Teltházat ígértek a szervezők tegnapra, úgy is lett. Az első napos beszámolómban tömegről írtam, ám úgy tűnik, akkor nem tudtam, mi a jelentése ennek a szónak. Már délután rengetegen próbáltak A-ból B-be eljutni a fesztiválon, a szerda ehhez képest smafu volt. Lépni sem lehetett, szabályosan utat kellett törnöm magamnak, hogy a Jana Színpadhoz, vagyis az Anna and The Barbies koncertjére eljussak. A lehetetlen sikerült ? bár csak a koncert vagy inkább a performansz utolsó számát kaptam el ?, és láthattam Annát nyuszinak kifestve (kissé ijesztő nyuszi volt). Egy felfújható rózsaszín nyulat szorongatott, mellette két színes szamurájnak öltözött táncos ugrált, egy Bernadett névre hallgató műanyag-plüss robotot ? mint később megtudtam, egy Fesztivál Buddyt ? a nyakában tartó fiú pedig hol a jobb, hol a bal oldalán egyensúlyozott. Szürreális élmény tárult elém, de a hangulat magával ragadó volt. Óriási energia van Pásztor Annában, és persze hang is. Ismét megérdemelte volna a nagyszínpadot.
Amilyen nehéz volt eljutni a Janához, olyannyira körülményes volt visszatérni a nagyszínpadokhoz: az egyébként nem túl hosszú utat araszolva, negyed óra alatt tettem meg. Siettem a Motörheadre, később viszont rájöttem, kár volt. Ezeréves rockbandához képest igen korai időpontban játszottak, ennek ellenére rengetegen voltak kíváncsiak az angol zenekarra. Ahogy közeledtem a színpad felé, egyre több feketébe öltözött, Motörhead-pólót viselő fiatal és idős rajongóba botlottam, akik nem kérdés: csak e 70-es években indult banda miatt vették meg a jegyet. Nagy lelkesedéssel vártam a zenekart, mint általában a rockbandákat, hiszen alapvetően mégiscsak egy rockfesztiválnak titulált esemény a VOLT. Amilyen izgatottnak éreztem magam, olyannyira elment a kedvem az egésztől, amikor meghallottam az első taktusokat. Zúzós volt ? ez még oké ?, de semmilyen dallamvilágot nem bírtam felfedezni benne, ráadásul az énekes, Ian Fraser ?Lemmy? Kilmister egyáltalán nem tud ? legalábbis most nem tudott ? énekelni, de még a metálzenekaroknál elfogadható hörgést sem produkálta. Ezt csak tetézte, hogy borzasztó rossz volt a hangosítás. ?Make some noise!? ? kiabálta közönségének Lemmy, lett is nagy ooooo-zás meg yeahhhhh-zés, pedig teljesen feleslegesen kérte ezt a közönségétől, ugyanis a zajt ők maguk csinálták.
Egy ideig ácsorogtam a színpad mellett, majd úgy döntöttem, visszavonulót fújok és távolabb próbálom meg ?átvészelni? a koncertet, várva az electro swinget játszó The Parov Stelar Bandet, amely két éve a VOLT-on nagyon alaposan megmozgatta a fesztiválozókat ? így engem is. A koncert 10 percet késett, ugyanis valamilyen okból az OTP-színpadra beharangozott produkció átkerült a jó öreg Telekom-színpadra. A lelkes rajongókat egyáltalán nem zavarta ez a kis technikai módosítás, türelemmel várták ki a nagy pillanatot, amikor Cleo Panther, eredeti nevén Daniela Hrenek belibbent a színpadra. Sosem fogom elfelejteni, amikor először láttam őket, épp itt, a VOLT-on. Cleo akkor egy hatalmas cigarettával, dívaként sétált be a színpadra: most a cigaretta elmaradt, ám a dívaság továbbra is sugárzott belőle. Nem lehetett másra figyelni, csak a világoskék, rövid selyem nadrágjára, a fekete kalapjára és természetesen a szuggesztív csípőrázós mozgására. Démoni dögként csavarta maga köré csápoló közönségét, miközben a banda szolgáltatta a kiváló minőségű talpalávalót.
A The Parov Stelar Band alatt a lábunkba forrt boogie kitartott a következő produkcióig is, melyet David Gueatta, korunk legnépszerűbb elektronikus tánczenéit jegyző DJ-je és producere nyújtott. Bár nem az én ízlésvilágom Guetta zenéje, pörgős és nagyon jól lehet rá bulizni, amit a VOLT egész területén lehetett érezni: ki a színpad, ki a vacsorája mellett vagy éppen törökülésből felpattantva kezdett ugrálni a Work hard, play hard dallamaira. Majd később felcsendültek régi nagy slágerek remixei, sőt egy nappal később újra hallhattuk a Bastille-t is Guetta-féle verzióban. Erre volt szüksége a népnek péntek este, igazi partyhangulat uralkodott a fesztivál legrejtettebb zugaiban is. Annak viszont nem örültem, hogy a Paul Walker emlékére született Wiz Khalifa-számot, a See You Again címűt is felturbózta, pontosabban kiemelte a refrént és köré rakott effekteket meg jó sok drum-elemet. Ez az átalakítás elég mélyen érintett, bár lehet, hogy a Fast&Furious-fan beszél belőlem. Végül is az utolsó részt csak kétszer láttam? moziban.
Az est zárásaként a Punnany Massif lépett fel az OTP-nagyszínpadon ? ez méltó lezárása volt a napnak. Nagyon jó hangulatú koncertként vonul be a zenetörténelmembe, valószínűleg azért, mert a sok külföldi sztárfellépő mellett nagyon hiányzott, hogy magyar együttest, magyar szöveget is halljak. Ezt a srácok teljes erőbedobással teljesítették is: éjjel egykor kezdődött a fellépésük, de így is mindent megtettek azért, hogy szórakoztassanak minket. Sikerült. Élveztük minden egyes percét, ugyanakkor szerettük a Csöndet is, de az biztos: a végén mindannyian ? hanem is szuper-, de ? Hétköznapi Hősökké váltunk: a közönség és a zenészek egyaránt, hiszen a hajnali órákat nem alvással és lazulással, hanem őrületes tombolással, ugrálással, tapsolással és kiabálással töltöttük.
(Fotók: Vargacz Alexandra)
