Ebben a felfogásban van bizonyos igazság, ám nagyfokú torzítás is, és erre egy egészen friss dolgozat is igyekszik felhívni a figyelmet Th. Kissel cikke, amely egy szélesebb, művelt közönségnek szóló, főleg archeológiai és művészettörténeti érdeklődésű embereknek íródó folyóiratban jelent meg, az 'Antike Welt'-ben. Ami a torzítás szellemét illeti, a cikkíró szerint ez már abban is tetten érhető, hogy szokás túlhangsúlyozni az antik millenárius gondolatot. Hogyan lehetne ugyanis a 'millennium' par excellence római eszme - teszi fel Kissel a kérdést -, amikor maga a millennium, az 'ezredév' szó sem volt meg a klasszikus latin nyelvben, mert ezt a megjelölést csak a középkorban alkották meg. Igaz, Róma ezredik születésnapját megünnepelték az imperium-ban, de egyébként Rómában a ma közismert saeculum, amit mi századnak szoktunk fordítani, Kissel szerint csak elég későn jelent meg a rómaiak körében, igazából csupán a köztársaság legvégén, s még inkább a Kr.e. 1. században, miként arról az Augustus által Kr.e. 17-ben megtartott 'Százados Játékok' (ludi saeculares) tanúskodnak. Kissel ezen megállapításai részben valóban helyénvalók. A millennium szó csakugyan nem volt meg a klasszikus antikvitásban. Ám a chiliasz mint 'ezeréves időszak' ismert volt a görögöknél, mert már a Kr.e. 3. században ilyen értelemben használja a szót az aitóliai Alexandrosz, ahogy a 10 században való gondolkodás Itáliában is megvolt, főként az etruszkoknál s azután a rómaiaknál is, még ha ez eredetileg nem jelentett is kereken ezer esztendőt, hanem ennél eredetileg vagy hosszabb volt. Vagy valamivel rövidebb, legalábbis egy bizonyos idő után, ami a Kr. e.-i első századra lehet érvényes. Róma sem feltétlenül Kr.u. 248-ban gondolta először úgy, hogy történelme ezredik évét ünnepelheti, hanem már legalább harmadfél századdal korábban számoltak azzal a lehetőséggel, hogy népük kezdetei ha nem is pontosan ezer évre, de tíz 110-110 éves periódusra mennek vissza. Az egyik római régiségkedvelő szerzőtől, Gelliustól ugyanis ismeretünk van arról, hogy már Varro is tudott arról a mítoszváltozatról, hogy a városalapító Romulus valójában nem 700, hanem egyenesen több mint 1100 évvel korábban élt. Ezzel az alapítást korábbra helyező datálással vág egybe az az adat is, hogy a Trójából elmenekülő Aeneas egyik útitársa, Nautes vitte a Palladium-ot, a városvédő istenszobrot Rómába, miként ugyanezt erősítik meg egy régi római költő, Ennius szavai is. Igaz, ez csak egy nézet volt a Kr.e. 1. században a régi Róma polgárai körében, mert a többség úgy gondolta, hogy Róma valójában csak hétszáz éve áll fent, s ennek megünneplésére készült, még akkor is, ha ezt egyesek Kr.e. 63-ra tervezték, mások az 50-es évek végére akarták tenni, de voltak olyanok is, akik a 40-es években akarták megtartani, Octavianus-Augustus pedig először a 20-as években számolt azzal, hogy eljött ennek az ünnepségnek az ideje. Erre különösen Vergilius költői munkássága szolgáltat jó bizonyítékot, mint pl. a Georgica-ja III. énekének kezdete, ahol egyébként a költő a nagyállat-tartást mutatja be, amelynek Varro is külön könyvet szentelt a 'Mezőgazdaságról' c. munkájában. Éppen ezért feltűnő, hogy Vergilius a szóban forgó ének elején mégis - miként általában értelmezik - későbbi eposzát, az Aeneis-t előlegezi meg, mintegy fölvázolva ennek a műnek a tervét, amennyiben előadja, hogy a Mincius folyó partján Octavianus Caesarnak fog templomot