A harang egyik fő feladata természetesen mindig is az idő múlásának jelzése volt, de hívott szentmisére, istentiszteletre, szólt kereszteléskor, esküvőn, ha tűz ütött ki, ha ellenség közelített, vagy ha elhunyt tagját búcsúztatta a közösség. Leggyakrabban a templom tornyában „lakik” a harang, de ez nem minden esetben van így. Számos haranglábat találunk napjainkban is Kelet-Magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, a Dunántúlon pedig főleg az Őrségben és Göcsejben. Ezeken a vidékeken az országos arányt tekintve elég sok máig megmaradt épségben, ennek köszönhetően e tájegységek emblematikus építményeivé vált a harangláb. Ma is áll például Nemesnépen, Csödén, Felsőszenterzsébeten és Márokföldön. S nem utolsósorban a Zalaegerszegen található Göcseji Falumúzeumban.
Leginkább azokon a tájakon terjedt el a harangláb, ahol a falu szegény volt, és lakóinak nem tellett templom vagy az ahhoz tartozó torony építésére – mondja Kiss Nóra, a Zalaegerszegi Múzeumok Igazgatósága néprajzos muzeológusa. – Ez tehát az egyik, de nem a fő oka a haranglábak megszületésének. Az inkább egy tiltó rendelet volt, mely alapján a protestáns felekezetek templomaiban nem volt szabad harangot elhelyezni. Ezért aztán mellettük kapott helyet a harang. Vagy éppen az iskola szomszédságában, ahol a gyerekeknek hittant tanítottak. Gyakran építettek haranglábat szőlőhegyi utak elágazásánál, illetve fontos megemlíteni Zalával kapcsolatban a vármegye aprófalvas jellegét: itt sokszor olyan kicsik voltak a települések, hogy csakugyan nem volt anyagi lehetőségük templomot építeni. A harangláb számos esetben csupán egy egyszerű ágasfa volt, amelynek a csúcsánál, az Y elágazásában tudták elhelyezni a harangot, melyet egy kis tetővel védtek. Szerkezetét tekintve a harangláb lehet egyoszlopos, kétoszlopos és négyoszlopos felépítésű. Ez utóbbiak közül az úgynevezett szoknyás haranglábak az elterjedtebbek, melyek sajátossága, hogy két tetővel készülnek. A szoknyára emlékeztető alsó a szerkezetet, a felső a harangot és a harangozót védi az időjárás viszontagságaitól.
Kiss Nórától megtudtuk: felekezetenként változott a harangozási rend, az azonban közös volt, hogy általában naponta háromszor kongattak. Olyankor megálltak az emberek a munkában, és elmondtak legalább egy Miatyánkot vagy az Úrangyalát. Akkor is félreverték a harangot, ha jégeső vagy nagy vihar közeledett. Ezzel nemcsak figyelmeztették a lakosságot, de komolyan hittek abban is, hogy a harangszóval sikerül „elriasztani” a közelgő veszélyt. Aztán olyankor is harangoztak, ha jeles személy, például hadvezér, uralkodó vagy püspök érkezett a településre.
Gyakran a harangláb mellett tárolták a tűzoltó eszközöket, néhol pedig a temetkezéshez használt tárgyakat is.
A tető fedéséhez szalmát vagy fazsindelyt használtak. A 20. századi felújítások során sok helyen cserépre cserélték ezeket az anyagokat – avat be a további részletekbe Kiss Nóra, hozzátéve: Zala vármegyében ma tucatnyinál több településen állnak még szoknyás haranglábak. Mind közül a legszebb a nemesnépi, melyet 1793-ban építettek a leégett fatemplom helyén. 2010-ben felújították, így ma újra régi szépségében pompázik. Érdekesség, hogy Csonkahegyháton két harangláb állt egymástól néhány méterre, egy katolikus és egy református. A felsőszenterzsébeti boronafalú haranglábat ma a szentendrei Skanzenben kell keresnünk, oda szállították el – ám előtte építettek mellé helyette egy másikat, így néhány napig, a régi elszállításáig ott is két harangláb állt egymás mellett. Az eredetit száztizennégy református és tizenhárom katolikus hívő emeltette 1778-ban. Harangján ez olvasható: „Az élőket imára hívom, a holtakat elsiratom.”
