Már szinte közhelyként hangzik, hogy a magyar állam és nemzet szempontjából a háború egyik legsúlyosabb következménye, a történeti Magyarország területének radikális megcsonkítása, paradox módon, éppen a nemzeti elv közép-kelet-európai diadalával függött össze. Hogyan történt ez a Délvidéken, szerb történeti terminológiával élve a Vajdaságban? Hogyan élte át az ottani, akkor még több mint félmilliós magyar kisebbség a terület szerb katonai megszállását és a formálódó jugoszláv államhoz történő csatolását, az impériumváltást, amit a magyarországi szerbek nagytekintélyű vezetője, a Vajdaság Magyarországon belüli autonómiájának korábbi lelkes híve, Jaa Tomi? " a régi szerb álom beteljesülésének" nevezett, "amit az egész kultúrvilág elismert". A kérdést, Braudel nyomán, "az emberek és a dolgok" felől szeretném megközelíteni, abból a szempontból, hogyan hatottak életükre a "dolgok", és tovább idézve Braudelt, "hogyan kényszerítették őket adott esetben arra, ( mármint a dolgok - S.E.) hogy előremeneküljenek vagy visszalépjenek abból a helyzetből, ahová egyszer már eljutottak."
Mint ismeretes, ivojin Mii? szerb vajda 1918 október 30-a óta ugrásra készen várta a parancsot, hogy az általa vezetett csapatokat átdobhassa Ausztria-Magyarország déli területeire. November 5-én megkezdődött Magyarország déli területeinek elfoglalása, november 13-án már Szabadka és Baja is szerb megszállás alatt volt. 1918. november első heteiben tehát a Délvidéken megkezdődött az impériumváltás, amit az Újvidéki Szerb Nemzeti Tanács szerb királysághoz történő csatlakozási nyilatkozata igyekezett legalizálni. A régi magyar közigazgatás megbénult, a Károlyi - kormány nem tudott élni azzal a belgrádi katonai konvenció adta lehetőséggel, amely a katonailag megszállt déli területek igazgatását a békeszerződésig a helyi, azaz a magyar hatóságok kezében hagyta. Az ebből fakadó esetleges nemzetközi bonyodalmakat elkerülendő az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés által megválasztott Nagy Nemzeti Tanács egy lokális, helyi kormányt, a Bánát, Bácska, Baranya Nemzeti Igazgatóságot (Narodna uprava za Banat, Ba?ku i Baranju) bízta meg a terület igazgatási feladatainak ellátásával. E rövid életű regionális kormány 1919 márciusáig végezte munkáját, a Magyarországtól elcsatolt területek igazgatását ezután Belgrádba helyezték át és egy külön ügyosztály hatáskörébe utalták.A Nemzeti Igazgatóság már 1918 december elején átvette a déli területek igazgatását, új szerb főispánokat nevezett ki, és azonnal megkezdték a Magyarországhoz lojális köztisztviselők, polgármesterek, jegyzők, illetve tanárok, tanítók elbocsátását. A közigazgatási kar leváltása 1919 elejétől, az új délszláv állam határait kijelölő párizsi tárgyalások megindulásával párhuzamosan tömegessé vált, amit a hűségeskü megtagadásával indokoltak. Az SZHSZ Királyságban két alkalommal követelték meg a tisztviselői kartól a hűségeskü letételét. Először 1918 novemberében a Nemzeti Igazgatóságra, másodszor pedig az 1921-es alkotmányra és a királyra kellett felesküdni. A Nemzeti Igazgatóság 1919. január 2-ai rendelete értelmében az eskü letétele nem érintette a tisztviselők állampolgári hovatartozását, de annak megtagadása azonnali elbocsátással járt. A Nemzeti Igazgatóság, olvashatjuk a korabeli rendeletben, "nem gördít akadályt" az elbocsátottak Magyarországra történő átköltözése ellen, de "nem garantálja, hogy a katonai parancsnokság a katonai érdekek szempontjából, forgalmi okokra hivatkozva a legfontosabb személyi szükségleteken túlmenő szállításokat is engedélyezni fog." Magyarul ez azt jelentette, mint a hűségesküt megtagadó 58 zombori vármegyei tisztviselő esete is bizonyítja, hogy a jugoszláv hatóságok gyakorlatilag egy szál ruhában dobták át őket a határon.
