Most itt vagyok

Hogyan tekintesz vissza pályakezdésedre? Mi maradt meg, mi változott azóta?

Középiskolában sokat szerepeltem színpadon, ott lehettem igazán önmagam. Akkor nem foglalkozott senki azzal, hogy a karakter mögé el lehet bújni, mindenestől fejest szöktünk a helyzetekbe. Ami azóta átalakult bennem, az a motiváció. Akkor nagyon eredménycentrikusan közelítettem meg ezt a munkát.

Mit értettél akkor eredmény alatt?

A cél a visszajelzés volt, a taps a végén. Ahogy az iskolában: nem az a fontros, hogy mennyit foglalkoztál valamivel, hanem hogy hányas a jegy a naplóban. Ez alakult át bennem azóta. Most már nem az eredmény hajt, sokkal inkább a folyamat érdekel. Egyre kevésbé tekintek úgy próbákra, mint valamire, amit át kell vészelni, inkább lehetőségként, hogy valamiben elmerüljön az ember.

A játék öröme megmaradt?

Volt egy periódus, amikor azt éreztem, hogy emberileg és a munka szempontjából is falnak ütköztem. Arra jöttem rá, hogy én mindenben az eredményt keresem, és a végét várom. Hiába hangoztatják gyakran, hogy a színház az itt és mostról szól, amíg az ember nem jut el addig, hogy ezt megtapasztalja, ez egy jól hangzó szöveg, egy belső graffiti. Daniel Goleman, Csíkszentmihályi Mihály, Daniel Kahneman könyvei hoztak sok felismerést, és Declan Donnellan könyve, a The Actor and the Target. Ő azt mondja, ne azon dolgozz, hogy egy karaktert kitalálj, azt kell megtanulni, hogy hogyan tudsz létezni a színpadon. Ne kényszeresen magadat figyeld, a figyelemnek a partnerre kell irányulnia. Sztanyiszlavszkij is, Zsoldak is ezt mondta: te nem létezel, csak a partnered.

A kolozsvári színháznál töltött évek alatt sok fontos rendezővel volt alkalmad együtt dolgozni. Milyen az a rendező, akivel szívesen dolgozol együtt?

Az egyetlen szempont a minőségre való törekvés. A rendező létrehoz egy keretet, ami meghatározza a színész mozgásterét. Nincs recept, hogy ha ezt a térképet használom, akkor el lehet jutni a hegy tetejére, a másikkal meg nem. Sok térkép van, és sok egyéniség.

A Rosmersholmban Andrij Zsoldakkal dolgoztatok, aki sokszor megfogalmazta, hogy semmi szabadságot nem ad a színészeknek. Az előadásban mégis a racionális kontrollnak az elengedését láttam rajtad.

Zsoldak a színházat egy végletekig felfokozott konfliktuális helyzetnek látja. Egy rendkívül pontos pályát rajzolt meg mindenkinek. Cselekvések sorozatát, amelyeket a végletekig pontosított: megvolt, hogy adott pillanatban mi történik. Ezáltal megteremtette a lehetőséget, hogy az ember teljes mértékben átadja magát neki. A kontroll elengedésében mindig az a gond, hogy egy idő után kifullad, általános robbanás lesz belőle. Viszont ezek a pontos stációk megadják a lehetőségét annak, hogy te ne vaktában szaladj bele az erdőbe, hanem fától fáig. Mindennek az alapja a nagyon pontos rend. Ha megvan a konkrét cél, ahova el kell érnem, teljesen bele tudom vetni magamat.

Téged hogyan változtatott meg ez a próbafolyamat? Mi történik egy ilyen találkozás után?

A Rosmersholm egy új minőség megélését jelentette. Van egy improvizációs jelenetem az előadásban, amely teljesen egzaltált állapotot feltételez. Ez a munkafolyamat igazolta, hogy mindaz, amit egészen addig a pontig megtapasztaltam, nem volt hiába. Olyan volt, mint egy érettségi. Addig éreztem, hogy oké, vannak szerepek, amik ha megtalálnak, akkor talán jól tud működni valami, most viszont azt érzem, hogy vannak bizonyos munkakörülmények, amelyek között bármilyen szereppel meg tudok birkózni. És mivel borzalmasan intenzív volt a munkafolyamat és maga az előadás is, hagyott egy hiányt, vagy nosztalgiát az iránt az intenzitás iránt, hogy olyan hőfokon létezhessek.

A társulattal való viszonyom most jó. Sok év telt el úgy, hogy nem találtam a helyem. Sokat gondolkodtam azon, hogy elmenjek, de most úgy érzem, el kell engednem ezt a lufit, ami folyton ott lebegett fölöttem. Inkább szembenézek a ténnyel, hogy tizenkét éve itt vagyok, most itt vagyok.

A teljes inetrjú a transindex.ro-n olvasható.