Ferencvárosi sétámat vasárnap a Holokauszt Emlékközpontban kezdtem. A Kárpátia egyre erősödő melódiái hallatán biztos voltam benne, hogy jó helyen járok: nincs mit tenni, örökségünk része az ellentét is. Az épületvezetés a múzeum udvaráról indult, melynek hangulatát a hagyományőrző és rendhagyó elemek korántsem zavaró ellentéte határozta meg. A Mányi István tervezte épületegyüttes magában foglalja a rekonstruált Páva utcai zsinagógát, valamint a hozzáépített emlék- és dokumentációs központot.
A múzeum négy, egyre mélyülő teremből áll. A fekete falakon futó, majd ritkuló vonalak az élet vonalai, a hosszú fekete oszlopokban kis szakaszon megvilágított tárgyak pillanatok - néhány terembe zsúfolt, közel 600 ezer magyar és 6 millió európai ember be nem fejezett pillanatai.
Az Iparművészeti Múzeumban sikerült helyreállítanom elbillent lelki egyensúlyomat, Csenkey Éva exkluzív épületsétájának köszönhetően. Itt is a pincében kezdtünk - bár nem a legmélyebben, hiszen az alagsor teljesen vízben áll. Sétánkat a tetőn fejeztük be, ahol bámészkodó turisták lettünk hirtelen, akik egy távol-keleti palota tetején álldogálva vélik felfedezni a magyar (madaras, Zsolnay) motívumokat. Az egyórás vezetés nem a tárlatról, hanem az épületről szólt, így megtudhattuk többek között azt, hogy Lechner Ödön tervei teljes egészében soha nem valósultak meg, vagy hogy a múzeumon ejtett '56-os sérülések miatt indították újra Pécsett a tetődíszeket adó pirogránit gyártását, de a károk ellenére a tetőszerkezet ma is az eredeti állapotban van.
Levezetésképp pedig következett a mai magyar valóság: a vattacukros, kürtőskalácsos, körhintás népünnepély a József Attila-lakótelep nagyjátszóterén, ahonnan mindeddig tisztázatlan gondolatokkal távoztam.
