolják a mindennapjaid.
Irodalom, irodalom, irodalom, és ismételhetnénk még tízig. Általában vagy valaki másnak a munkásságát tanulmányozom, vagy sajátot próbálok létrehozni. De a testmozgást, a természetben való szemlélődést is a napi szükségleteim közé sorolhatom. Számos ételallergiával küzdök, nagy gondot kell fordítanom az ételeim megválasztására, ez is befolyásolja a mindennapjaim. „Étel- és életérzékenységgel” élek, játszhatnám ki a kínálkozó nyelvi leleményt. Annyira érzékeny a szervezetem, hogy néha még én is, aki igyekszem óvni és kitapasztalni a mechanizmusait, meglepődöm. Sosem volt szükségem tudatmódosítókra, számomra a napi létezés is ingerhabzsolás.
Rádióműsort vezetsz, kritikákat, recenziókat írsz, irodalmat népszerűsítő programokat szervezel, szépirodalmi tevékenységet folytatsz. Mit hagytam ki a felsorolásból? Van közöttük rangsor számodra?
Van fontossági sorrend, igen. Elsősorban költőként és íróként szeretnék kiteljesedni. Volt az életemben olyan időszak, amikor a kritika, a recenzió és az újságírás elvette az időmet, erőmet a versektől, és ezt már olyan fokú elfojtásként éltem meg, hogy testi tüneteim lettek: elkezdtem a helyzetbe belebetegedni. Pedig közben az is igaz, hogy a szerkesztői, műsorvezetői, kulturális újságírói munkámnak köszönhetően alkalmam nyílt a műveltségem, olvasottságom folyamatos csiszolására, ami a szépíráshoz is kitűnő alap. Úgyhogy ebben is az egyensúlyt kell megtalálnom.
Ebben az időszakban hol találkozhattunk újságírói, szerkesztői, kritikusi tevékenységeddel?
A Táncéletnél és a Magyar Teátrumnál kezdtem kritikákat publikálni, aztán a Magyar Idők, majd a Magyar Nemzet hasábjain való rendszeres kulturális újságírás tette ki a mindennapjaim nagy részét. Közben szépirodalmi, művészeti folyóiratokban is jelentek meg tőlem versek, novellák, és ugyanott egy-egy recenzióm, tanulmányom is. A legtöbb munkát, odafigyelést a hétről hétre jelentkező műsorom, a Poétikon igényli. A műsorokra fel kell készülnöm a szerzői életművekből, és rendszeresen figyelem az aktuálisan megjelenő könyveket, hogy a vágásról és egyéb technikai feladatokról már ne is beszéljek. Szerkesztőként arra törekszem, hogy minél változatosabb és sokfélébb legyen a merítés. Fontosnak tartom, hogy a meghívott írók, költők kellemesen, fesztelenül érezzék magukat a beszélgetés és a felolvasás során, hogy valóban meg tudják mutatni a bennük rejlő értékeket.
Választás
Nemcsak a megélhetés és az alkotói vágy mátrixának függvénye, hogy mikor mely elfoglaltságaim kerülnek előtérbe, hanem, azt hiszem, a monotóniatűrésem is alacsony. Ha van lehetőségem váltogatni a tevékenységeket, akkor minden területen jobban teljesítek. Nem tudok mindig verset, novellát, esszét írni, és amikor nem tudok, akkor például meginterjúvolhatom egy pályatársam vagy megtervezhetek egy versékszert, és így legalább addig sem érzem hasztalannak a napom.
Semmit sem szeretek félvállról venni, és ha professzionalizmusra törekszem, akkor hivatásnak érzem, amit csinálok.
Nem egyszerű ugyanannyi energiát fektetni mindenbe.
Egyszerre nem is lehet, csak egymás után, és ez nagyon szokott is zavarni. Másfajta tudást kell használnom egy színházkritikához, egy médiaszereplés során vagy amikor verset írok. Amikor az egyikben elmélyülök, mindig attól tartok, hogy a másikban visszafejlődöm. Ha rádióműsort szerkesztek, félek, hogy a gyermeki énem elsorvad, amelynek részben a verseimet is köszönhetem; ha az írásnál időzöm hosszan, utána idegen helyzetként élem meg a nyilvános beszédet. Néha azt hiszem, hogy azt a sok mindent, amit elolvastam, mind tudom, sajnos azonban igazán csak a legfrissebbekre emlékszem.
Számos szakrális gondolkodásmód összeköti az erényeket: a jót, a szépet, az igazságosat az örökkévalóság, a kozmikus idő fogalmával. Talán nagyon mélyen él bennünk egy kép arról a tökéletes időről, amely alapja, előfeltétele minden vágyott tulajdonságnak, érzetnek. Akaratlanul is egyfajta létteljességre, egyidejűségre vágyakozom én is, de rá kell jönnöm, hogy ez csak illúzió. Csak pillanatokra emelkedhetem fel a művészet adta transzcendens élményekhez, és elmúlnak azok az állapotok is, amelyek tudást, munkafolyamatokat vagy sikereket jelölnek. Olyan vagyok, mintha egyszerre akarnám megélni a fiatalságot és az időskort.
Szépirodalomra mindig szakítasz időt. Min dolgozol jelenleg?
Psyché Alteregónia címmel írtam most egy újabb kötetnyi verset, amelyeken a Móricz Zsigmond-ösztöndíj segítségével dolgozhattam. Bár Psychémet hús-vér emberként is elképzelhetjük, a költészet segítségével minden pillanata elemelkedik a valóságtól. A görög-római mitikus alak továbbélését is felfedezhetjük a vérvonalában, de a magyar népi vallásosság is nyomot hagyott a gondolkodásmódján. Szeretem, hogy már a neve is behívja a mitologikus konnotációkat a versbeszédbe, mert így még könnyebben megteremtődhet az a vérbő, dionüszoszi szakralitás, ami a görögségre volt jellemző, s amely ugyanakkor egy percig sem profán.
Mindehhez hozzájön még egy magyarosabb, mágikus-boszorkányos, babonás szál, és nem mondanám, hogy nem sejlik fel mögötte időnként egy női Buddha bölcsessége vagy Szűz Mária tisztasága is. Psyché Alteregónia hol istennő, hol ugyanúgy szenved a durvaságtól vagy a csalódástól, mint bármelyik halandó. Párhuzamos világokban felizzó sziluettje töredékekből épül fel.
Három kortárs szerző könyvborítójával indítottuk a beszélgetést, de kezdhettünk volna azokkal a művészeti alkotásokkal is, amelyek a pályád során inspiráltak, illetve a mai napig is példaként tekintesz rájuk.
Dobai Péter Válogatott versei szinte minden külföldi utamra elkísértek. Az ő szókapcsolatai számomra inkább meditációt, mint klasszikus versolvasást jelentenek. Ha nagyon tiszta és szakrális versekre vágyom, akkor visszatérek Pilinszkyhez. Hamvas Béla is rendszeres olvasmányom. Bár lassan kezdem kiismerni a logikai bukfenceit, mindig van egy-egy olyan sora, gondolata, amelyre mint mély bölcsességre és valódi tudásra lehet tekinteni. Nem tudom, ér-e inspirációként zeneszerzőt is mondani, de ha már úgyis szóba került Hamvas Béla, akkor az ő sorait is megzenésítő zsenit, Melis Lászlót zenéjét is megemlítem.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
