Fővesztés helyett bikapénzt fizetett
A kora újkori városi élet, a mindennapok története tanulmányozásának egyik legjobb forrástípusát a viszonylag nagy számban fennmaradt XVII. századi városi jegyzőkönyvek jelentik. E protokollumok jelentős részben bíráskodással, a kor jogéletével kapcsolatos eseteket rögzítenek: polgári-, büntető-, olykor úrbéri perek jegyzőkönyveit, azok ítéleteit, ügyvéd- és tulajdonvallásokat. Szerencsés esetekben a bizonyítás egy nagyon fontos eszközét, a tanúkihallgatásokat, tanúkihallgatási jegyzőkönyveket is bemásolták a városok jegyzőkönyveibe. A tanúkihallgatások során az egykori jegyzők a tanúk vallomásait a beszélt nyelv stílusában vetették papírra. A tanúvallomások, e beszédes források, konfliktusokon keresztül mutatnak be örök emberi tulajdonságokat, tárják fel a lokális közösségek történetének legrejtettebb aspektusait.
A mózesi törvényekből, a tízparancsolatból adódóan a XVII. században a szigorúan szankcionálták a szexualitással kapcsolatos bűncselekményeket, és ezek a perek fontos helyet foglaltak el a kor büntető törvényszéki gyakorlatában. A paráznaság (stuprum) vádja mögött több bűncselekménytípus is meghúzódhatott. Így a megszeplősítés (stuprum in specie), a házasságtörés (adulterium), az ágyasság (concubinatus), a kurválkodás (fornicatio), a kerítés (lenocinium), a többnejűség (polygamia) és többférjűség (polyandria), a vérfertőzés (incestus), a nemi erőszak (stuprum violentium), illetve az állattal való fajtalankodás (bestialitas, ma ismert nevén: sodomia). Ritka emlékként még ebből az időből is találkozhatunk a leányrablás (crimen raptus) vétkével.
Szombathely úgymond erkölcstörténete a téma érdekessége ellenére sem vonzott még kutatókat. Pedig a már közzétett 1628-1667 közötti boszorkányperek, továbbá a bő tartalmi kivonatokban eddig megjelent városi jegyzőkönyvek kitűnő lehetőségeket jeleznek. Az már most jól látszik, hogy a XVII. század első felében keletkezett paráznasági vádakat és pereket jelentős részben a szombathelyi polgárok indították szolgálóik, szolgálóleányaik házuk jó hírét megszeplősítő paráználkodásai kapcsán.
A paráznaság történeti kutatásában ismert, hogy ez a mobil társadalmi réteg alkotta az egyik legjelentősebb rizikócsoportot. Az esetek viszonylag egyszerű lefutásúak: a szolgalegény vagy az ugyanazon háznál élő, avagy valamelyik közeli házban szolgáló leányt teherbe ejtette. Az esetek többségében a vád már csak a következmények észlelésekor - hasasodás, nem várt gyermekáldás, rossz esetben csecsemőgyilkosság - fogalmazódott meg. A ház ura a városi hadnaggyal elfogatta a vétkes legényt, és őt háza jó hírének meggyalázásáért a bíró elé vitette, aki a legényt hivatalból perbe fogta.
A látszólag egységes gyakorlat így is eltérő ítéletekhez vezethetett. 1609 áprilisában Szabó György, Mészáros Mihály nevű szolgálóját, szolgálóleánya teherbeejtéséért, és emiatt házán esett szeplő letörlése végett a bíró elé vezettette. Az esetről egymással szöges ellentétben álló vélemények hangzottak el. Míg a gazda, Szabó, egy sárvári esetre hivatkozva fejvesztést, jobb esetben szinte a lehetetlennel egyező negyven tanúval történő ártatlanságra esküvést követelte a legénytől, a város a fogságból az ún. bikapénz megfizetése ellenére őt elengedte, és arra hivatkozva, hogy a legény bűnössége a maga konkrétságában nem bizonyosodott be, azaz tettenérés nem történt, az ügyet nem tartották büntetőpernek.
Az alperesnek tizenötöd napra harmadmagával kellett csupán az ártatlanságára esküt tenni. Ha megteszi, úgy felmentik, de ha ezt nem tudná, akkor kiskapuként a következő törvényszékig megengedték, hogy jusson egyezségre. Azaz: nőtlen fiatalok esetén kövesse az általános gyakorlatot, vegye feleségül "áldozatát". Ugyanakkor a cseppet sem egységes gyakorlatot érzékelteti Mikócz Bálintnak az egy évvel későbbi, hasonló esetében hozott ítélet. Néki tizenötöd napra huszadmagával kellett ártatlanságát igazolnia. Ha nem tudta megtenni, úgy 12 ft büntetés lefizetése mellett a várost örökre el kell hagynia.
