Plakátmagány címmel vasárnap 14:50-kor mutatja be a Duna TV Ducki Witek személyes, családias ismeretterjesztő filmjét, amely a magyar plakátszakma nagyjait szólaltatja meg. Mitől magányosak a plakátok? Miként lehet berlini albérletet szerezni egy lopott plakáttal? Ducki Witeket a Médiatanács blogja kérdezte.
Édesapád, Ducki Krzysztof a plakátkészítés egyik nagyja és a film egyik szereplője a nyolc közül. Milyen volt őt meginterjúvolni?
Abszurd volt a helyzet, különösképpen azért, mert nála vettük fel. Egy stábbal vonultam be abba a lakásba, ahol tegnap még a gyerekeim futkorásztak és játszottak a nagyszülőkkel. Eltakarítottuk a gyerekjátékokat, letettük a kamerát, és hirtelen el kellett komolyodnunk. De édesapám, aki a Magyar Plakáttársaság jelenlegi elnöke, már egy ideje mondogatta, hogy kezd kiöregedni az a generáció, amelynek tagjai tudnának mesélni. Többen sajnos már meghaltak, és jó lenne, ha születnének interjúk, ha megörökíthetnénk a történeteiket. Ez alapján gondoltam azt, hogy filmet is lehetne belőle csinálni. Nagyon megható, hogy mind a mai napig mennyire összetartanak. Hetven év körüli művészekről van szó, akik még most is ott vannak egymás megnyitóin, függetlenül attól, hogy vidéken vagy városban van.
Nem zökkentett ki téged ez a különleges helyzet? Vagy őt?
Dehogynem, direkt benne is hagytam egy kis kitekintést, még a film legelején. Apu elakadt egy pillanatra, és lengyelül, az anyanyelvén kezdett el hozzám beszélni. Ezt pont azért hagytam benne, hogy egy picit kizökkentsem a nézőt is, és tudatosuljon benne, hogy személyes kapcsolatom van ezekkel a művészekkel.
Ez mennyi előnyt jelentett számodra?
Gyerekkorom óta ismerem őket. Ők pedig az életem olyan időszakára is emlékeznek, amiről nekem még emlékeim sincsenek. Gyakorlatilag mindenkihez úgy mentünk be interjúzni, hogy tudták, hogy ki vagyok, ismernek harminc éve, a srácot, aki gyerekként a kiállításokon rohangál a plakátok között. Az archív anyagok nagy része családi felvételekből áll, amelyeket egy régi kis videokamerával csináltunk – sőt, vannak olyan felvételek, amelyeket 4-5 éves koromban készítettem. A művészek valószínűleg jobban is megnyíltak előttem, mintha egy idegen lett volna ott.
Hogyan jutottál el a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programhoz?
A filmeseknél a Mecenatúra alapinformáció. Mindenki tudja, hogy van – a nagy lépés az, hogy meg is pályázzuk. Csak meg kell találni a módot. A Mecenatúra remek lehetőség az olyanoknak, mint én: akik nem végeztünk a filmművészetin. Ez egy nagyon demokratikus pályázat. Nem éreztem azt, hogy számít, hogy van-e neve az embernek. Ez nagyon motiváló!
A filmből is kiderült, hogy közösségi esemény volt egy új plakát. Szinte mindenki ott volt, megvitatták, értékelték.
Ezt is tudatosítanom kellett magamban: hogy ez nem mindenhol van így. Néztem régi családi felvételeket, és több kiállításon is ott volt mindenki. Rádöbbentem, hogy engem úgy, hogy két pici gyerekem van otthon, nagyon nehéz kirobbantani. Ők viszont mindig megoldották valahogy, hogy tartsák a kapcsolatot, ápolják a barátságokat.
Az alkotásban kizárólag „veteránok” szerepelnek. A fiatalokról szándékosan nem esik szó?
A plakátkészítés olyan szempontból tekinthető csak halottnak, hogy már nem az utcákra kerülnek. Beszorultak a kiállítási termek falai közé, ott viszont továbbra is élnek. Most viszont a régi nagyoknak akartam emléket állítani, még amíg van rá lehetőség. Volt olyan, akit a film forgatásához felkerestem még, de most már nem él.
Meg lehetett ebből élni?
Voltak olyan művészek, akik meg tudtak, voltak, akik mást is csináltak. Egy művész esetében régen úgy nyolcvan százalékot tettek ki a plakátmegrendelések, és húszat minden egyéb, például mozifalak illusztrációja, szórólaptervezés. Ma ez megfordult. Létezik a plakát mint művészeti ág, csak már nem az utca öltöztetője. Legalábbis Magyarországon. De például Lengyelországban valamiért teljesen más az összkép. Leírhatatlanul más élmény úgy végigsétálni egy utcán, hogy gondolkodásra ösztönözzenek plakátok.
Miért változott meg mára ennyire a helyzet itthon?
Egyrészt borzasztó drága a hely maga, ahova kikerül a plakát. Emellett a megrendelők inkább az egyszerűséget és a gyorsaságot igénylik, és nem azt, hogy a plakátok gondolkodásra késztessenek. Minden hamar ki-, majd lekerül. Most már ügynökségek is bekerültek a képbe, ahol csapatok készítik a munkákat. Pedig a plakát igazából individuális műfaj, nem lehet azt többen művelni. Lengyelországban a nagy múlt menthette meg ettől a sorstól a plakátokat.
Másoknál mit tapasztalsz?
Ehhez kapcsolódik egy nagyon érdekes történet. Amikor Berlinbe költöztem, albérletkeresőben az egyik helyen észrevettem a testvérem egyik Lengyelországban készített plakátját. Kiderült, hogy a jövőbeli lakótársaim Krakkóban megláttak egy plakátot, ami megtetszett nekik: leszedték és hazavitték. Azonnal megvolt a közös téma és szimpátia. Egyébként régen is sok „plakátlopás” volt. Ez is igazolja, hogy lenne erre igény.
A cím kapcsolódik Pilinszky János híres Négysoros című verséhez?
Számomra azt jelenti, hogy a plakát mint valami, ami rengeteg embert elér, magányos. Egyedül készítették, és most egyedül is maradt.
Nyitókép: Ducki Krzysztof plakátja 1983-ban a Gandhi című film magyar bemutatójához
A teljes interjú a Médiatanács blogján olvasható.