emelni, amelynek felavatását nagyszerű játékok fogják kísérni. Ez a szent építmény Quirinusként mutatja be a népeket legyőző Octavianust, a Iuppitertől eredő tróiai Assaracus sarját, alvilági büntetésre ítélve azt az Invidia infelix-et, a 'Szerencsétlen Gyűlöletet', amely mögött már régóta Antonius alakját vélik egyes kutatók felismerni. Ez a felvázolt jelképes templom mi lehetne más, mint annak a rómainak a magasztalása, akinek eredete Trójára vezethető vissza, ahogy ez áll arra az Octavianusra, aki az őt örökbe fogadó Caesar révén, magát Iuluson keresztül a Tróját segítő Venustól eredeztethette, s aki Antonius actiumi legyőzésével véget látszott vetni a római polgárok közti gyűlölködésnek, a szörnyűséges polgárháborúnak, úgy, ahogy végső soron az Aeneis azt az Augustust mutatja be, akivé Octavianus Kr.e. 27-ben új nevének fölvételével előlépett? Ám ha ez igaz, akkor mi köze van a bemutatásnak a nagyállat-tartáshoz, miként az a hagyományos értelmezésből következik? Nem kell-e itt éppenséggel valamiféle szentségtörésre, princeps-gyalázásra gondolni? A szakkutatás már régebben tisztázta, hogy az octavianusi hőstetteket bemutató 'templomdíszítő' jelenetek későbbiek, mint a költeménynek túlnyomó része, amely Kr.e. 37-30 között készült. Vergilius ezt az egységet tehát a III. ének kezdetén utólag komponálta bele a Georgica-ba, már annak ismeretében, hogy tudta, a Keletről 29 nyarán hazatérő Octavianus Caesar kettős ovatio-val egybekötött hármas triumphust, diadalmenetet tartott, köztük azokért a győzelmekért, amelyeket az Égei-tenger két partján aratott, egyfelől a dalmatiai partokon, másfelől Alexandriában. Ezzel a költő és nyilván más kortársak szemében is Octavianus úgy mutatkozhatott meg, mint egy új Róma-alapító, Quirinus, azaz Romulus, aki Antonius felszámolásával meghozta a maga remusi áldozatát, s ilyen módon képes a Város és a birodalom újjáformálására, éspedig egy olyan fatalis annus, 'végzetes év' során, mint amilyen Octavianus hármas diadalmenetének esztendeje, vagyis Kr.e. 29 volt. Tudjuk ugyanis, hogy az egykorú előkelő rómaiak közül sokan úgy számolgatták részben a korabeli divatos neopythagoreizmus szellemében, amely nagy jelentőséget tulajdonított a számmisztikának, részben a polgárháborús időszakot követő nemzeti önvizsgálat légkörében, hogy Kr.e. 29 év az az esztendő, amikor a populus Romanus éppen fennállása 700. évfordulójánál tart, legalábbis a Cincius Alimentus-féle aera, vagyis korszakbeosztás alapján, miközben a később csaknem általánosan elfogadott Varro-féle kronológia alapján ezt máskor kellett volna megünnepelni. Nos, nem lehet véletlen, hogy az ismertetett vergiliusi alkotás kiemelt, központi helyén, a szimmetriatengelyben, vagyis a mű felénél, a II. és a III. éneknek mintegy a határmezsgyéjén helyezkedik el az az invocatio, amely a Múzsákon kívül egyfelől az Octavianust Actiumnál diadalra segítő Apollónt hívja segítségül, egészen pontosan Apollón Nomiost, a pásztorok istenét, másfelől pedig Pales istennőt. Ez utóbbi jelenlétét a III. könyv élén már az ókori magyarázók egy része azzal hozta összefüggésbe, hogy az adott ének a későbbiekben a 'nagyállattartással' foglalkozik, ám éppen a folytatás szükségessé teszi Pales egy másik aspektusának nyilvántartását is. Mint láttuk: Vergilius fogadalmi temploma Octavianus Caesart mint új Quirinust, azaz Romulust jeleníti meg, tehát mint Róma újra alapításának végrehajtóját, márpedig - mint