A budapesti Gát utcába, a József Attila Emlékházba irodalmi szalonra érkező látogatót kedvenc József Attila-versidézete és a költő életét megidéző szövegek fogadták a múzeummá alakított egykori lakás falain.
Tverdota György a József Attila Társaság elnöke, Jánosi Zoltán pedig a Magyar Napló, a Magyar Írószövetség folyóirata főszerkesztője, aki tevékenységéért decemberben Magyar Örökség-díjat kapott. Az irodalmi kánonok és ellenkánonok témakörét körüljárva Losonczy Attila művelődésszervező, az emlékhely munkatársa moderálásával izgalmas beszélgetést folytattak.
Először a kánon fogalmát járták körül. A szó görög eredetű, és mércét jelent. Mai felfogásunk szerint a kánon ahhoz segít hozzá, hogy mit olvassunk, mit ne, és mit javasoljon a fiatalságnak az oktatás. Már az ókorban megkülönböztették az apokrifektől a szentesített írásokat, akárcsak az eretnek nézetektől a szentesített tanokat, és ez egyfajta kánont jelentett. Az irodalomban akkor kezdődhetett el a kánonok felállítása, amikor már nemcsak egyes írástudók privilégiuma volt az olvasás, hanem a reformációtól kezdve az ipari forradalom koráig szélesebb olvasni tudó réteg alakult ki.
Az irodalom a civilizáció része, és a hatalom mindig élt a lehetőséggel, hogy felhasználja a maga megerősítésére, propagandájára. Ám a hivatalos kánont képes áttörni a személyiség. Ilyen volt Illyés Gyula Szellem és erőszak című írása a hivatalosan nagyra tartott Illés Béla művei ellenében – elevenítette fel Jánosi Zoltán diákkori olvasmányélményét. Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című elbeszélése szintén más volt, mint a kádári szocializmus sokoldalúan fejlődő emberének kötelezővé tett ábrázolása.
A kánon egyfajta iránytű az irodalmi túltermelésben: meghatározza azokat az olvasmányokat, amelyeket feltétlenül ismerni szeretnénk, hiszen mindent képtelenség végigolvasni.
Már József Attila korában is rengeteg költő írt Magyarországon. Ebből adódnak a kánonproblémák: mi kerüljön be a kánonba, mi legyen kötelező és mi megemlítendő. Világnézeti, politikai és ízlésbeli szempontok alapján éles viták folynak a szakemberek között.
Tverdota György pozitív példaként hozta fel a Nyugat folyóirat négy nemzedékét. A polgári írók elismerték a népieket, és még a hetvenes évek irodalmárai között is konszenzus volt abban, hogy az egykori szerzők közül tucatnyian az irodalmi kánon részei legyenek. Kosztolányi Ady-kritikája vagy a Baumgarten-díj átadása körüli anomáliák azonban mutatják, hogy az irodalmi élet akkor sem volt mentes vitáktól, igazságtalanságoktól, és bár az irodalom első látásra szép hely, sokszor könyörtelen. A kánonprobléma felvetődése ugyanakkor mindig az irodalmi élet elevenségét is jelzi.
A kánon alakításában szerkesztők, irodalmi lapok, kritikusok játszanak szerepet.
Ha egy kiadónak olyan szerkesztője van, mint a Franklin kiadóé Schöpflin Aladár volt, jó műveket fog megjelentetni. Különböző regiszterek alapján olyanok is bekerülhetnek a specifikus kánonba, akik ha társadalmi csoportok vagy egyes földrajzi régiók íróit külön vizsgáljuk és rangsoroljuk, egyébként nem kerülnének be. Az olvasói ízlés befolyásoló, de nem meghatározó. A jelen ismert és elismert íróinak négyötödét később elfelejtik. Nem mindig volt az irodalmi kánon része Balassi, és Dante nagyságát később ismerték el, mint Petrarcáét.
Az irodalom változásai mögött mindig társadalmi változások figyelhetők meg.
Jánosi Zoltán szerint jó lenne, ha kortárs íróink többet foglalkoznának a környezetükkel, és a helyi valóság ábrázolásából kiindulva tudnának a világot megszólító alkotásokat létrehozni, ahogyan a világirodalom nagy alkotói tették.
Ma több ösztöndíj és támogatás segíti a fiatal írókat, mint például a Móricz- vagy a Térey János-ösztöndíj. Ez lehetőséget biztosít arra, hogy minél több tehetség kibontakoztathassa írói tudását, és értékes, egyszer talán a majdani kánonba is bekerülő művek szülessenek.
