Mit olvasott idén Lackfi János vagy Bánki Beni?

Fehér Enikő

Gyakran tör rám a pánik, hogy nem olvasok eleget. Aztán fellapozom a naptáramat, ahova minden elolvasott könyvet lejegyzek. Most, az év 46. hetében 23 címet írtam fel, tehát kéthetente egy könyv kerül átlagosan elém. Nem is rossz, pláne, ha azt vesszük, hogy ezek a könyvek valamennyire meghatározzák az évem, hatással vannak a gondolataimra. Januárban mindig valamilyen komfortkönyvvel kezdek, idén ez A hobbit volt, amit régóta vágytam elolvasni – valószínűleg gyerekként imádtam volna, így csak rövid összehasonlító elemzéseket végeztem fejben a Narnia krónikáival.

Az olvasmányok hatnak az életemre vagy olyan könyveket választok, amelyekben választ remélek a mindennapjaimra? Örök kérdés. Idén két olyan nagyregénybe is belefogtam, ami rémisztően rímelt a valóságomra. Év elején A kastélyt olvastam Kafkától (végre!), és bár röstelltem, hogy csak most kezdek bele, nem is lehetett volna jobb élethelyzetben. Korábban el sem tudtam képzelni, hogyan működik a bürokratikus gépezet, távol állt tőlem az egész, most viszont már kicsit jobban belelátok, és ez hideglelős felismerés volt. Persze attól még abszurd, de az élet is az. Most pedig pár hete A varázshegyet olvasom Thomas Manntól, szintén régi mulasztásomat pótolván. Korábban is nagyon érdekelt, létezik-e olyan ember, aki teljesen egészséges, a testünk minket szolgál-e vagy hátráltat stb.,

Aztán persze az is benne van, hogy két hónap után kaparnám a falat, hogy engedjenek haza. Ez a két nagyregény adta a keretet, de közte azért jutott idő kortársakra is, Moskát Anita Irha és bőre volt az a nagyregény, amiről aztán hetekig beszéltem a barátaimnak (ez gyakori, nem vagyok magányos olvasó, muszáj így is elemezni egy-egy művet), de Sopotnik Zoltán, André Ferenc, Szabados Attila, Papp-Sebők Attila, Börcsök Dóri és Ráday Zsófi kötetei is elém kerültek. Talán az év két legszebb önéletrajzi vallomása Polcz Alaine-é és Roland Barthes-é volt. Előbbi szerzőtől a Gyermekkorom került a kezembe: sodró visszaemlékezés valami felfoghatatlan korszakról, mennyi költözés, küszködés és kilátástalanság, ami mai fejjel elviselhetetlennek tűnik. Mégsem panaszról van itt szó, csak emlékezésről a gyerekkorra. Felháborító tulajdonsága az életnek, hogy a gyerekkorban akkor is ott van egy kicsi idill, ha szörnyű. Erről meg eszembe jut Édouard Louis Akik megölték az apámat című kisregénye, szintén idén olvastam. Úgy álltam hozzá, hogy nem hagyom, hogy megérintsen. Aztán olyan sok ponton megmart, hogy nagyrészt sírva olvastam. Roland Barthes-ot emlegettem: tőle a Roland Barthes-ról című önéletrajzot/emlékezést kezdtem el. Nagyon szórakoztató volt, reggel munkába menet merengtem arról, meghatározza-e az embert az a közeg, amiben felnő. Még egy váratlan olvasmány ebből az évből: Truman Capote Hidegvérrel című regénye egy könyvkordéról hullott a háztartásunkba. Sosem érdekelt a vadnyugat, a tipikus amerikai tanyavilág, túl hamisnak, filmszerűnek éreztem. Ez a könyv viszont beszippantott és rémálmokat okozott. Megmutatta, mennyire tudjuk félteni, amit a sajátunknak vélünk, és mennyire hiábavaló ez az egész. Félálomban azt hallucináltam, hogy a mi házunkba törnek be a könyvbéli gyilkosok, egyszer talán ki is néztem az ablakon. Hiába tudom, hogy újraolvasni kár, mégis hagytam magam megkísérteni James Baldwin Ha a Beale utca mesélni tudna című regényével, kellemes ölelés volt a rideg olvasmányok után.

Bár nem terveztem előre, mit olvasok idén, úgy látom, mégis összefoglalható címszavakban, mi körül forogtak a gondolataim: otthonosság (akár a testünkben, akár életterünkben, emlékeinkben), félelem és megértés, feloldás és feloldozás. Jó év volt ez. 

Lackfi János

Török Ábel: A harmadik ég

Sűrű, finom, érzékeny, kegyetlen és mámorító. Sodor a cselekmény, az emberi érzések örvénylése, a természettel és egymással vívott harc súlya és önkívülete.
Halászok, vadászok, kézművesek, valahol fenn a zord és színpompás Északon. Közösséggé szerveződnek, faluvá állnak össze, szeretik vagy nem szeretik egymást, óvják gyermekeiket, küzdenek farkasok, rókák, medvék ellen, etetnek barlangban élő szentembert, aki mókusokkal táncol.