köztudott - Róma alapításának napja épp április 21-re esett, a Parilia ünnepére. Palesnek tehát úgy is helye van a III. ének első helyen invokált isteneként, mint a város megalapítását oltalmazó istenségnek, hiszen a Parilia ünnepe neki volt szentelve, minthogy nevét is róla nyerte. Az újabb kutatások különösképpen aláhúzták azt a körülményt, hogy Pales eredetileg valójában nem is egy állatvédő pásztoristen vagy istennő volt, hanem egy igazi városoltalmazó istenséggel állunk szemben, aki kezdetben az ősi Róma magjának, a Germalus-nak volt a védelmezője, s akinek neve is feltehetőleg a 'fa védőpalánk' jelentésű fala/pala szóval áll összefüggésben. Nem lehet véletlen az sem, hogy magának a Palatiumnak Róma legrégibb lakott helyének a megjelölése is valószínűleg ugyanerre a szóra megy vissza, ahogy egy másik latin településé, Falerii-é is, amelynek védelmezője viszont Fales volt, s ez a név nem más, mint a Pales elnevezés egy alakváltozata. Mindez megerősít bennünket abban a feltételezésben, hogy a Georgica Kr.e. 29-es redakciója alkalmával a költő arra gondolt: alkotása a termékeny Itália magasztalásával kellőképpen kiemeli majd annak az Octavianus Caesar-nak az érdemét is, aki mint valami új Quirinus-Romulus biztosította ennek a jólétnek politikai feltételeit, hiszen az ő révén erősödhetett meg a polgárháború kiirtásával újból annyira Róma, hogy .... Ki kerülsz orv háborut, ont maga néked. Mindig-igaz szántód, méhéből, parlagi termést. (Lakatos István fordítása) (II., 459-460) Mindez méltó megünneplése a 700. évfordulónak, amelyhez természetszerűleg kapcsolódnak a templomszentelést kísérő ludi (3, 17 skk.), 'ünnepi játékok', amelyekkel Vergilius valószínűleg az ekkorra tervezett ludi saeculares-ra, azaz 'százados játékokra' kívánt utalni, nem pedig a helyette Kr.e. 28-ban végül is ludi Actiaci néven megtartott rendezvényekre, amelyeknek mint az actiumi diadalt ünneplő játékoknak az eredeti elképzelés helyére kellett lépniük, mert Octavianus valamilyen okból kifolyólag eltekintett a százados játékok ekkori megtartásától. Mindenesetre, ahogy egykor Cicero magát mint új Romulust az új Nagy Sándorként értelmezett Pompeius mellé állította, úgy próbálta meg Vergilius is magát az új Quirinus/Romulusnak tekintett Octavianus Caesar oldalára állítani mint az első római Hésiodoszt. Mert ha megérem, a múzsákat legelőször e földre Én hozom által majd, hazatérve az áoni hegyről. (Lakatos István fordítása) (uo.,3, 10-11) Ez a vergiliusi póz, amely mintegy a költőt jeleníti meg a római poiésis, költészet Romulusaként, ugyancsak nem volt teljesen ismeretlen Itáliában, hiszen már egy korábbi latin költő, Ennius is hirdetett magáról valami hasonlót, s az is kézenfekvő, hogy Vergilius ebben a vonatkozásban is tanult valamit attól a Cicerótól, aki magát a latin nyelvű filozófiai irodalom megteremtőjének vallotta, ahogy Sallustius pedig a római történetírás megalkotását vindikálta magának. Ahogy tehát Vergilius az új latin epikus költészet igazi megteremtője, ugyanúgy Octavianus is újrateremti a polgárháborúkban meggyötört Rómát. Mindez pedig úgy kapcsolódik a nagyállat-tartáshoz, hogy volt egy olyan antik elképzelés, amely szerint a pásztorkodás volt a természeti állapot után az az első civilizációs fok, amikor az első városok megszülettek, ahogy a tradíció szerint Róma is ezen a civilizációs fokon jött létre, ami biztosította számára azokat az erényeket, amelyeket az új béke