Mázsi Boglárka dizájner tárgyai alternatívát kínálnak a tömeggyártott termékek és a műalkotások között.
Mázsi Boglárka már kerámia szakos tanulmányai során rátalált a betonra. Olyan dizájnlámpát készített belőle, ami 2016-ban elnyerte az A’Design Awardot. Azóta létrehozta saját márkáját, az OBAIKO Artot és az alá tartozó OBAI Concretet. Egyedi és kis szériás divat- és lakáskiegészítőket tervez; olyanokat, amik egyszerűségükkel csempésznek különleges hangulatot a hétköznapokba. A héten vele randiztunk.
Honnan eredeztethető az alkotás iránti vágyad?
Sokáig nem találtam az utam, és a nemzetközi kapcsolatok képzés elvégzése után rá kellett jönnöm, hogy hiába szeretek rendezvényeket szervezni és emberekkel találkozni, ez mégsem az én világom. Aztán rátaláltam a Budapesti Metropolitan Egyetemre (METU), de mivel nem volt előképzettségem, először beiratkoztam Nádas Alexandra és Nagy Gábor képzőművészek rajztanodájába. A METU-n először textiles szerettem volna lenni, de az első évben Rejka Erika porcelánművész hatására a kerámiaműhelybe kerültem be. Ott megéreztem, hogy ez az, ami passzol hozzám.
A diplomamunkád már egy betontárgy volt: az L33 lámpa, ami 2016-ban A’Design Awardot nyert. Hogyan született meg?
Egyik mesterem, Koleszár Ferenc több anyaggal is megismertetett; igyekezett rávenni bennünket a kísérletezésre. A betonnal való foglalkozás mellékszálként indult, nekem azonban megtetszett, hogy sok lehetőséget rejt magában ez az anyag, ezért úgy döntöttem, hogy a diplomamunkámat Rejka Erika vezetésével már betonból készítem el.
A tervezést konkrét élmény indította el. Fél évet töltöttem Spanyolországban az ESDIR (Escuela Superior de Diseño de La Rioja) egyetemen, ahol többek közt lámpatervezéssel foglalkoztam. Egyszer ellátogattam a granadai Museo de al Memoria de Andalucíába, amelynek a belső udvarára nem lehetett kilátni, mert az ablakokat elsötétítették. Egy résnyire nyitott ajtón át azonban ömlött befelé a fény. Ezt az izgalmas látványt szerettem volna beépíteni a lámpába. Fontos inspirációs forrásom volt egy, a japán metabolisták épületeiből rendezett csoportos kiállítás is.
Mennyire kell másképpen viszonyulni a kerámiához és a betonhoz?
Izgalmas, hogy a betontárgyak készítése fordított gondolkodást igényel. Emiatt az agy számára jó tréning ez a fajta alkotási folyamat. A kerámia szabadabb műfaj, mivel az utolsó pillanatig tudsz változtatni a készülő tárgyon. A beton esetében azonban kezdettől pontosan tudni kell, hogy mit szeretnél megvalósítani, mivel ahhoz fogod legyártani a szilikon-öntőformát. Mivel a szilikon nem újrahasznosítható anyag, kiemelt felelősséggel kell megalkotni a tárgy negatívját.
A betontárgyak megalkotása során hol a helye a spontaneitásnak?
A spontaneitásnak a makettezés fázisában kell érvényesülnie: a tárgyat először agyagból vagy papírból többször lemodellezem, mielőtt a végső formát előkészítem. Aztán éles váltás következik, hiszen az öntőforma létrehozásától kezdve már tudatos és precíz munkafolyamatokra van szükség. Fontos, hogy ha döntöttem egy adott részletről, akkor ahhoz tartanom kell magam.
Hogyan néz ki az alkotási folyamat?
Ha megrendelésre készítek tárgyat, akkor mindig figyelembe kell vennem a megrendelő igényeit, valamint a tervezést kutatási fázis előzi meg, amelynek során összegyűjtöm azokat a szempontokat és elvárásokat, amelyeknek meg kell felelni. Ezt követi a rajzolós-ötletelős rész, majd a modellezés. Ha pályázatra készítek művet, az sokkal intuitívabb folyamat. Sokszor használok a betonon kívül más anyagokat is, például papírt. Abban az esetben, amikor konkrét koncepciót szeretnék megvalósítani, sokszor a fejemben van a végeredmény, ezért rögtön neki tudok állni az alkotásnak, gyakran még rajzolnom sem kell hozzá.
Az Emléktöredékek váll-lap is pályázatra készült, és elnyerte a Gioielli In Fermento 20|21 második díját. Hogyan készítetted ezt a különleges ékszert?
