Mondhatatlan űr

A kritikus szíve szerint hótta napjáig megőrizné szellemi nyitottságának látszatát, s mindennek inkább szeretne tűnni, mint ókonzervatív tuloknak, csakhogy a primér felháborodás ezúttal felülírja a józan szempontokat. Az ugyanis, ami opera saga gyanánt a Trafóban előadásra került, nem "érdekes kísérlet" vagy épp "műfaji határokat feszegető, eredeti alkotás", hanem a cselekményesített zenés blöff  prototípusos esete. A jócskán nemzetközi, 2005 januárjában, a Hamburgi Állami Operaházból útjára indult, s váltott zeneszerzőkkel üzemelő űrexpedíció történetének harmadik, befejező etapja került a budapesti közönség elé. A berlini Novoflot formáció nálunk Gryllus Samu és Klaus Lang részoperáit adta elő, melyekben - Sebastian Bark, Sven Holm és Tobias Dusche története nyomán - feltárult a Kobayashi parancsnok által irányított La Fenice űrhajó végzete.

 

Az előadás hol máshol, mint az utcán vette kezdetét: egy szemre amatőrszínjátszónak ható hölgy a házfalra kivetítve spilázott, az énekesek a Trafó emeleti ablakaiból daloltak, vagy épp a portál tetején szolmizáltak a fegyelmezett publikum felé. Világossá vált, hogy a történet szerint most segítségre szorulnak a szelíd modorosoknak öltöztetett űrhajósok (másképp hermeneuták), s hogy túlélésükre csakis a közönség  együttműködése jelenthet némi esélyt. Hála a folytatólagos hangalámondásnak, a kizárólag magyarul értők is beavatást nyertek a történetbe, s a mű filozófiájába, amely legjobb pillanataiban valamiféle Maksa Híradóba ojtott apokrif Hamvas Bélának hatott. (A saga totális, s messzemenően humortalan blődli jellege mindazonáltal csakis a tetszetős műsorfüzet segítségével vált felmérhetővé.)   

    A zeneileg értékelhetetlen percek csak teltek, s mindeközben az előadók körvonalazták a nézősereg szent küldetését, vagyis a hermeneuták új nemzedékének életre hívását. Erre a nagy feladatra azonban már nem kerülhetett sor a szabadban, s így az egybegyűlteket szűk oldalfolyosókon át a Trafó előadótermébe hajtották. A helyzet válságosra fordult, a menekülési útvonalakat elvágták, szabad elvonulás immár nem kínálkozott, s a társulat irgalmatlanul hozzákezdett a csapdába ejtett közönség szórakoztatásához. A humánusabb megtizedelés helyett Kobayashi parancsnok emberei előbb kiválasztottak néhány nézőt a hermeneutika továbbörökítésére, majd egy jukebox segítségével s egyszersmind némi sorsolásnak is szerét ejtve, hozzáláttak az énekléshez. A dühöt, örömöt, illetve kétséget karikírozó imitációk során pár percre feledésbe merült a reményvesztettség érzete, s Gryllus Samu néhány szellemes ötletén túl, felfedezhettük a remek zenekart, az Ensemble Mosaikot, valamint egyik-másik énekes, így különösképpen a basszbariton Rupert Bergmann előadóművészi kvalitásait. Ám a rövidre szabott kegyelmi állapotot újabb csapások követték: a szünet nélkül reánk köszöntő második részoperában a történet szerint tort ült a pusztulás. A hungarocell díszlet szétdúlása után az előadók szép sorban éneklő zombivá alakultak át, s noha az Európa-hírű Klaus Lang hatásos, kórust és orgonát is felvonultató finálét írt, a hosszúra nyújtott zárlat alatt bizony már csakis egyetlenegy dologra tudtunk gondolni. A menekülésre.