érdekében - úgy gondolták - Augustusnak vissza kell majd hoznia. Mindez amellett szól, hogy a Georgica, akárcsak később az Aeneis 8. éneke, egyértelműleg Róma alapítására kíván rámutatni, nem titkolva, hogy az ezzel elinduló történelem abban az Augustusban tetőződött, aki - mint az Aeneis 8. éneket záró pajzsjelenet bizonyítja - beteljesíti az Urbs condita vagyis Róma küldetését. Ez az értelmezés annál nyilvánvalóbban adódott, mert már Cicero is kidolgozott - Marius és Sulla nyomán - a maga számára valamiféle hasonló propagandát. A Kr.e. 1. sz.-ban ugyanis volt Rómában egy olyan időszámítási rendszer, a rhodosi Kastór nevű chronographos-é, amelynek alapján Cicero consuli évét, Kr.e. 63-at úgy lehetett feltüntetni, mint a populus Romanus hétszázadik esztendejét, amelynek keretében nagy változások várhatók, köztük a fortunata Roma vagyis a 'szerencsétől pártfogolt Róma' igazi megszületése, ahogy azt egyik költeményében Cicero később félreérthetetlenül meg is fogalmazta. Mindez kézenfekvővé teszi annak feltevését, hogy Ciceróban lássuk azt a politikai elődöt, aki írásaiban előkészítette annak az Octavianus-Augustusnak a programja, aki magát már egy olyan Romulusnak szerette volna feltűntetni, aki békében, concordia-ban tud élni testvérével, Remusszal. Tudjuk, hogy Octavianus egy ideig kacérkodott is a Romulus név felvételével, ám éppen e név nem kívánatos asszociációi miatt az ötletet elvetve, inkább az Augustus névforma mellett döntött, amely minden hátrányos mellékzönge nélkül utalt az új város- és birodalomalapító illetve -gyarapító szent jellegére, ahogy azt már egy történetíró, Florus találóan megfogalmazta: ?A senatusban arról is tárgyaltak, hogy mint a császárság megalapítóját, ne nevezzék-e Romulusnak, de szentebbnek és megtisztelőbbnek látszott az Augustus, vagyis 'Felséges' jelző, mert így már földi életében megillette őt ez a megszólítás és ez a név: isten.? (saját fordításom, in: Florus: Róma háborúi, Bp., 1979, 173). Mindehhez még csak azt kell hozzátennünk: ebben az Augustus elnevezésben egyébként szerencsésen benne foglaltatott a hatalom kettős: politikai és vallási aspektusa. Mindez amellett szól, hogyha maga a millennium szó nem volt is meg a klasszikus latinban, maga a millenárius vagy a 10 században való gondolkodás szelleme igenis tartósan jelen volt Róma történeti felfogásában, s alkalmanként kellő hatást is gyakorolt a polgárok politikai magatartására. Azt is vitathatónak találom Kissel fentebb idézett cikkének érvelésében, hogy Rómában a Százados Játékok valójában csak a Kr.e. 1. század végétől játszottak valóságos szerepet, s a városalapítás kerek évfordulójának megünneplése csak Kr.u. 47-ben vette volna kezdetét. Meglepő lenne, ha ezt a hagyományt pusztán Claudius indította volna el ekkor a 800. évforduló alkalmával, és Rómában ne lettek volna előzményei egy ilyen jellegű megemlékezésnek. Mert bár igaz ugyan, hogy e játékok történetisége és igazi időbeli kezdete meglehetős nehézséggel határozható meg, ahhoz azonban aligha fér kétség, hogy a rómaiak már Kr.e. 17-et megelőzőleg megemlékeztek mind városuk feltételezett születési évfordulójáról, mind annak érdekében játékokat tartottak, hogy egy új korszak új nemzedékét megtisztítsák az előző generációt tönkre tevő csapástól, pusztulástól, betegségtől vagy éppen háborútól, s ezáltal szavatolják egy új korszak jobb minőségét. Ezt Kisselnek a szakirodalom eddigi eredményeinek gondosabb