Intenzíven foglalkoztatnak az emlékezés, az időhöz való viszony, az emlékekhez való kötődés, az idő múlásának kérdései, és ezek a problémakörök gyakran megjelennek a munkáimban is. A Gioielli In Fermento pályázata az öregedést helyezte a fókuszba, nekem pedig felderengett egy részlet A funtineli boszorkányból, ami arról szól, hogy az idő nemcsak az eltelt évek számát jelenti, hanem a megtörtént események mennyiségét is.
A vállékszer szimbólumként működik: a ránk súlyosodó, nehézkedő emlékeket jelenti. A kérdés az, hogy az átélt eseményeket tartással viseljük-e, vagy hagyjuk, hogy lehúzzanak.
Először papírból szisztematikusan épített, stabil szerkezetű darab készült el, amelynek a két végén egy-egy betonelem látható. Ez a munkám épp a koronavírus-járvány előtt született meg. Azt jelképezi, hogy ha összhangban vagyunk magunkkal, akkor a pozitív élmények erős szerkezetet alkotva kiegyensúlyozzák a negatívakat. A másik darab viszont már a Covid idején készült: ez kuszább szerkezetű ékszer, ami a karantén alatt sokunk által megtapasztalt összezavarodott lelkiállapotot tükrözi.
Egy évet töltöttél Indonéziában. Hogyan változott ott az időhöz és a térhez való viszonyod?
Az ottani időtapasztalat nagyon szokatlan volt számomra, mivel szinte mindig ugyanakkor kel fel és nyugszik le a nap, nincsenek évszakok, így tulajdonképpen idő sem létezik: csak a helyi rituálék, ünnepek, különleges események konstruálják. Folyamatos állandóságban éltem ott, teljesen elvesztettem az időérzékem. De a tértapasztalatom is sokat változott. Hazatérve kellett némi idő, míg újra megtaláltam a helyem.
Ebből a tapasztalatból született meg a Ház gyökerekkel című ékszerkollekció.
A kollekciót a műhelykeresés időszaka inspirálta. A párommal akkoriban nemrég érkeztünk haza Indonéziából, túl voltunk pár nehéz éven, és újra meg kellett találnunk a helyünket, vissza kellett találnunk a gyökereinkhez. Az ékszerkollekció egyik eleme betonból készült építészeti forma: stabil, határozott és konkrét. Ebből nőnek ki azok a papírszerkezetek, amelyek törékeny, mégis szövedékes rendszert alkotnak. Ez az elem szimbolizálja, hogy a kötődéseink egyszerre alkotnak erős és sérülékeny rendszert.
Hogyan változott a tárgyakhoz való viszonyod az Indonéziában eltöltött idő hatására?
Nagyon bonyolulttá vált. Alig voltak személyes tárgyaim, mégis mindenem megvolt. Aztán hazatérve rájöttünk, hogy túl sok mindennel vesszük magunkat körül, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk. Emiatt elég nehéz volt kitalálni, hogy milyen tárggyal diplomázzam a MOME-n. De a márkánk elindításakor is meg kellett fogalmaznunk, hogy nem olyan tárgyak létrehozására törekszünk, amik bizonyos problémákra kínálnak megoldást, hanem olyanokra, amelyek szépséget visznek a mindennapokba. A tárgyaink letisztultak, minimalisták, ezért sokféle stílusú otthonba beilleszthetők.
Milyen élményt jelentett a MOME formatervezési szakának elvégzése?
Sokkal elméletibb volt az oktatás, mint amilyenre számítottam. Elsősorban nem formatervezési, hanem problémamegoldási, koncepcióalkotási feladatokat kaptunk. Ez tetszett, mert az alkotás magányos folyamata helyett valódi csapatmunka zajlott. Fontos volt a közösség, az együtt gondolkodás, a kollektív munka.
Hol helyezed el a tevékenységed az alkalmazott művészet és a képzőművészet tengelyén?
Igyekszem szétválasztani a kétféle munkát. Van a művészeti alkotás, amelynek során a magam számára készítek munkákat. Örülök, ha gazdára találnak, de nem ez a cél. Az ehhez társuló szabadságot azonban csak az tudja megadni, ha a másik oldalon ott van a szigorúan iparművészeti tevékenység. De nekem szükségem is van erre: csak akkor tudok felszabadulni, ha megvannak a kötöttségek is.
Fontos inspirációs forrásod a brutalista építészet. Hogyan hat rád ez az irányzat?
Az inspirációt tulajdonképpen mindig a személyes élményanyag jelenti. Tizenöt évvel ezelőtt voltam először Macedóniában. Elképesztő élmény volt akkor ellátogatni Szkopjéba, a Janko Konstantinov által tervezett főposta épületéhez. Ez az utazás volt az első konkrét találkozásom a brutalista építészettel. Azóta már visszalátogattam oda. Sokat inspirálódom az utazásaimból, és az olvasmányélményeim is hatnak az alkotási folyamatokra.
