A Monarchiát nagyon hosszú ideig nem tudták pártatlanul megítélni. Hol hibásnak kiáltották ki a Közép-Európában kialakult helyzet miatt, hol pedig magasztalták, és úgy gondolták, a ma oly jellegzetes épületeink, tereink nem jöhettek volna létre a Monarchia anyagi támogatása nélkül. A legtöbben úgy tartják: minél több idő telik el, annál pontosabban lehet ábrázolni egy korszak hibáit vagy éppen előnyeit. Sokan nagyon hosszú ideig kétségbe vonták a 19. századi magyar történészek megítélését a Monarchiáról, hiszen úgy tartották: mivel abban a korszakban éltek, nem lehettek elfogulatlanok. Vajon ez a megítélés mennyiben más a 21.században?
A gazdasági-szociális háttér
Gyáni Gábor történész, a konferencia első előadója is e felvetésből kiindulva ábrázolta a Monarchia gazdasági helyzetét. Az Osztrák?Magyar Monarchia a történész szerint nagyon sokfajta történelemi megítélésen esett át. Először is ott voltak a romantikus történetírok, mint Horváth Mihály, akik saját romantikus meglátásaikat, ideológiáikat is beépítették munkáikba, így viszont azok nem voltak pártatlanok, tehát nem adtak objektív képet a rendszerről. Ezután kiemelte, hogy a szovjet megszállás alatt is másként ítélték meg a Monarchia intézményét, főként az osztályharcok és az ideológiák mentén vontak le következtetéseket. Ugyanakkor, és ezen van a hangsúly, a legtöbb történész szinte mindig az akkori, a Monarchia idején élő történészek munkáit vette alapul. Ezek az írások azonban a legtöbb esetben indulatosak, és a közeli megítélés miatt nem objektívek. Gyáni Gábor történész egy, a Monarchia ideje alatt élt politikus munkásságát hozta fel példának: Jászi Oszkár az emigrációja alatt fogalmazta meg a Monarchia egyik alapvető hibáját. Vagyis: már az első világháború előtt romokban hevert a Monarchia gazdaságilag. Ebből az egyszerű mondatból nagyon sokrétű következtetéseket lehet levonni. Először is, ha valóban romokban hevert a nagy világégés előtt, akkor maga a rendszer eleve sérült volt és gazdaságilag előbb-utóbb szétesett volna. Másodszor viszont gondolhatjuk azt is, hogy egy olyan ember, aki ebben a rendszerben élt, nem képes azt pártatlanul megítélni, és már a bukást követően keresi a felelősöket.
Azonban Gyáni Gábor történész hangsúlyozta előadásában: a mai kutatások is hasonló eredményekre jutottak. Vagyis az 1900-as évekig viszonylag erős volt a gazdasági rendszer, de ezt követően, már az első világháború előtt hanyatlásnak indult. Ennek tükrében viszont az úgynevezett aranykor csak káprázat volt? ? tette fel a kérdést Miszlivetz Ferenc szociológus, aki a városok szintjén vizsgálta a Monarchia rendszerét és az abban alkotó művészeket. Ő a birodalom etnikai sokszínűségében látta az alapvető problémát. Miszlivetz szerint birodalmi perspektívára szükség volt, nemcsak azért, hogy a rendszer jól működjön, hanem hogy a benne élők is sikeresek legyenek. Meglátása szerint ugyanis addig voltak kiemelkedőek az íróink és a költőink, amíg ebben a perspektívában működtek. Példaként említette egy elfeledett költőnket: Békássy Ferencet, aki nagyon sokat tett a magyar nyelv népszerűsítéséért. A Cambridge-ben tanuló költő szoros barátságot kötött Virginia Woolffal, aki segített kiadni Békássy fordításait ? többek között Babitsot, Adyt, Kosztolányit fordított angolra, hogy népszerűsítse a magyar írókat. A fiatalon elhunyt Békássy is érzékelte a nacionalizmusok hibáit, és úgy vélte: Magyarországnak kifejezetten jó volt a Monarchia, mert egyedül nem biztos, hogy megállta volna a helyét.