Jogi csatározás lett a paráznaságból
A 17. század első feléből fennmaradt szombathelyi parázna perek között több szempontból is speciális az alább ismertetendő. Ezúttal a városi társadalom más rétege, a mezővárosi polgár kerül a fókuszba. Ráadásul a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek alapján egy férjezett asszony szeretőtartásáról, és e kapcsolat hosszabb távú kitűnő működéséről kaphatunk információkat a perjegyzőkönyv mellé kivételes esetben becsatolt tanúkihallgatási jegyzőkönyvből.
A győri püspök privilegizált mezővárosa, Szombathely magisztrátusa 1632. február 12-én egy, a vármegye vezető tisztségviselőivel kiegészített törvényszéket tartott. Acsádi avagy Szabó András bíróságában egy olyan vegyes törvényszék előtt történt meg a három nem nemes jogállású szombathelyi lakos perfelvétele, amelyben a város részéről név szerint meg nem nevezett személyeken kívül a vármegye képviseletében Polányi Lőrinc alispán, Bozay László főszolgabíró, Náray Mihály alszolgabíró, merenyei Balog János és Náray János esküdtek jelentek meg. Hollósi András saját felesége, Dorottya asszony, illetve Sós avagy Szabó Imre ellen paráznaság vádjával indított pert.
A felperest képviselő Meszlényi Péter a vádat az alábbiakban fogalmazta meg: 1631 Aprószentekre (december 28.) virradó napján, de még az éjjeli időben, a fent megnevezett alperesek - szokásos formulával szólva - az mind az isteni félelmet, mind a világi büntetést hátravetve, "magokban el rendelt gonosz szánszándékbul eszve társallkodván", a Vas vármegyei Szombathely városában, a Karicsa nevű városrészben egy szó mint száz: paráználkodtak. Az eset cseppet sem egy egyszerű félrelépés volt, hanem egy hosszabb folyamat legutóbbi állomása.
Az ügyben - mai szemmel nézve - adrenalinnövelő momentum is akadt, ami valójában más egykorú perek alapján nem mondható teljességgel egyedinek. Ugyanis a vádlott férfiú aznap "az váras őrzőkkel együtt ezen A[ctor]nak házánáll vendégeskedvén és el végzett gonosz szánszándékjátt mint annak előtte, akkorin is véghez vinni az Anak othon nem léttében fogattatnak meg, mint nyilván valo gonosz életbeliek és parásznák". A bíró a felperes panaszára már egy korábbi időpontban, a bizonyításhoz tanúkihallgatásokat tétetett, amit a felperes a bíráknak írásban is benyújtott.
Az alperest a vegyes törvényszék előtt Meszlényi Tamás ügyvéd képviselte, és a kor szokásos ügyvédi praktikájához nyúlva a per elhúzására törekedett. Minthogy a felperes ügyvédje rutinos volt, és Szombathely város magisztrátusa és Vas vármegye törvényszéke előtt a vádindítvány alapjának az összes kellékét (az elkövetők személyének, a pontos időpontnak és a beazonosítható lokalitásnak a megadása) Werbőczy Hármaskönyvének előírása szerint közölte, az alperes fél a város azon jogszokására hivatkozva próbálta a pert elhalasztatni, hogy a tárgyidőszakban városi vásár volt. Ez pedig ún. frángos esemény, és ilyenkor a jogszokások szerint a városi törvényhozásnak szünetelnie kell. A másik fél ügyvédje könnyedén verte vissza ezt a kifogást.
Ettől kezdve a korabeli perek egyik klasszikus fordulatával találkozhatunk. Az alperes ügyvédje körömszakadtáig "ünnepélyesen tiltakozott", és mindenféle kifogást, törvényi citátumot vonultatott fel ahhoz, hogy a felperes vádjára ne kelljen válaszolnia, de azt formai okokra hivatkozva visszavesse és jelen formájában érvénytelenítse. Többek között a felperes keresetét homályosnak nevezte: abból nem derül ki, hogy az alpereseket tetten érték-e? Az elhúzódó vitában az alperes ügyvédje törvényhelyek sorát citálta, de a határozott bírák mindig az érdemi válaszra próbálták rászorítani.
Miután az összes idézett törvényhelyet (Hármasköny II. rész 26. cím a perbehívásról, 73. cím a visszaűzésről, I. Ferdinánd 1548. évi 50. tc.-e az ispánok, alispánok gonosztevők elleni nyomozásáról) mint nem ide illőt visszautasították, az alperes elszántan és teljességgel tagadta a keresetet. A felperes és az alperes közötti újabb vitát egy következő végzés zárta le. Ebben a törvényszék bírái keresete bizonyítására szólították fel a felperest.