A brutalista építészet nyersbeton felületei, geometrikus formái több tárgyadon, például az ültetőtálakon is visszaköszönnek. Honnan jött az ötlet, hogy pozsgás növények számára kaspókat készíts?
Még a Bartók Béla úti lakásunkban merült fel bennünk az igény, hogy minél több növénnyel vegyük körbe magunkat, mert bármennyire is kedveljük azt a környéket, alapvetően urbánus helyszínről van szó. Zöld szigeteket szerettem volna kialakítani az otthonunkban, ám a pozsgás növények rendszeresen elpusztultak nálunk. Így jött a kaspók ötlete, amelyek magukba szívják a felesleges nedvességet, elkerülhetővé teszik a növények túlöntözését.
Ezek az ültetőtálak kicsiben visszahozzák azt a felfogást, ami a japán építészetben megjelenik. Náluk a betonépületek a természettel szerves összhangban léteznek, izgalmas kontrasztokat alkotnak. Ezt a szemléletet ültettük át a táljainkba: a hideg-rideg betontárgyakat élettel telivé teszik a belőlük kibújó zöld növények.
Sokat gondolkodsz a tárgyaid környezeti hatásán is.
Igen, valóban fontos számunkra az, hogy ha már tárgyakat hozunk létre, akkor azt a lehető legkisebb környezeti terheléssel tegyük. A beton, amit használunk, nem egyezik azzal az anyaggal, amiből a kerítéseket, padokat készítik. Ez finom keverék, cementalapú habarcs, amit vulkáni üvegkőzettel könnyítünk, hogy a szállítás során is kisebb terhet rójunk a környezetre. Valamint, mivel a könnyítéshez kőzetet, nem pedig műanyagot használunk, a tárgyaink az élettartamuk lejártával az építőiparban újrahasznosíthatók. De a műhelyben mi magunk is törekszünk arra, hogy újrahasznosítsunk, amit csak lehet, valamint igyekszünk minél többféle alternatív, környezetbarát anyagra rábukkanni.
Hogyan született meg a márkád?
A márka nemcsak az enyém: a párommal, Eleőd Ákos építésszel és alkalmanként Erdélyi Blankával, az INDRA concrete alapítójával közösen visszük. A velük való közös gondolkodás, együtt alkotás a mai napig meghatározó.
Az OBAIKO Art és az OBAI Concrete létrehozása kényszerítő erő hatására született. Mivel máshol is dolgozunk, kellett egy márka, amiért felelősséget vállalhatunk; ami arra kötelez bennünket, hogy dolgozzunk vele és fejlesszük. Az OBAIKO Art alá tartoznak a művészeti projektek, míg az OBAI a dizájnmárkánk Ákossal, amelynek égisze alatt az ékszereket és a használati tárgyakat készítjük, valamint betonworkshopokat szervezünk. Mindkét esetben meghatározó az anyaggal való fizikai kapcsolat.
Milyen terveitek vannak?
Épp egy túlélési időszak végén vagyunk. Most a márkán belüli rendszerezés és az újratervezés az elsődleges. Mivel a Covid alatt főként az elméleti munkákra tolódott a fókusz, most azon dolgozunk, hogy újra több időt tudjunk szánni a műhelyre és az alkotásra. Valamint a tárgyak terén szeretnénk léptéket váltani: nagyobb munkákat létrehozni. Nemrég nagyot lendített a lelkesedésemen, hogy Milánóban olyan fantasztikus alkotók munkáival együtt állították ki a váll-lapjaimat, akiknek a munkássága már évtizedes múltra nyúlik vissza. A második díj ráadásul azt a különleges lehetőséget is magában rejtette, hogy együtt dolgozhatom majd Gigi Mariani ékszertervezővel.
Egy hely, ahová szívesen elutaztál:
Most újra visszamennék Japánba.
Egy könyv, ami nagy hatással volt rád:
Legutóbb Kazuo Isiguro A lebegő világ művésze című könyve.
Egy művész, akit nagyon inspirálónak tartasz:
Nagyon sokakat, a hazai fiatalok közül például Horvát Ági munkáit abszolút.
Egy kiállítás, ami meghatározó élmény volt számodra:
Metabolism, the City of the Future, Mori Art Museum (2011), valamint Nagy Gábor Munkácsy-díjas festőművész életmű-kiállítása, REÖK (2021).
Egy zene,
ami mindig
jókedvre derít: Infected Mushroom: Guitarmass és Head of Nasa
Csak erős idegzetűeknek!
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