A Monarchia művészete
Miután felvázolták, hogy milyen szociális és gazdasági hátteret biztosított a Monarchia az alkotók számára, a konferencia rátért a különböző művészeti ágakra és az őket támogató mecénásokra. Fenyves Katalin eszmetörténész azt a kérdést boncolgatta, hogy a származás mennyiben határozta meg egy művész mozgásterét. A képkereskedők többsége német származású volt, ám mivel a képzőművészetben nagyon nehéz megkülönböztetni az identitást, itt talán ez kevésbé lényeges. De Fenyves Katalin szerint nagyon sok német író volt, aki magyar vonatkozásban tudott alkotni. Az eszmetörténész úgy vélte, a magyarság nemzettudata a millenniumi ünnepségekkel ? 1896-ban ? fordult át negatív irányba. A megemlékezéssekkel ugyanis nem előre tekintettek a magyarok, sokkal inkább hátra. Ahhoz, hogy valóban szemléltetni tudja, mire is gondolt, Fenyves Katalin Széchenyi István segítségét kérte, tőle idézett: ?Sokan azt gondolják: Magyarország ? volt; én azt szeretem hinni: lesz!? Ezt előrehaladó projektnek nevezte az eszmetörténész. Azonban ez a hozzáállás a millennium után átfordult, és a politikában, illetve a közéletben is hátratekintettek az emberek, így a képzőművészek is. Túlságosan erőltették a magyarságtudatot, ez azonban nem a kellő hatást érte el.
Következő előadóként Klein Rudolf építészettörténész beszélt arról: hogyan alakult át a szecessziós építészet az egyre terjedő fajgyűlölet hatására, és miként figurázták ki az építészek a zsidó szimbólumokat, többek között a Dávid-csillagot egy-egy épülettel. Példaként a szabadkai zsinagógát emelte ki, amely viszont kivételnek számított az akkori időkben, ugyanis belülről teljesen magyar mintára alkották meg, magyar szimbólumok ? többek között a matyóminta ? díszítették a falakat. Ezt követően külföldi előadók foglalhattak állást, ők miként látják az egykori Monarchia és a nemzetek kapcsolatát.
Ebben a szekcióban elsőként Peter Urbanitsch beszélt a mecenatúráról, vagyis arról, ki adta az anyagi támogatást a művészeknek. Előadásában a képzőművészetet emelte ki, azon belül is a portréfestészetet, hiszen a császári portréfestők voltak a legjobban kereső művészek még a 19. században is. Alexander Klee a bécsi Belvedere kurátora ezután az oktatás és a kultúra egymásra gyakorolt hatását vizsgálta. A kurátor főként magyar festőkről beszélt, kiemelte többek között Munkácsy Mihályt, Wagner Sándort, Benczúr Gyulát és azt, számukra mit jelentett az oktatás. Beszélt arról, hogy a különböző iskolák miként formálták a stílusukat, hiszen nemcsak a baráti társaság, de az iskolai képzés is nagyban hozzájárult ahhoz, milyen lett egy festő stílusa a későbbiekben. A szolnoki művésziskolát szintén kiemelte, ennek az intézménynek ugyanis nagy szerepe volt abban, hogy a későbbi magyar festők miként kommunikáltak a közönséggel. A Monarchia kapcsán a Realschulét is megemlítette, amely nagyon magas színvonalú oktatást biztosított a képzőművészek számára is. Többek között ennek hatására vezették be a műszaki rajzolást mint tárgyat, amelyet ha később nem is használtak az alkotók, mégis sokkal pontosabban tudtak a térben ábrázolni.
Andreas Maleta filmrendező a Beethoven-szoba címen tartott előadást. Beszédében arra kereste a válaszokat: Beethoven hogyan hatott a képzőművészetre? A zeneszobák jelentőségét pedig Josef Maria Auchentaller festő képei alapján mutatta be. A 19. századi festőművész ugyanis egy hatrészes sorozatban festette meg a korabeli zeneszobákat.
Az utolsó két előadó, Révész Emese és Sármány-Parsons Ilona művészettörténész egyfajta összefoglaló előadást tartottak. Előbbi előadó a Műcsarnok történetét elevenítette fel, utóbbi pedig a 19. századi európai festészetről beszélt és arról, ebben hol helyezkedett el Közép-Európa és annak művészei.
Fischer Viktória
Fotók: Az első aranykor című kiállítás képei, Műcsarnok facebook-oldal
