Lent a sötét, boltozatos pincében idős, elegáns nagyszülők (olykor unokákkal) hallgatják a falakon pompázó régi ortodox ikonokat idéző festmények történetét. Kiderül, hogy a képek csalókák, korántsem több száz évesek, hanem a kilencvenes években képzőművészek csoportja készítette őket egy többnapos, nyilvános performansz során. A kriptát egyébként a kolostor nagyvonalú támogatójának, Zichy Miklósnak és feleségének építette a trinitárius rend tisztelete jeléül: mégsem itt nyugszanak. A vadregényes pincében és a múzeum épületében egyébként most fejeződött be egy angol mesefilm, a Holdkirálylány forgatása, nem kell soká keresnem az IMDb-n, hogy rájöjjek, nem kizárt, hogy ez Csupó Gábor következő fantasyja lesz! Persze, ez csak tipp, de mint Terabithia-rajongó, be vagyok sózva. A Kiscelli Romtemplom épületét már ismertem, de multifunkcionális használatáról csak most szerzek tudomást. A valahai trinitárius kolostorból és népszerű zarándokhelyből a XVIII. század végén katonai kórház, később pedig bútorraktár lett, Schmidt Miksa bútorgyáros végrendeletének értelmében vált az épületegyüttesből múzeum. A belépőhöz járó Sacher-tortától fel van dobódva mindenki, tárlatvezetőnk is rám mosolyog csokis szájjal "Jaj, lebuktam!", a szülők és nagyszülők pedig ellágyultan nézik a kertben szorgoskodó csemetéket. Ki strasszos ékszeres dobozon, ki gyönggyel hímzett kis nyakpánton, ki lila legyezőn ügyködik: ez utóbbin "Avril Lavigne" felirat virul, szívecskék gyűrűjében. Szép volt, jó volt, tovább.
Az Óbudai Társaskörben becsatlakozom egy lelkes nyugdíjasklubba, ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy tényleg a hetven-nyolcvan évesek alkotják a Kulturális Örökség Napjait látogató kemény magot, büszke vagyok rájuk, és nem értem, hol vannak a fiatalabbak.
Korompay Katalin Ybl-díjas építész, a Budapest Világörökségéért Alapítvány főépítésze tart szellemes, nagyszerű előadást a Társaskör épületének történetéről, én már csak a végén kapcsolódom be, de épp idejében ahhoz, hogy a Bertalan Vilmosné régész által feltárt középkori pincerész - feltehetően egykori fogadó - történetét meghallgassam. Az alapfeltárásnál derült ki, hogy egy XIV. századi ház maradványai húzódnak az épület alatt: "Én voltam a második, aki beugrott a lyukon három méter mélybe! Látják, ilyen izgalmas a régész és az építész szakma." - árulja el vezetőnk csillogó szemmel.
Az Országos Atomenergia Hivatalban csak egy rövid előadást hallgatok meg a Paksi Atomerőmű kis és közepes aktivitású veszélyes hulladékait elnyelő új tárolóról, melyet Bátaapátiban készülnek létrehozni. Egy, az előző helyszínen megismert, határozott nagymama "Ez csak ma van!"- ismételgetése hozott ide. Tök jó, hogy van atomtotó, meg aranyosak az atomfejű lények a matricákon, de még sincs komfortérzetem, mivel amikor rákérdezek, hogy vajon vannak-e orvosi kutatásaik más hulladéktárolók körzetében élők esetleges egészségi károsodásáról, tartják-e kapcsolatot a helyi orvosokkal, a cinikus "Még a papokkal is!"-választ kapom, a közönség soraiból pedig valaki sokatmondóan a környezetvédő gittegyleteket kezdi emlegetni.
Nyomás át a szomszédos Textilmúzeumba, hátha ott jobb a légkör, és igazán szerencsém van, be tudok szállni egy beszélgetésbe, amit VajkÉva igazgatónő tart a MOS-HAT-Textiltisztítás kiállítás kapcsán. Egészen új élmény, most nem én vagyok a legfiatalabb, cserfes leányzókkal vonulunk a mángorlók, kézzel forgatható gőzmosógépek és avítt bájú Hajdú mosógépek között, miközben vezetőnk beavat minket a mosótanfolyamok és tisztítódinasztiák mindennapjaiba, sőt, egy olyan gőzölős szárítószekrényt is megmutat, ami leginkább egy finn szaunára emlékeztet. Ráadásképpen egy hatalmas acélpókra emlékeztető Jaquard géppel is megismerkedünk, ami a lyukkártya elvén működött - hasonlóan a zenegépekhez vagy az első számítógépekhez -, és gyönyörű, ezüstszálas mintás anyagokat lehetett vele szőni. A Szakrális művészetek hete keretében az aranyszínben pompázó, többéves restaurálással helyrehozott Majláth ornátus (Majláth Gusztáv erdélyi püspök liturgikus öltözéke) is várja a látogatókat. A nehéz, különlegesen díszített öltözéket Vajk Éva, a tárlatvezetőnk restaurálta, így segít megmutatni, hol csillannak meg a szinte láthatatlan javítás nyomai az anyagon.
És akkor mára nincs is hátra más, mint egy levezető séta Aquincumban a sütkérező, fürge gyíkok között.