Sokáig együtt parásználkottanak és gonoszull éltenek
Bár a felperes már a kereset előadásakor is benyújtott egy, a városbíró parancsára, írásban készült tanúkihallgatási jegyzőkönyvet, most új íródott. A hiányos fejlécű - a keletkezés helyét, időpontját fel nem tüntető - tanúkihallgatási jegyzőkönyvet a két vármegyei tisztviselő, Bozay László főszolgabíró és esküdtje, Náray János a fenti törvényszék végzése szerint, e gremiumtól kiküldve, tizenhét szombathelyi tanút eskü alatt kihallgatva készítette el. E forrás egy olyan hosszabb idő óta húzódó, és a lebukásig jól működő házasságtörésből villant fel pillanatokat, amiről egy kis közösség több tagja közvetlenül, vagy közvetetten tudomással rendelkezett.
Az első tanú, a 36 éves Sipos Ambrus szinte az alperesekről semmit sem tudott. Csupán az elmúlt Szent Miklós nap (1631. december 6.) táján látta, hogy Molnár Ádámné és Sós Imre Hollósi András házához ment. Minthogy akkor Hollósi nem volt otthon, azt gondolta magában, "ezt most megh foghatnátok, mert az oda gonosz végre ment". Maga mellé vette Szabó Györgyöt és Szabó Benedeket, és késő este lámpással a házhoz mentek, hogy meglessék, tetten érjék őket, "mivelhogy az előttis gyanakodás volt felőlek, hogy paráznaságnak okáért járna Sos Imre Hollosi András feleségéhesz". Valószínű az asszony észre vehette a settenkedőket. Ugyanis midőn be akartak menni a házba, Hollósiné kiállt eléjük és kérdőre vonta őket: mit keresnek itt. Úgy tűnik, Sipos és társai cseppet sem zavartatták magukat. Beléptek a házba, és Sóst a konyhában, az ajtó mögött találták.
Az asszony önmagában e szituációtól megijedt, és azt kérte tőlük, hogy ezt senkinek se mondják el, és hallgatásuk fejében még két forintot is ígért nékik. E tettestársak közül a 40 éves Szabó Benedek (16.) mindenben megerősítette Sipos vallomását, míg a 42 éves Szabó avagy Szili György (2.) nem csak megerősítette Sipos szavait, de ki is egészítette. Méltatlankodva megállapította: az asszony az ígért két forintból eggyel adósuk maradt. Amikor pedig Hollósiné a későbbi megadást a tanúnak megígérte, az az asszonyt feddésben részesítette és megkérte, "hagyja el ezt az kurva életet", amit az asszony természetesen megfogadott, "mert az várason nem sok aszszony vagyon, ki magának szerető férfiat nem tartana". Szili avagy Szabó György felesége, a 25 éves Anna egyrészt azt látta, hogy Sós gyakran járt Hollósiék házához, másrészt "azt is láttam, hogy edgyöt evet és ivot" a férfi Hollósinéval.
A 39 éves Bott avagy Kovács Márton (3.) Nagyasszony nap (augusztus 15.) táján, éppen a mezőn szántott, amikor látta, ahogy Hollósi felesége az ugyancsak szántó urától, a hermányi földek felől közeledett. Sós Imre is valahogy oda került, és "elejben menuén Hollosinénak, vártha az visz folyásnak árokjában". A tanú úgy tudja, e helyen egy keveset tartózkodtak, majd egymástól elváltak. A 44 éves Nagy János (8.) - valószínű ugyancsak a mezei munkák közepette - vallomása szerint ugyanezt látta...
A bírák a tanúvallomások alapján egyértelműen úgy ítélték meg, azokból cáfolhatatlanul kitűnik: Hollósi felesége, Dorottya asszony és Sós "sokáig együtt parásználkottanak és gonoszull éltenek". Ezért a törvényszék úgy döntött, hogy a fenti időponthoz tizenötöd napra mindkét alperes fél fejére esküt tegyen, és külön-külön harmadmagukkal tanúsítsák ártatlanságukat, különben mindkettőjüknek feje vétessék. Míg az alperesek enyhébb ítéletért folyamodtak, a felperes ünnepélyes tiltakozással ezt elutasította, jelezve: ez végítélet volt, amin könnyíteni már nem lehet. Jelenleg az nem ismert, mi lett a vádlottak sorsa.
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Tanulmányok az 50 éves Bana Jocó tiszteletére. Szerk.: Katona Csaba. Palatia Nyomda és Kiadó, Győr, 2006. 176 p.
