A mozgás megalkotása is művészet - Interjú Balogh-Barta Viktóriával
Ez már nem az első eset, hogy az Ön koreográfiájának tapsolhat a közönség.
Ez lesz a második nagy darabom itt az Operettszínházban, az Isten pénze után, ami decemberben került bemutatásra. Ezt megelőzően inkább vidéken dolgoztam koreográfusként, így Kaposváron, Tatabányán, és Pécsett is. Ezek a darabok többnyire operettek voltak. Mindegyikhez szép emlékek fűznek, amellett, hogy rengeteget tanultam is ezekből a munkákból.
Harmadszorra dolgozik együtt Somogyi Szilárd rendezővel. Meghatározza a darab milyenségét az Önök közötti összhang?
Azt gondolom, mindenképpen: a szakmában szokás, hogy a rendezők választanak maguk mellé koreográfusokat, akikkel alkalomszerűen, vagy jobb esetben folyamatosan együtt dolgoznak. Az egy hullámhossz, a dolgokról való közös gondolkodás, a darabon belüli viszonyok, a szituációk, élethelyzetek hasonlóképpen látása nagyon fontos, ez az alapja annak, hogy közösen vigyenek sikerre egy-egy darabot.
A színészek, táncosok lehetőségeinek sok esetben korlátokat szabhat a jelmez is, amit viselnek.
Nagyon fontos tisztelni egy másik alkotó munkáját, ezért sok esetben a jelmeztervezővel is kompromisszumot kell kötnie egy koreográfusnak: ami természetes, hiszen mind a darab sikerén dolgozunk. Nekem pillanatnyilag nagy szerencsém van, hiszen a jelmeztervezővel, Welich Ritával rugalmasan lehet együtt dolgozni. Általában részletesen átbeszéljük, hogy milyen stílusú, mennyi és mekkora tánc van a darabban. A ruhákhoz nekünk is alkalmazkodnunk kell, de a végén minden sikeresen meg szokott oldódni.
Milyen előzmények után kérték Önt fel a darab koreográfusának?
A gimnázium elvégzése után nagyon sokféle munkát végeztem: voltam animátor az afrikai Zanzibár mesés szigetén és Dar Es Salaamban, de nemzetközi fuvarszervezést is intéztem. A tánc szeretete, a hozzá való ragaszkodás mindvégig elkísért. Húszévesen bekerültem a Táncművészeti Főiskolára, amit 2005-ben végeztem el, modern tánc pedagógus szakon diplomáztam. 2006-ban felvettek az Operettszínház musical együttesébe, öt évet töltöttem itt, mint énekes-táncos előadóművész. Ebben az időben kezdett a koreografálás komolyabban foglalkoztatni. Izgatott a fények, a rendezés szerepe, a mozgások elrendezése. Mégis egy furcsa véletlen indított el ezen az úton, hiszen 2010-ben, a Szegedi Szabadtéri Játékok próbáján baleset ért. Sajnos emiatt egy nagy álmom beteljesületlen marad. A kényszerpihenő viszont arra jó volt, hogy átgondoljam a jövőmet, hogy harminc felett hogyan tovább ezen a pályán. Ekkor döntöttem el igazán azt, hogy koreográfusi pályán érvényesíteném az eddig megszerzett tudásomat. Bár sokan nevezik magukat koreográfusnak, úgy gondolom, néhány lépés megtervezése, még nem tesz senkit azzá. Úgy érzem, ennél sokkal komplexebb ez a feladat, egy bizonyos művészi látásmódot és sajátos gondolkodást igényel.
A Fame-mel most adódott egy nagy lehetősége ezen a pályáján.
Az, hogy az ország egyik vezető zenés színházában egy nagy musical koreográfusa lehetek, pályámnak egy jelentős állomása, az eddigi koreográfusi karrierem csúcspontja. Igazán felemelő érzés, hogy a színház vezetősége és Somogyi Szilárd rendező kiállt mellettem, bizalmat szavazott nekem, és a megszokottól eltérő módon, az én tudásomra, szakmai tapasztalatomra alapozva visz színre egy ilyen fantasztikus, klasszikusnak számító musicalt. Ennek köszönhetően olyan stílusokat mertem most beleépíteni ebbe a darabba, amelyek nem csak a hazai színpadokon, de még Európában sem nagyon szokványosak.
