Katharine Park először a firenzei orvoslás társadalomtörténetét próbálta felvázolni. A helyszíni levéltári és könyvtári kutatások során aztán szép lassan egyre több olyan történettel találkozott, amelyek felvágott női testekről szóltak. Az egyik ilyen sztoriban például egy olyan férjről esett szó, aki felesége boncolását kérte, miután az meghalt.
A kutatónőt mindez azért is meglepte, mert a közvélekedés szerint a boncolás Európában tabunak számított a középkorban. Ha le is folytattak akár egyet is, azt illegálisan, és titokban, bűnözők testén végezték az önjelölt orvosok, a hatóságok haragjától rettegve.
Park kutatása során aztán az is kiderült, hogy ezen boncolásokat a legtöbb alkalommal nőkön végezték ? így az orvostudomány fejlődését az élet keletkezése megismerésének vágya motiválta; ez utóbbi miatt pedig a hasonló orvosi beavatkozásokat az egyház is jóváhagyta. Az új élet keletkezésének megismerése iránti vágy a leírásokban is megjelenik: Park szerint elsőként mindig a méhet, míg a szentek esetében elsőként a szívet emelték ki, ez utóbbiban pedig a legtöbbször Krisztus nyomát keresték.
A boncolás így a kutatónő tavaly megjelent, Secrets of Women: Gender, Generation, and the Origins of Human Dissection című könyve szerint nem reneszánsz találmány, és az egyház pont a szentség, Jézus és az élet eredetének kutatása miatt mindig is engedélyezte a vizsgálódást. Emellett sok esetben annak is van nyoma, hogy a hasonló eljárások során a betegségek eredetének nyomaira is választ kerestek.
De ha mindez igaz, akkor miért hisszük, hogy az egyház tiltotta a boncolást? Park szerint a válasz egyértelmű: a 19. században kialakuló elmélet amellett érvelt, hogy a korábbi korok embere ostoba volt, és nem lehetett képes hasonlóra, mert a haladás kerékkötőjének bélyegzett egyház mindezt nem engedélyezte.
