A népi demokráciák fejlődése
E két követelménynek megfelelő új típusú demokráciák - Varga Jenő, a moszkvai Világgazdasági és Világpolitikai Intézet vezetője szerint - a feudális maradványok, nagybirtokok felszámolásával, a termelési eszközök magántulajdonával, az ipari - közlekedési - hitelügyi nagyvállalatok államosításával, a város és falu dolgozóinak érdekét szolgáló állammal és erőszakszervezeteivel hosszú, fokozatos fejlődés során és eltérő utakon valósulhatnak meg. A moszkoviták feladata ezért 1942-től a dimitrovi népfront és a trockiji permanens forradalom koncepció szellemében a saját országaik politikai jövőjéről szóló tervek kidolgozása volt. Népszerű modernizációs programjukat számottevő támogatottság nélkül hirdették.
A választások Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban és Jugoszláviában blokkban történtek, legfeljebb szavazásnak nevezhetők. Magyarországon valóságos választásra kerül sor; a blokkpolitika helyett végül utólagos korrekcióval kell létrehozni a kommunista fölényt. (Még így is kivételes a köztársaság kikiáltása, az elnökről és a politikai jogokról szóló törvények!) Csehszlovákiában a leghosszabb az álkoalíciós időszak, 1946 májusában viszont 38%-ot szerez a CSKP. A demokratikus játéktér koalíciós válságok sorozatával fokozatosan beszűkül - végül a "fő ellenséget" letartóztatják, emigrációba kényszerítik. A fordulat e döntő lépéseit a szovjetek állambiztonsági szerveiken keresztül irányítják - ez váltja ki a Truman doktrínát 1947 március 12-én.
Májusban az olasz és francia kormányból kiszorított kommunista miniszterek esete a térség országainak azt jelentette, hogy többé nincs lehetőség a szovjet biztonsági zónán belüli koalíciók fenntartására sem. A Marshall-terv elutasításával a kelet-nyugati együttműködés utolsó intézményes kapcsolata szakad meg, utat nyitva más típusú integrációs szerveződéseknek (Kominform 1947. szeptember, bilaterális egyezmények október). A hidegháborús szakadásról megfogalmazott helyzetmegítélések ("aki nincs velünk, az ellenünk van") következményei a kül- és biztonságpolitikán, valamint a gazdasági alárendelődésen is túlmutattak: már nem pusztán csak a stabil népi demokratikus berendezkedés volt követelmény, hanem egy esetleges háború esetén a szovjet normáktól, mintáktól való bármilyen eltérés a tábor biztonságát veszélyeztette.
A változássorozat országonként eltérő szociokulturális és természeti keretek között zajlott le. E feltételek alapján van értelme nemzeti változatokról beszélni. A szovjet politika közben legitimációs válságba került, emiatt személyes irányításra volt szüksége. A személyi kultusz megvalósítása tisztogatások révén ment végbe. Sztálin személyesen ismertette a kirendelt moszkovitákkal a kirakatperek menetét és vádtípusait: a nyugati kommunista emigráció, a spanyol polgárháborúsok, a hazai földalatti mozgalom vezetői és a zsidó származásúak eleve gyanússá váltak.
A sztálini külpolitika a kezdetektől fogva érdekszférákban gondolkodott: a térség nemzeti feszültségeinek csökkenését a kollektív bűnösség elvével hozták kapcsolatba. Ez a kisebbségek számának csökkentését jelentette, ami a birodalmi expanzió hosszú távú biztosítékaként szolgált. A kisállamokban a háború után újjáéledő nemzetállami ideál a kitelepítés, illetve beolvasztás politikájában tért vissza. Az etnikai arculatformálás menekültáradattal borította el az egész térséget. A potsdami határozat alapján megkezdődik a német kitelepítés: Lengyelország 7-8 milliós német kisebbségéből 1 millió marad, a csehszlovákiai 2.5-3 millió teljesen megszűnik, Magyarország 200 ezres német kisebbsége felére csökken. Lengyelország nyugatra tolásával félmillió ukrán, belorusz, orosz és litván kerül szovjet fennhatóság alá.
Cserébe 1.5 millió lengyelt ad a Szovjetunió, még 1 millióan spontán migráció során távoznak. A balti térségből 300 ezer embert deportálnak a szovjetek, helyükre 2,5 millió orosz telepes érkezik. Csehszlovákiában Benes már 1943 decemberében megállapodott Sztálinnal a 3 millió német és 800 ezer magyar kitelepítéséről. A kassai kormányprogram (1945 április) kimondja a kollektív bűnösség elvét, Benes rendelete pedig állampolgári jogaitól fosztja meg a kisebbségeket 1948 októberéig. Az 1946-os lakosságcsere egyezmény az önkéntesen áttelepülő 70 ezer szlovák helyére telepíti ki a magyarokat. 1954-ig a reszlovakizáció 350 ezer magyart érintett.
Romániában a kegyetlenkedések alapja az észak-erdélyi bevonulás (1940 augusztus) során történt ördögkúti incidens volt, mely 40 román áldozatot követelt. A front mögött már a román rohamosztagok (Maniu-gárda) erőszakoskodása miatt szovjet katonai közigazgatást vezetnek be. Petru Groza nemzetiségi statútumait nem is tudja végrehajtatni, így csak 1947-ig vannak érvényben. Romániát 200 ezer magyar menekült hagyja el. Jugoszláviában az újvidéki mészárlás adja meg az alaphangulatot: 300 ezer német, 30 ezer magyar áldozata van a titóista partizánok tevékenységének. Kb. 40 ezer magyar menekült el. A térség legheterogénebb állama. Lengyelország keleti területveszteségei (70 ezer km2) és 7 milliós német kisebbségének kitelepítése nyomán homogén nemzetállammá válik. Bulgáriát baráti országként kezeli Sztálin: a háború alatti megállapodások közül az egyetlen az 1940-es, melynek alapján Dél-Dobrudzsa bolgár kézen marad.