Hálás vagyok ezért a sorsnak és mestereimnek, Kerényi Miklós Gábor Tanár úrnak és Duda Évának, akivel Szegedről, egy tánciskolából jöttünk. Ő az a koreográfus, aki mellett asszisztensként dolgozva értettem meg a szakmai rejtelmeit. Somogyi Szilárd rendező elsőként látta meg bennem évekkel ezelőtt azt, aki ma már vagyok, Lőrinczy György főigazgatóként pedig lehetőséget adott arra, hogy az elképzeléseim megvalósulhassanak. Ha ezek az emberek nincsenek, nem lehettem volna én a Fame koreográfusa, s most nem várhatnám némileg izgulva, de a sikerben nagyon reménykedve a bemutatót.
Mitől újszerű ez az Ön által megálmodott koreográfia?
A színház az életem, az örök szerelmem, de a színház mellett rátaláltam valami másra is, ami hihetetlenül inspirál, motivál, és érdekel: ez a hiphop kultúra. A balesetem után kezdtem el intenzíven foglalkozni azokkal a street dance irányzatokkal, amelyek most ennek a musicalnek a koreográfiáiban főszerepet kapnak. Meglehetősen maximalista típus vagyok, ezért megkerestem azt a szervezetet, amely ezt a kultúrát a legmesszebbmenőkig ápolja, és így találtam rá a 2000-ben Los Angelesben alapított HipHop International anyaszervezetére. 2011 óta minden évben jelen vagyok a világversenyen mint a szervezet egyik Elit Bírája. Az ott szerzett tapasztalataim adják tudásom legjavát, hiszen a világ legjobb táncosait figyelhetem, s folyamatosan együtt lélegezhetek a kultúra meghatározó úttörőivel, szakembereivel, táncosaival és ezzel az életérzéssel.
Ennek olvasatában én a színház és a street dance ötvözetét igyekszem megvalósítani, már csak azért is, mert azt látom, a fiatalok között ez a vonal sokkal népszerűbb, mint a klasszikus balett, vagy a jazz tánc. Ha új generációkat akarunk nézőként bevonni, itt az ideje, hogy megjelenjenek a színpadokon azok a stílusok, mely az ő lelkükhöz, ízlésvilágukhoz sokkal közelebb állnak. Sokan azt gondolják, hogy a street dance különböző stílusirányzatait nagyon könnyű elsajátítani. Ha viszont komolyabban utánajárunk, és alaposan megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy ezekben a stílusokban az izoláció más értelmet nyer, és amiket mi közölni szeretnénk, akár a színházban is, ezekben a táncstílusokban sokkal komplexebben vannak jelen.
Nevesíteni miként lehet ezt a stílust, amit látni fogunk a darabban?
A klasszikus balett, a kortárs és a jazz tánc mellett láthatunk benne autentikus és új keletű street dance stílusokat, mint például a break, a lockin?, a waackin?, a krump, a new style hustle és természetesen a hiphopé is.
Én a STREETRICAL nevet kölcsönöztem ennek az ötvözetnek, amelyben a két fő irányvonalt, a street dance sajátosságait és a klasszikus táncok örök vonásait látványban, egyfajta dramaturgiát alapul véve finoman összemixelem. A Streetrical esetében minden, amit a színpadon látunk, nem csak látványos, elemi és elsöprő energiával, de mögöttes tartalommal is rendelkezik, ami egyértelműen a mondanivalót szolgálja. Számomra valahol itt kezdődik a koreográfusi munka.
Az eddigi látványos darabok is elgondolkodtattak embereket, de azt remélem, az általam megálmodott mixtúra egy egészen más típusú mozgásvilágot fog megidézni, és hiszem, hogy ez el fog érni minden egyes emberig, leghamarabb főleg a fiatalokig.
A darab mondanivalója is kapcsolódik a művészethez, a sikerekhez.
A Fame egy igazán legendás musical, ami a művészlétről, azaz pontosan arról a folyamatról szól, amin végigmegy mindenki, aki egyszer is a színpadon akar állni. Művészek mindenhol vannak kortól, nemtől, lokációtól függetlenül, ez egy élő, létező embertípus, és számomra nagyon fontos volt, hogy hogyan közelítem meg ezt a jelenséget a mozgás oldaláról. Ma, 2015-ben a lehető legfontosabb, hogy mi, alkotók, belefoglaljunk a saját feldolgozásunkba valamit, ami a nagyvilágból jött, s ami olyan megközelítést mutat, ami nem az átlagosnak megfelelő. Egy picit több, egy picit más, egy picit esszenciálisabb az egész világra vonatkoztatva. Ezt a nyitást az Operettszínház bevállalta. Reméljük, a fogadtatás is óriási siker lesz.
