Légies nőalakokat és a láprétek élővilágát imitáló násfák, melltűk és díszfésűk; kanyargó indák hálózatából vagy éppen népies minták alapján alkotott, élénk zománcozású művészi ékszerek – extravagáns válogatással találkozhat, aki a Ráth György-villa látványtárának csecsebecséi között nézelődik. Mintha az elszabadult mesterséges intelligencia alkotta volna ilyen szövevényes díszítésűvé ezt a természet ihlette, rejtélyes kollekciót – annyira jellegzetesen egyedi képet mutat, hogy akár egyetlen nagy életműnek is tűnhetne.
Bár száz közül is felismerni a szecessziós ékszert, valójában számos eltérő inspirációból táplálkozó, tiszavirágéltű jelenség volt ez az ötvösség egyetemes történetében. Rövid, de annál fontosabb periódus, hiszen ekkor vált elsőként viselhető műtárggyá a gyűrű, a nyakék, a karkötő, ekkor bukkant fel egyértelműen a szemlélet, hogy az alapanyag nemességén túl (vagy éppen helyette) a művészi invenció és az eredetiség is képes hozzátenni egy ékszer értékéhez.
„Tiffany első nap nyolcat vett meg a Huber-féle násfából, Lalique s más híres ízlésű urak is siettek néhány darabot lefoglalni. Általában a zománcos ékszerek a magyar osztály legkeresettebb portékái” – emelte ki a hazai ékszerművészek sikerét az 1902-es torinói világkiállításról beszámolva a Magyar Iparművészet folyóirat.
Ritkán álltak ilyen szerencsésen a csillagok, mint a századfordulón: a hagyományos kézművesismeret és az invenciózus anyaghasználat, a virágos ornamentika és az egzotikus mintakincs, illetve a modern művészet- és életszemlélet egyszerre tükröződött a világ legjelentősebb alkotóinak egymást is inspiráló munkáiban. Hogy jól értsük, Czakó Elemér éppen ezt a bizonyos egymásra hatást ragadta meg a fenti idézetben, három fontos művészt kiemelve. Valójában alig néhány év ékszertermése az, amelyből hozzájuk hasonló módon, világkiállításokon és a hazai alkotók karácsonyi vásárain szemezgetve, kortársként válogatta össze múzeumunk mai szecessziós kollekcióját Radisics Jenő.
Az Iparművészeti éles szemű igazgatója közelről ismerte azt a rafináltan kifinomult, franciás ízlést, amely a szecesszió ékszerművészetét általánosan áthatotta. „A szeszélyesen kanyargó növényi inda, a végtelenül hullámzó női haj mellett ilyen a páva motívuma is, amelyet a hazai közönség jellegzetesen magyarnak láthatott, jóllehet az Európa-szerte kedvelt szimbólumok közé tartozott” – sorolja tanulmányában Prékopa Ágnes a francia műhelyekből elterjedt, jellegzetes szecessziós toposzokat.
Györgyi Kálmán már az 1900-as párizsi világkiállítást értékelve kiemelte a mintaadó mesterek közül a fentebb említett René Lalique nevét: „A többi francia ékszerész, majdnem kivétel nélkül, több-kevesebb sikerrel, Lalique genre-jében dolgozik.” Opálos és zománcos szarufésűiről elismerően nyilatkozott legnagyobb riválisa, Henri Vever, de hatása még az amerikai Tiffany & Co. ékszercég kreatív irányítását ezekben az években átvevő üvegművész, Louis Comfort Tiffany egyedi art nouveau ékszerein is kimutatható.
Lalique és kortársai egyik legfontosabb ihletforrása a rajongott távol-keleti művészet volt. Számos jellegzetes motívum, mint a repülőhal és a fecske, vagy az Európában póriasnak számító növények, így a pitypang és a bogáncs mellett konkrét tárgytípusokat, például a díszfésűt köszönhette a japonizmusnak a századforduló ékszerművessége. René Lalique különösen kedvelte ez utóbbi műfajt, amelyet fantáziadús kompozíciói mellett a szaru és üveg alkalmazásával tett egyedivé – ha ilyennel találkozunk a korabeli ötvösök munkái közt, az egyértelműen a francia mester hatásáról tanúskodik. A szecesszió korának két legjelentősebb hazai ékszerművésze, Tarján (Huber) Oszkár és Hibján Samu is voltaképpen Lalique művészetétől megigézetten tértek haza Párizsból karrierjük egy-egy meghatározó szakaszán. Csakhogy eltérő módon használták az ihletet, így példáik sokat elárulnak e stílustörekvés sokféleségéről is.
A cikk folytatása az MNMKK Iparművészeti Múzeum oldalán olvasható.
