„A vetítés után bóccal és mongol tejes teával várjuk önöket a kávézóban. A bóc a mongol húsos gombóc, amelyet ünnepeken fogyasztanak, és mivel a mongolok nagyon szeretnek ünnepelni, ez elég sokszor megtörténik. Csak hús, só és liszt kell hozzá; az utóbbi a tésztabundához, amelybe a húst töltik. Nem villával, hanem kézzel tanácsos enni, hogy a húslé, ami nagyon finom, ne folyjon szét, hanem kiszürcsölhessük. Örömmel látjuk önöket vendégül, és a kérdéseikre is kíváncsiak leszünk” – mondja a sajtóvetítés előtt Füredi Zoltán rendező az Urániában, és ezzel a rendhagyó bevezetővel nekem máris kedvet csinál a filmhez, mert azt érzékelteti vele, hogy ő mindenestül szerelmes a mongol kultúrába, amelynek, mint most megtudtuk, a bóc is szerves része.
Zoltán a filmvásznon is velünk marad: látjuk és halljuk is, jelenetről jelenetre vezet végig a nagy úton, ismertet meg szándékaival, benyomásaival. Új meg új helyszíneket keres fel, buddhista szerzetessel, tanárral, régésszel, történésszel, korábbi munkással, mérnökkel beszélget. Hogy miért indul el, tér vissza két évtized után szeretett Mongóliájába, arról többfélét is megtudunk, de különböző céljai inkább gyengíteni, mint erősíteni látszanak egymást. Az első cél a magyar–mongol rokonság tisztázása lenne, már tudniillik hogy egyáltalán van-e ilyen, és ha igen, valóban a hunok voltak-e a közös őseink. A másik a „mongol, magyar két jóbarát” érzület mögé pillantás szándéka: annak tisztázása, hogy miért kedveli egymást a két nép, mi indokolja rokonságra hajazó viszonyukat. Hogyan gondolnak ránk és mit tudnak rólunk a mongolok?
Az út harmadik indokát hisszük is, nem is, de nagyon izgalmasan hangzik: Zoltán gyógyulni akar, mivel a lába mozgatóidegei térd alatt meggyengültek, és az orvosok csak hümmögnek. Attól tart, hogy azért sújtja ez a betegség, mert húsz évvel ezelőtt megsértette egy mongol folyó szellemét. Most vissza akar térni a helyszínre, hogy engesztelő áldozatot mutasson be. Van aztán egy negyedik, ki ugyan nem mondott, de könnyen kikövetkeztethető szándéka is a filmmel: hogy minél többféle színt felvillantva körképet adjon a mai Mongóliáról, vagy talán inkább a maga Mongóliájáról: mindarról, amit számára jelent, ami miatt a mongolok annyira a szíve közepében vannak.
Az első kérdés viszonylag gyorsan tisztázódik: noha az első megszólaló, egy szerzetes még kardoskodik a rokonság és a hunoktól való közös származás elmélete mellett, majd régésszel nézegetünk hun tárgyakat, ékszereket és sírokat, később történészprofesszor igyekszik bennünket a tudományosság mezejére (vagy ha már Mongóliában vagyunk: talnak nevezett sztyeppéjére) irányítani, igaz, ő is megengedőleg: noha vérrokonság nem fűz bennünket egymáshoz, sok közös szavunk van, és a történelem során nemegyszer keresztezték egymást az útjaink, ami hozzájárult a rokonias érzelmek kialakulásához.
Olyan emberek beszélnek rólunk így, akik az 1970-es években munkakapcsolatba kerültek a magyarokkal, tanultak tőlünk, és barátságba-szerelembe keveredtek velünk, egy kicsit magyarul is megtanultak, és örömmel emlékeznek vissza azokra az időkre. Egy saját sonkamárkát alapító hölgy például a tortaformára emlékeztető fémdobozt mondja magyarnak, amelyet ma is használ, egy üzemben pedig elképesztően ósdi, egykor a magyaroktól kapott gépre mutatnak rá, majd az általunk körülbelül ötven éve beszerelt teherlifthez vezetnek, amely 2014-ig működött.