A sikernél tartva: a darab és a benne lévő táncok mennyire eshetnek külön megítélés alá a közönségnél?
Nem szeretnék kertelni: létezik, hogy az egyik sikeres és a másik kevésbé, de ez azon is múlik, mennyire találta meg a közös hangot a rendező és a koreográfus. Vannak külön sikerek, de ha egy csapat jól működik együtt, az egy nagyon nagy közös siker és minden esetben erőteljesebb, mint egy önálló elismerés. Úgy érzem, a mi csapatunk most nagyon egyben van, a táncosaink tehetségesek, sokfélék és inspirálják egymást. A színészek is azért tudnak ebbe jól beleolvadni, mert motiválja őket, hogy a street táncok egyfajta attitűdöt is igényelnek. Ez az attitűd adódik a karakterükből, amit meg kell jeleníteniük, a tánctechnikájuk pedig rettenetesen sokat fejlődött. Ezt úgy értem el, hogy kimozdítottam őket a komfortzónájukból: nem mindig volt kellemes, de meglett az eredménye, hiszen ezáltal általuk sem várt teljesítményre lettek képesek. Olyan tánctechnikai bravúrokat produkálnak majd a színpadon, amire a közönség álmában sem gondolna.
Hogyan érzi most magát, a bemutató előtt pár nappal?
A sors nem egyik pillanatról a másikra ajándékozott meg ezzel a lehetőséggel, és ha nem jártam volna végig azt az utat, ami végül ide vezetett, akkor biztosan nem tudtam volna ezt a produkciót letenni az asztalra. A próbafolyamat során sokszor úgy éreztem, hogy belehalok: ez néha meg is történt, de mindig újjászülettem. Tudásomat, szeretetemet, az emberi lényem legjavát próbáltam beleadni a darabba, az alkotókkal egy olyan ?kincset? hoztunk létre, ami számomra örök emlék marad. Hogy ez mennyire lett sikeres, arra majd egyrészről a szakma, másrészről a közönség ad választ. 20 évvel ezelőtt ez a darab bombasiker volt, és az akkori alkotók, szereplők, táncosok további pályáját alapvetően meghatározta. Kívánom a mostani létrehozóknak (a színészektől a táncosokig), hogy legalább azt a sikert érjék el, amit a két évtizeddel előttünk járó művészek megéltek.
Akkor elégedett lesz önmagával is?
Talán ez a pillanat soha nem fog eljönni. Ebben az öthónapos próbafolyamatban az én elmúlt húsz évem szakmailag összesűrűsödött. A jó és rossz oldalak, a fáradtság, a soha nem feladás, az, hogy ennek a darabnak szinte minden mondatához fűződik egy történetem, a folyamat, amin végigmentem, mind-mind meghatározó és fontos számomra. Pedagógusként remélem, hogy ezekből a megélt élményekből a darabban szereplőknek is át tudtam adni valamit.
Szakmai pályájának jelentős állomásainál készít önmagának összegzést?
Jelen pillanatban aktívan dolgozom táncos-énekes előadóként, koreográfusként, emellett tanítok, és a HipHop International Elit bírájaként járom a világot. A koromnak és a lehetőségeimnek köszönhetően sok mindent láthattam már a világból, de még mindig nagyon élvezem a munkát, és nem is tervezem, hogy letérek valaha erről az útról. Csodálatosnak tartom azt is, hogy van egy anyaszínházam, ahol nyitottak arra, amit én megtapasztaltam, és ahol lehetőséget kapok az ötleteim megvalósítására.
Az egyik legfontosabb, amit mint ember mondhatok, hogy hagyni kell megérni önmagunkban a dolgokat, amihez tanulás kell, tisztelet kell, odafigyelés kell. És ha ezeket magunkban összegyűjtjük, megyünk előre, és nem állunk le, még ha útközben sok kudarc is ér minket, akkor egyszer csak megvalósul az, amit elterveztünk. Én most azt érzem, hogy az életem egy olyan pontjára értem, ami nagyon boldoggá tesz, de ennek ellenére remélem (mivel, mint mondtam, maximalista vagyok), hogy van még számomra ennél is feljebb.