Elvándorolnak otthonról, félelemből vagy dühből, átalakulnak, beérnek, más világokat látnak, hazatérnek.

Összeszikráznak, kibékülnek, festékes testtel ünnepet ülnek, felnőnek és összetöpörödnek, belépnek vagy kilépnek e világ és túlvilág kapuin. Elérhetetlen, életveszélyes távolokról fantáziálnak szüntelen vagy meglelik pótolhatatlan otthonukat a meghitt közelben.

Elmesélhetetlen, de mégis érzékletesen mesélt egység a természettel, tapintható tudás az anyagról, az emberi lélek sebzettségéről és háborgásáról, az első, a második és a harmadik égről, és azokról, akik ezek alatt járnak élő, lélegző emberjószág gyanánt.
Egyik legszebb olvasmányélményem, habzsoljátok ti is! Hatalmas gratuláció Török Ábelnek, aki ilyen bődült erejű második regényt tett le az asztalra!

Polgár Kristóf

Dosztojevszkij: Fehér éjszakák

Az elmúlt próbafolyamatok valamelyikénél egy esti előadás levezetéseként dramaturg kollégámmal beszélgettünk a büfében Dosztojevszkij és Kafka nagyságáról. Míg ő mindenáron az orosz realista író mellett állt ki, addig én Kafka A per című regényével érveltem az író izgalmas karakterei és drámai szituációi mellett. A beszélgetés végére kiderült számomra, hogy Dosztojevszkij világát kevésbé ismerem, és bevásároltam a műveiből. Az újonnan szerzett könyvek közül elsőként a Fehér éjszakákat vettem a kezembe. A mű sokkal aktuálisabb, mint elsőre gondoltam.

Számtalan izgalmas témát dob fel, de a magány mint olyan volt az, amit kifejezetten aktuálisnak gondolok. Az, hogy ma is alig találkozunk emberekkel, és ha mégis, az is felületes.

Valahol mindenkiben ott kell lennie elnyomva mélyen egy olyan figurának, mint a kisregény elbeszélője, aki semmi másra nem vágyik, csak hogy valakivel két őszinte pillanatot megéljen és ennek az eksztázisa visszaszoktassa rá, hogy ez a mindennapjai részévé váljon.

A szerelem idealizálása is érdekes rétege a műnek. Olyan sok helyről látjuk az idealizált párkapcsolatot valamilyen híresség közösségi platformjára kattintva vagy a népszerű sorozatok, filmek világából. A gondtalan, csupa fény és csillogás műanyag kirakatát. Ezekben nincsenek konfliktusok, hiszen a konfliktus annyira „kispolgári”. Azt látjuk, hogy ezek a példaképek tényleg mindenben tökéletesen egyetértenek és egymásnak lettek teremtve. Könnyen elhisszük, hogy ilyennek kell lenni, és a nézeteltéréseket végzetes problémának kezeljük. A kommunikáció helyett a továbblépés tűnik az észszerű cselekedetnek. A Fehér éjszakák rávilágít, hogy nincs ideális, és ami annak tűnik, az legyen egyből gyanús.

A másik kedvencem a főszereplő álmodozása. Én is ilyen daydreamer vagyok, ezért könnyen sikerült azonosulnom és magamra ismernem a szereplő néhány jellemvonásában.

Bánki Beni

Még Smid Róbert adta fel egyik mesteres órájára (Irodalom és film) a Csirkejátékot. Itt elkerülhetetlen, hogy színt valljak: akkor, négy éve valami haszontalan dologgal foglalkozhattam helyette. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy a könyvvel még dolgom van, Rubin Szilárdnak adósa vagyok. Félretettem tehát, nyaranta elvittem magammal a Balatonhoz, szinte csak a párnám alá nem dugtam, mégis: idáig váratott, hogy nekiüljek (ennek az egyébként igen vékony történetnek).

A költőnek induló, jobb sorsra érdemes Till kálváriáját megterhelő volt végigkísérni, sajnos sikerült felfedeznem rokon vonásokat. A Before-filmtrilógia záródarabja vágott így gyomron kamaszkoromban. De panaszkodni nincs okom: ilyen a jó irodalom! Őszintén ajánlom. Nekem egy Prága–Budapest-vonatút kellett az induláshoz, ott nyitottam ki a könyvet, „a vakációs vándorlás boldog lebegésében”.