Elhagyott és pusztuló gyártelepeket látogatunk meg, szintén magyar tervezésűeket-építésűeket, és időről időre felhangzanak olyan mongol dalok is, amelyeket rólunk vagy a gyönyörű Budapestről írtak és énekelnek; a szocialista időkből és a közelmúltból egyaránt, mindig zavarba ejtő kedvességgel, már-már rajongással. Az is kiderül, hogy mennyi mongol tanult, járt egyetemre, szerzett tudományos fokozatot nálunk. De hogy az irántunk érzett szeretet milyen tulajdonságainknak köszönhető, nem derül ki.
Időnként még el is bizonytalanodom, hogy nem csak a közmondásos keleti udvariasság megnyilvánulásairól van-e szó, és hogy más nemzetiségű vendégek nem kapnak-kapnának-e hasonló dicséreteket. A második kérdésre mindent egybevéve határozott igen a válasz: magyarok és mongolok barátsága – legalábbis mongol részről – teljesen evidens, megkérdőjelezhetetlen. Miközben erről meggyőződünk, nagyon megtanuljuk a mongolokat: szívélyességüket, lelkületüket, gyermekinek ható tisztaságukat, egyenességüket, érzelmességüket becsülni. Vagyis arra jutunk, hogy ha nem is vagyunk vérrokonok, valami titkos lelki rokonság mégiscsak lehet köztünk.
Ami Zoltán problémáját illeti, az már keményebb dió. Egyrészt mert először is vissza kell találnia ahhoz a folyószakaszhoz, ahol annak idején egy barátjával vétettek a folyószellem ellen (és ez nem könnyű), másrészt mert odaérve észrevesznek egy jakborjút, amely a vízben rekedt, és a meredek sziklafalak miatt sehogyan sem tud kievickélni. Zoltán ezt isteni jelnek veszi, és mentőakcióba kezd, amelynek során egy ponton lelki szemeinkkel már-már őt látjuk a habokba veszni, de aztán győz a józan ész. (Borjú életéért viszont soha nem aggódtam még ennyire.) A folyószellem engesztelését célzó áldozati szertartás a mozgalmas mentőakció után szinte már csak levezető gyakorlat (a film záró felirata mindenkit megnyugtat, hogy eredményes volt: Zoltán továbbra is járóképes).
A filmnek erről a vonulatáról nehéz jól ítélni. Zoltán már az elején bevallja, hogy nem vallásos, ezért az a gyanúnk támadhat, hogy csak drámai hatáselemnek szánta a betegség motívumát, mert nagyon egysíkúnak ítélte az interjúk sorát, az ide-oda utazgatást, és így akart személyes tétet adni filmjének. Egy azonban biztos: az ország, amelyben mindenfelé kőoltárok állnak, vallási nézeteivel és szokásaival együtt óriási hatással volt rá, és minimum kedves gesztusként értékelhető a részéről, hogy tisztelettel viszonyult hozzájuk, sőt vendégként még gyakorolta is őket.
Ami a mai Mongólia bemutatását illeti, az számomra Ulánbátort illetően feltétlenül revelatív volt. Mint el is hangzik: a város az utóbbi évtizedekben óriási változáson ment keresztül, és a film képei alapján metropolisszá fejlődött, amelyben csaknem a népesség fele, másfél millió ember él egy olyan országban, amelybe Franciaország háromszor beleférne. A többi képsor azonban számomra sokadszorra látottnak tűnt a végtelen és kétségtelenül fenséges, a természet őserejét árasztó sztyeppékkel. Zoltánék egy nomád családnál való vendégeskedése viszont izgalmas volt, mert jól bemutatta, hogyan találkozik egymással a hagyományos életmód és a 21. század. A nyájakat legeltető családok egyre szívesebben költöznek a városok közelébe, mert netezni akarnak – ahhoz pedig térerő kell –, és a jurtában is a laptopját vagy a mobilját bújja mindenki.
A Legbelsőbb Ázsia – Magyarok nyomában Mongolországban azzal a korábbi találkozásokat felidéző megállapítással zárul, hogy végül is mindegy, van-e rokonság mongolok és magyarok között: Zoltánt az útja arról győzte meg, hogy a két népet testvérbarátság fűzi egymáshoz.
Mivel ezt a szót még soha nem hallottam, a vetítés után rákérdezek. A mongoloknak külön szavuk van a legjobb barátra, az anda – válaszolja Zoltán. – A testvérbarátságot fogadalommal, ajándékkal is megpecsételik, vagyis a legjobb barátot testvérré fogadják. Ilyen barátaiknak tartanak a mongolok bennünket, magyarokat.
Fotó: Palantír Film Alapítvány