A békeszerződés aláírásig a magyar kormányok politikája arra irányult, hogy ne hagyjanak kétséget a szerbek által megszállt délvidéki területek közjogi hovatartozását illetően. Jogot formáltak a közigazgatás, a törvénykezés, az iskoláztatás fenntartására, irányítására, az adószedés és a katonai sorozás jogára, abban az ekkor már hiú reményben, hogy Horvátországot leszámítva a déli területeket sem fogják elcsatolni Magyarországtól. 1919 szeptemberéig a délvidéki tisztviselőket arra biztatták, hogy tagadják meg az új hatalom által megkövetelt hűségesküt, és továbbra is csak Budapestnek engedelmeskedjenek. Annál is inkább, mert fizetésüket továbbra is innen kapták. Az igazságszolgáltatásban dolgozók például Budapest sugallatára kollektíven megtagadták a hűségeskü letételét, hónapokra beszüntették működésüket, ezért a Nemzeti Igazgatóság polgári peres ügyekben is katonai bíróságokat állított fel.
Szeptember végén a Friedrich-kormány módosította álláspontját, az új államokkal szembeni ellenállást már csak Erdélyben tartotta kívánatosnak, a Felvidéken és a Délvidéken már "látszólagos beilleszkedésre" buzdította a tisztviselői kart. A Huszár-kormány az 1920. január 3-ai minisztertanácson, tehát még a magyar békedelegáció Párizsba érkezése előtt Bleyer Jakab kisebbségi miniszter javaslatára pedig úgy határozott, hogy a tisztviselők, ha akarják, valamennyi elcsatolt területen letehetik a hűségesküt. A kormány azzal indokolta álláspontjának módosulását, hogy a magyarság érdeke megkívánja, hogy a tisztviselői kar a helyén maradjon. Mint az ezzel kapcsolatos minisztertanácsi jegyzőkönyvben olvashatjuk, a kormány álláspontjának változásához az is hozzájárult, hogy " az állam pénzügyi forrásai nem lesznek elegendők arra, hogy elszakadt véreink megélhetését a megcsonkított Magyarország területén biztosíthassák." Emellett szükségesnek tartották leszögezni, hogy a hűségesküt letevő tisztségviselő "társadalmi bojkott alá nem vonható és azt neki szemrehányásul későbbi időben nem lehet felvetni." A kormány álláspontjának változása azonban nem tudta befolyásolni a friss, kombattáns szerb nacionalizmusnak védtelenül kitett délvidéki magyarokhelyzetét, az egyre inkább elszabaduló indulatokat. Az impériumváltás egyik legdrámaibb eseményéről, a szabadkai rendőrkapitányság elleni támadásról a város utolsó magyar rendőrkapitánya így számolt be: a támadást az váltotta ki, hogy a régi rendőrségi állomány helyét "szerb és bunyevác söpredék, analfabéta elemek" foglalták el, akik inzultálták, ok nélkül tartóztatták le a magyarokat, gyakran félholtra verték őket. " A szerbek által megszállott Szabadkán a magyarság helyzete a megszállás napja óta fokozatosan súlyosbodott, s már folyó év ( 1920) április hó folyamán a megszálló csapatok, valamint a szerbek által kreált városi szláv hatóság részéről céltudatosan kifejtett hallatlan erőszakosságok következtében szinte elviselhetetlenné vált, s jelenleg fékeveszett terror uralkodik.
