Önálló állam, 1901 A mai Afganisztán területe csak a század végén alakult ki Abdurrahman emír (1880-1901) központosító törekvései nyomán, ám ezen a területen a tulajdonképpeni afgán lakosság (pastuk) az összlakosság felét sem érte el (és ma sem éri el), ugyanakkor az afgán etnikumnak tekintélyes része a határokon túl, a mai Pakisztánhoz tartozó Beludzsisztán területein élt. Az afgánokon kívül jelentős számban éltek az országban a perzsához közel álló nyelvet beszélő, de nem síita tádzsikok, a türk nyelvcsaládhoz tartozó üzbégek, a hagyományok szerint mongol eredetű hazarák és több tucat kisebb-nagyobb etnikai közösség. A lakosság döntő többsége szunnita muszlim volt. Törzsi háborúk Az ország társadalmi széttagoltságában nemcsak az etnikai és nyelvi különbségek játszottak szerepet. Az egyes etnikai csoportok önmaguk is távol voltak attól, hogy bármiféle stabil közösséget alkossanak, és a törzseknek és nemzetségeknek egymással állandóan szemben álló csoportjai határozták meg a társadalmi és politikai életet. Megtelepült lakosság a síkságon és a termékeny völgyekben, erődített településeken élt, harcias nomádoktól körülvéve. A világnak nincs még egy olyan területe, ahol a harci hagyományoknak, az állandó ellenségeskedéseknek, a folyton újjászerveződő katonai szövetségeknek, az egyes közösségek közötti véres leszámolásoknak ilyen kiterjedt és megszakítatlanul érvényesülő hagyománya élt volna. Az afgán történelem fordulópontjait a néhány nagyvárosért (Kabul, Kandahár, Herát) folytatott állandó háborúskodások jelzik. Periodikusan egy-egy törzsi vagy nemzetiségi csoportra támaszkodó erőteljes személyiség vaskézzel egyesíteni tudta az országot vagy annak egy részét és a nomádok csapataira támaszkodva azonnal hódító hadjáratba kezdett. Évszázadokon keresztül az afgánok állandó veszélyt jelentettek szomszédaikra: Észak-India, a közép-ázsiai kánságok és Perzsia számára. A bevehetetlen ország Az elmúlt évszázadok figyelemre méltó tapasztalata az, hogy magát Afganisztánt a külső hódítók tartósan soha nem tudták birtokba venni. Afganisztán a 19. századba a Durrání-uralkodóház formális fennhatósága alatt lépett. A modern világtörténelembe a századforduló körül uralkodó Zaman sah (1793-1801) kapcsolta be Afganisztánt azzal, hogy a Kelet-indiai Társasággal szemben francia szövetségre lépett, és ígéretet tett Anglia indiai birtokai elleni támadásra. Ígéretét be is váltotta és négy ízben hatolt be Észak-Indiába, elfoglalva Pandzsáb jelentős részét. Zaman sah trónról való letaszítása (1801) után hosszú évtizedeken keresztül Afganisztán teljes káoszba süllyedt, különféle trónkövetelők léptek fel, az ország részekre bomlott és a belső meghasonlás együtt járt a Perzsiával (Irán) való állandó harcokkal. Az anarchikus körülmények között Ázsiának ez a stratégiailag rendkívül érzékeny pontja - Perzsiához és Törökországhoz hasonlóan - az angol-orosz érdekütközések egyik célpontjává vált. Az, hogy Afganisztán nem lett sem orosz, sem pedig brit birtok, nemcsak annak köszönhető, hogy ez az ország természeti viszonyai, lakosainak rendkívül harciassága és anyagi javakban való különleges szegénysége miatt nehezen volt meghódítható és megtartható, hanem annak is, hogy a század folyamán Anglia és Oroszország igyekezett bizonyos ütközőzónákat kialakítani. Ez nem azt jelentette, hogy a brit indiai hatóságok vagy a Közép-Ázsiában előretörő oroszok ne igyekeztek volna befolyási területeket is szerezni. Az angolok a század folyamán két, igen nagy erőkkel indított háborút vívtak Afganisztánban, mindkét esetben elfoglalva annak fővárosát. (Mindkét háború a britek megalázó és teljes vereségével végződött.) 1826 és 1863 között ismét erős személyiség került hatalomra Kabulban, Doszt Muhammad emír. Az afgán történelemben példa nélküli hosszú, de állandó háborúkkal terhes uralkodása idején csatolták véglegesen Afganisztánhoz az Amu-darjától délre fekvő üzbég és tádzsik területeket. A modern Afganisztán 1880-tól, Abdurrahman emír uralkodása idején kezdődött meg a modern Afganisztán kialakulása, legalábbis ami határainak és bizonyos egységes közigazgatási formáknak a kialakítását illeti. Abdurrahman idején vezettek be először egységes pénzrendszert, valamint egységes súly- és hosszmértékeket. Ez alatt az idő alatt következett be, évszázadok óta először, hogy a kereskedelmi útvonalakat biztonságban lehetett használni. Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy az etnikailag afgánnak nevezhető törzsek között megerősödött az együttműködés és ettől az időtől fogva a központi hatalom - a többi nemzetiségi csoporttal szemben - határozottan az afgánokra támaszkodott. Abdurrahman emír 1893-ban kötötte meg a brit indiai kormány külügyi titkárával, Mortimer Duranddal az utóbbiról elnevezett szerződést, amely kialakította a határvonalat Afganisztán és Brit India között. (Ez a határvonal mindmáig létezik Afganisztán és Pakisztán között.) A Durand-vonal elfogadása egyben azt is jelentette, hogy az afgán etnikum politikailag nem tudott egységesülni, hiszen a Durand-vonaltól délre élők Brit India részeivé váltak. 1895-ben angol-orosz megállapodást írtak alá, amelynek értelmében a Pamír hegység körzete Oroszországé lett, de a Hindukus hegység északi lejtőin egy képtelen enklávé született, amelynek értelme az volt, hogy a hosszú és vékony földsáv az afgán emír birtokaként szétválassza a közép-ázsiai orosz és a kasmíri indiai birtokokat. Ez a földsáv egészen a kínai határig húzódik és rendkívüli stratégiai politikai érzékenysége mindmáig megmaradt.
