Az 1848/49-ben megnyitott Fiumei úti temető első híres halottja Vörösmarty Mihály volt. A sírhelyet, amely akkoriban egy jó helyen levő sarokház árát érte, Pest-Buda városától kapta (a már halott) költő. Kor- és szaktársai közül Arany János, és a mások temetésein szónokként gyakran szereplő Jókai Mór is itt nyugszanak, a végrendeletüknek megfelelő körülmények között. A tölgyek alatt vágynám lenyugodni kérést viszonylag egyszerűen lehetett teljesíteni, így Arany családi szarkofágjának két tölgyfa ad árnyékot. Jókai azonban feladta a leckét. Az otthoni tölgyfakapu szemöldökfájából könnyen lehetett fejfát faragni, a borostyánnal futtatott sír elkészítése sem okozott gondot, ám az, hogy ne legyen a feje felett kő, gondolkodásra késztette a hozzátartozókat. A megoldást Lechner Jenő szecessziós, magyar népi motívumokat tartalmazó síremléke jelentette, amely oszlopokból áll. Az oszlopokon körbefut egy párkány, de a koporsó fölött szabad maradt a tér. Hiába, a magyar leleménynek már a múlt században sem akadt párja.
És valószínűleg nem akad párja a magyar sírverseknek sem. Amíg a mi szívünk dobog,/Emléked bennünk élni fog - faragta rímbe és gránitba a gyászoló család érzéseit a kőfaragó. Damjanich Jánosné síremlékén Tóth Kálmán költő emlékezik. Férje hős volt... diadallá lett/Minden hely, hova lépett,/A győzelmet úgy aratta,/Mint más a kévéket. Így kezdődik az első strófa majd további negyvennégy soron keresztül hasonló színvonalú rímekben esik szó - a férjről, akinek domborműve ékesíti a feleség sírját. Egyenjogúság, óh! Jászai Mari/volt/míg élt a ki itt im/céljához ért. Ha módja lett volna, a nagy tragika valószínűleg nem köszönte volna meg a fenti kedves sorokat.
Blaha Lujza síremléke
A különböző méretű gránittömbök, obeliszkek, angyalok, Jézusok, allegorikus alakok, aranyszínű vörös csillagok, egész alakos szobrok és brüsztök között néhány egészen különleges síremlékre bukkanhatunk. Sarkadi Imre sírja két, az idők során megfeketedett szikladarab, amelyek közé benőtt egy fa. Talán a temetéskor ültették a csemetét a kövek közé. Törzse mára felvette azok alakját, és elmozdíthatatlanná tette őket. Néhány évvel ezelőtt nappali virrasztáson "ünnepelték", hogy József Attila a Munkásmozgalmi pantheonból visszakerült családtagjai mellé. Az elnyújtott trapéz alakú, fehérrel keretezett, vidámzöld fűvel borított síron a fehér márványlap a földben van, kopjafa vagy kereszt helyett rozsdásvas-papírra gépelve az Íme, hát megleltem hazámat áll. Furcsa fintora a sorsnak, hogy dr. Horger Antal még halálában is szemmel tarthatja volt tanítványát, sírjuk olyan közel esik egymáshoz.
És persze ott vannak a híres mauzóleumok: Kossuthé, Batthyányé, akivel egy ideig társbérletben aludta örök álmát Deák Ferenc, míg az övé el nem készült. A szegedi nyugalmazott iskolaigazgatók a szalagok tanúsága szerint mindegyiket megkoszorúzták, Herzog Mór Lipót műgyűjtő örökösei viszont láthatóan nem gyakori látogatók errefelé. Milyen háládatlan is az utókor, ha kis gesztusokról van szó, és milyen harcos, ha a hagyatékról.
Egymás mellett nyugszanak itt akadémikusok, a magyar színház hőskorának nagyjai - Blaha Lujza kezében ma is friss volt a bazsarózsa -, képzőművészek, irodalmárok, cukrász- és orvosfamíliák, politikusok, 1849/49-es és 1956-os szabadságharcosok és szovjet katonák. A Nemzeti Sírkertben sétálva lapozgathatjuk a magyar történelem és művelődéstörténet fejezeteit. Megtehetjük egyedül, térkép segítségével, vagy ami ennél sokkal szakszerűbb és szórakoztatóbb, bejelentkezhetünk osztály-, munka- vagy tömbtársainkkal együtt egy túravezetésre.