A Sokol egyesületnek szabadkai szláv elemekből összeverődött tagjai katonai támogatással tüntető felvonulásokat rendeznek, s ily tüntetések alkalmával >vesszenek a magyarok< kiáltások mellett a magyar kereskedők kirakatait beverik, minden kereskedőt, vendéglőst kényszerítenek arra, hogy táblát függesszenek ki a következő tartalmú szerb nyelvű felírással: >beszéljétek a mi nyelvünket<. (...) A város képe külsőleg teljesen átalakult, egyetlen magyar címtábla nem található, a város külső képe visszatükrözi a balkáni megszállók hű képmását, mindenütt piszok, rendetlenség, s Szabadka mai külső képe inkább emlékeztet Üszkübre ( Skopje), mint egy szépen fejlődésnek indult magyar vidéki városra."- írta a főkapitány. A rendőrlaktanya elleni támadás miatt több száz szabadkai magyart letartóztattak, akik közül például Bács Béla helyi földbirtokos nem bírta a kihallgatás során elszenvedett ütlegelést, és kiugrott a városháza emeleti ablakából. Halálugrásának a jelentést készítő rendőrkapitány szemtanúja volt. A belső rendcsinálás céljából 1920 decemberében elrendelt sorozással szemben a Délvidék németek és magyarok által lakott területein fegyveres összetűzésig fajuló ellenállás bontakozott ki. Ezzel párhuzamosan a jugoszláv belügyminisztérium a " magyar agitáció" megakadályozására hivatkozva elrendelte a nem szláv lakosság fegyvereinek elkobzását, rendőri felügyelet alá helyezte az osztrák-magyar hadsereg volt tisztjeit, utazási korlátozásokat vezetett be Magyarországgal szemben, betiltotta a "megbízhatatlan elemek" összejöveteleit, beleértve a családi összejöveteleket is, a "nem e vidékre való" tisztviselőket tömegesen tették át a határon, kijárási tilalmat vezettek be, s végül azokban a községekben, ahol magyarok és németek laktak, túszokat szedtek. A bánáti Fehértemplomban ( Bela Crkva) például a polgármester arra kötelezte a túszokat, hogy házról házra járva olyan nyilatkozatot írassanak alá minden családfővel, amelyben garantálják, hogy családjuk nem vesz részt semmiféle államellenes tevékenységben, és fegyvert sem rejtegetnek. A korabeli források arról tanúsodnak, hogy a nem szláv lakosok számos helyen tömegesen tagadták meg a bevonulást. A főispánhoz Zomborba igyekvő, kapákkal, kaszákkal felfegyverzett 4-5 ezer fős tömeg megütközött a szerb katonasággal, az összetűzésnek 10 halottja és negyven sebesültje volt. Kiskéren ( Ba?ko Dobro Polje) 120 bevonulást megtagadó férfit tartóztattak le, akiket aztán családjuk vagy ki tudott váltani pénzért, vagy "pincébe zárták őket, ahol bokáig érő vízben állnak és naponként félholtra verik őket." Kulán a szülőket botozták meg, ha fiúk nem tett eleget a behívó parancsnak. A Szabadkán megjelenő, színvonalas magyar napilap, a Bácsmegyei Napló kifejezésével élve, "hadijelentéseket" lehetett írni a délvidéki iskolaügyről is. A "frontális támadás" célja bevallottan a magyar szellemiség és szupremácia letörése volt. Ezt egyrészt az iskolahálózat államosításával, másrészt az új állam "nemzeti szellemével" ellenkező tanári, tanítói kar elbocsátásával vélték elérhetőnek. Az egyik fehértemplomi gimnáziumi tanár ellen például azért indítottak fegyelmi eljárást, mivel kijelentette: " ő magyar kormány által van kinevezve, Magyarországra tett esküt, semmiféle más hűségesküt nem tett, a magyar államtól élvezi illetményét, így mindaddig, amíg a területi kérdés végérvényesen eldöntve nincs, meggyőződésével és esküjével ellentétben állónak tartja, hogy más ország velük ellentétes érdekeit szolgálja." Íme, tisztelt konferencia, néhány "életkép" arról, milyen volt az "elcsatoltak első nemzedékének" alapélménye az új államban. A példákat tovább sorolhatnám, de úgy vélem, hogy az eddig elmondottak alapján is egyértelmű, mit jelentettek az impériumváltás első évei a Délvidéken. Milyen volt az a kor, amikor, visszatérve az előadásom elején idézett gondolathoz, "a dolog", vagyis az első világháborút követő rendezés arra kényszerítette az emberek egy csoportját, hogy " visszalépjen abból a helyzetből, ahová egyszer már eljutottak." E "visszalépés" száraz adatai meglehetősen ismertek, felidézésük mégsem haszontalan. Az Országos Menekültügyi Hivatal kimutatása szerint 1918 és 1924 között 44 903 kiutasított, menekült és optált hagyta el az SZHSZ Királyságot, vagyis az ottani magyarság közel 10%-a. Az első impériumváltással megkezdődött a délvidéki magyarok kisebbségi kényszerközösséggé formálódása, ami együtt járt azzal, hogy a társadalmi mobilitás eddig oly fontos, állami bürokráciához kötődő csatornái eltorlaszolódtak. a kisebbségi társadalom szerkezetének változásait ettől kezdve nem elsősorban a gazdasági folyamatok, hanem az erőszakos állami, politikai beavatkozások formálták, amelynek hosszú távú következménye a délvidéki magyar társadalom vissza - struktúrálódása lett.
