Szóval marhára nem Brüsszel mondja meg, hol van éppen Európa Kulturális Fővárosa, elsősorban az ott élők döntenek erről, s most tényleg domináns az az érzés, hogy a kedves lakosoknak és vállalkozóknak legalább annyit kellene hozzátenni ehhez, amennyit a város összes politikusa próbál.
Ennél sokkal fontosabb, hogy megjelent a nagyközönség a vetítéseken, az Uránia Moziban már nem csak családi környezetben lehet filmeket nézni, mint a fesztivál első napjaiban. Az Apolló nevű kamaramoziban is egyre nagyobb a népsűrűség, és a felhozatal is egyre biztatóbb. A bosnyák versenyfilmek között a Szerelmem Szarajevó a háborúban megacélosodott női sorsokat helyezi egymás mellé, különös hangsúlyt helyezve a főszereplő derékba tört karrierjére, aki egy éjszakai bárban szerzi a kenyérre valót, s egyre furcsább módokon kerül kapcsolatba az alvilággal. A lengyel filmipar egy pazar kivitelezésű közönségfilmet hozott, tele joghurtreklámmal és tisztességes munkát végző, remek színészekkel, meg egy elég béna címmel: Majd én megmutatom nektek. Szerbiából Hét és fél történet a hét halálos bűnről, ami talán mondható semmilyen szempontból sem parafrázisa a Hetedik című Brad Pitt fémjelezte produkciónak. Ez a forgatókönyv mást akar, mindenek előtt röhögtetni, görbe tükröt állítani, egyszersmind megdöbbenteni. Az indián és a nővér a csehországi cigányok problémáit helyezte fókuszba, nem kifejezetten könnyen befogadható, barátságos filmben, mely többször kérdőjelezi meg saját komolyságát. Ennek legmélyebb pontja az volt, amikor egy fém felmosóvödör harci szerszámmá avanzsált, ráadásul olyan sikerrel, hogy azzal többnapos kómát értek el a család gádzsógyűlölő férfitagjai. Hááát...