Győrei Zsolt

Különös utazás

A könyv, amelyről beszélni szeretnék, nem tartozik a nagy, fontos könyvek közé, és ezt cseppet sem bánom. Valahányszor nagy és fontos könyvet olvasok, sok okos ember nyomában járok, akik közül nem kevés el is magyarázta, miért is nagy és fontos az adott könyv, a nem kevés magyarázat pedig olykor elbizonytalanít a saját kompetenciámat illetően: képes vagyok-e annyira rátermetten olvasni a könyvet, amennyire azt nagysága és fontossága megérdemli? Ez a kétely könnyen kibillent kívánatos lelki és ízlésbéli egyensúlyomból, végletek közt kezdek ingadozni. Van, hogy eminenskedem: elismerőn bólintok rá olyan passzusokra, amelyeket különben talán zsibbasztóan unalmasnak, lankasztóan túlírtnak vagy kiszámítottan nyomasztónak ítélnék. És van, hogy átesem a ló másik oldalára, rebellióba kezdek: kimondom, hogy nekem ez nem tetszik, rázom az öklöm meg köszörülöm a nyelvem, és onnantól erre a lázadásra, a bátor nonkonformizmusra vagyok a kelleténél bizonyára büszkébb… Mennyivel kényelmesebb is az, amikor egy-egy kicsi és nem fontos könyvet sodor elém a véletlen, amelyről még nemigen hallottam. Sem egy hosszú turistacsoportba nem kell beállnom hozsannázni, sem tüskésen gúnyolódnom: nincs semmiféle kimondatlan kötelezettségem az előttem járó okos emberekkel szemben, enyém lehet a felfedezés öröme, a lehetséges főnyereménnyel: a rácsodálkozással együtt.

Az eddig elmondottakból talán már sejthető, hogy a könyvnek, amelyről írni fogok, éppen ez a címe: Különös utazás. Remenyik Zsigmond, egy egészében elfeledett életművet maga mögött hagyó dráma- és regényíró a szerzője, aki 1900-ban született Dormándon, és 1962-ben halt meg Budapesten. A könyv egyetlen kiadása 1981-ben, Remenyik halála után tizenkilenc évvel jelent meg a Magvető Rakéta Regénytár sorozatában, addig nem tudtak róla, akkor nemigen vették észre, azóta elfelejtették. Kis könyv ez a javából, hírnevét, cselekményét és terjedelmét tekintve egyaránt: csekély csecsebecse, amelyet ezer gyöngyhalász közül kilencszázkilencvenkilenc észre sem vesz, az ezrediknek pedig vidámabbá, teljesebbé varázsolja az életét.

Mennyi nagy utazást ismer az irodalomtörténet, Odüsszeusz tízéves bolyongásától Gulliver kiruccanásain át Zsákos Frodó kalandozásáig! Ezek arányaihoz nem mérhető az az egynapos út, amelyet a szerző valamikor 1945 nyarán Füzesabonyból Egerbe és vissza a helyi vicinálison megtesz. Az odazötyögés, a párórás időzés, majd a visszazötyögés éppenséggel nem bővelkedik az eseményekben. A saját személyében megjelenő író néhány régi ismerősével akad össze: Bodrogi úrral, a jóérzésű kalauzzal; a füzesabonyi állomásfőnökkel, akinek elgázolták a kiskutyáját, és most az életéért aggódik; egy tanárnővel, akinek elromlott a rádiója és egy fiatal lánnyal, akit megcsalt a vőlegénye; Herczog borbéllyal, akinek begyulladt a foga és hortobágyi kupecekkel, akik a palócokhoz készülnek marháért, és a sor még folytatható, egészen az egri bíróság elébe idézett füzesabonyi halottlátó asszonyig. A zakatoló kávédarálón sok-sok apró keservre, hétköznapi mizériára látni rá, amelyek ugyanúgy következményei a háború esztelen pusztításának, mint a mindenkori szegénységnek és nyomorúságnak. Jelentéktelen ügyek lehangoló panorámája az odaút. Az egri séta során azután valamely megvilágosodás köszönt rá a szülőhelyére éppen ennek reményében hazalátogatott íróra: a világ pozitív erőinek olyan rejtett, mindent átható összjátékát veszi észre, azután szemügyre, amely a kellemetlenségek, bajok és tragédiák mögött mégis valamilyen rendet, e rendben pedig vigaszt és bizalmat segít találni. És mintha minden ezen a megvilágosodáson, az író saját élményén fordult volna meg: a visszaúton egyszerre minden utas minden problémája megoldódott, a kiskutya él és virul, de még a nehézfejű Józsa fiú is átment a pótvizsgán.

Ha a kisregény meséje nem is jelentős, de legalább hihető-e? Bizony nehezen. Minthogy meséje, dacára a sok szociografikusan pontos részletnek: mese. A bajok valóságosak, a gyógyulás valószerűtlen. Ezt a nehezen-hihetőséget fokozza a letisztult elbeszélői stílus is. Remenyik a mesének zavarba ejtően nem ad mesei nyomatékokat, megvilágosodásáról és annak pontos tartalmáról ugyanolyan konkrét megállapításokkal tájékoztat, mint az azt megelőző nyavalyákról.

És ez az eszköztelenség adja az írás hitelét: ha elhisszük, hogy a bánat és a gond egyszerűen érkezik, miért ne hihetnénk el ezt az örömről is? És ez a tapasztalás miért ne lehetne egyszerűen kimondható, megállapítható?

Csendes könyv ez, nem dörömböl, nem fontoskodik. Sikerült elbújnia. Halkan elmondja a magáét annak, aki mégis megtalálja, és kíváncsi rá. Bár maradna is ilyen elfeledettnek, távol a turisták agyonfotózott úticéljaitól, háborítatlan szigetnek, ahová csak kevés kalandort vezet el a véletlen kegyelméből egy különös utazás.