számbavételével feltétlenül fel kellett volna ismernie. Brind?Amour nagy, összefoglaló tanulmánya óta ugyanis aligha lehet kétségbe vonni, hogy Róma már a Kr.e. 5. század közepén megemlékezett fennállása háromszázadik évfordulójáról. A pogányok iránt pozitív elfogultsággal semmiképpen sem vádolható görög egyházatya, Eusebios krónikájának egy helye bizonyítja, amelyet Hieronymus (Szent Jeromos) is átvesz latin fordításában, hogy a Kr.e. 449. vagy 454/453. évben tartotta meg először Róma fényesen a százados versenyt.. Bizonyítható, hogy ez az időszak a római történelem nagy csomó- és fordulópontja volt, s az ünnepi rendezvény ezt kellett hogy kiemelje, éspedig igen tudatos módon. Erről részletesebben képet formálhatunk Brind?Amour egyik könyve alapján, amely kifejti és bizonyítja, hogy ez a feltehetőleg harmadik, a 453-as volt Róma összes centenáriuma közül a legjelentősebb és következményeiben a legnagyobb hatású. Azután, hogy a rómaiak 473-ban elűzték az etruszkokat, 20 éven át készültek rá, hogy méltóan megemlékezzenek városuk háromszázéves alapításáról, s ennek érdekében szinte mindenirányú reformprogramot valósítottak meg. 'Új alkotmányt' hoztak létre, amely a világtörténelembe a XII táblás törvények néven vonult be; vallás- és naptárreformot léptettek életbe, amely változások közül különösen az utóbbi jelezte egyértelműen a rómaiak számára egy új korszak kezdetét, ahogy a Százados Játékok is részben ugyanezt az elképzelést kívánták nyomatékosítani. Mindehhez a Kr.e. 5. század közepén még aktív diplomáciai tevékenység is kapcsolódott, a kedvező nemzetközi fogadtatás érdekében, amiért küldöttség járt Rómából görög földön. Mindezen változások számára kedvező keretet biztosítottak a centenáriumot jelző ünnepek, amelyekről - mint láttuk - Eusebios és Hieronymus emlékeznek meg. Az ekkori ludi saeculares-nek végül volt még egy másik aktualitása is, amelyet mai szemmel nézve 'negatív aspektusnak' minősíthetünk. Kr.e. 453 ugyanis még a pestis éve is volt., amikor még egy consul is meghalt ebben a járványban, ami a szokásos kontextusa volt a nagy megtisztító szertartásoknak, mint amilyeneknek a Százados Játékokat is felfogták, amelyek rituáléjába később más ilyen rendezvények is beolvadtak, olyan játékok, mint a Ludi Taurei vagy Tarentini. Bizonyítható Róma ötödik centenáriumának megtartása is. Erre főként az a remény adott alapot Kr.e. 253-ban, hogy megszerezve Apollo isten támogatását a Százados Játékok megünneplésével, a rómaiak győzelmet aratnak majd Karthágóval szemben az első pún háború alatt, miként ez Szent Ágoston és mások híradásából kikövetkeztethető. Összefoglalóan tehát szerintem állíthatjuk azt, hogy Róma már a Kr.e. 5. századtól kezdve több-kevesebb rendszerességgel megünnepelte centenáriumait, aminek célja részben a közjó biztosítása, részben Róma hódító célkitűzéseinek elősegítése volt. Olyan elképzelésről, mintegy programról van tehát szó, amelyet joggal tekinthetünk a mostani jubileumi törekvések előképének, éspedig jóval az augustusi Százados Ünnepek rendezvényeit megelőzően. Abban viszont egyetérthetünk Kissellel, hogy már az ókorban sem vették egész komolyan az 1000 esztendőt, mint időtartamot. Róma ezer esztendejének ünnepét ( a Varro-féle kronológia szerint) az 1001. Parilia-n (azaz Kr.u. 248. ápr. 21-én) nyitották meg, így zárva az ezer esztendőt, latinul: pro conclusione millesimi anni, mert 247-ben a császár a balkáni elhárító hadműveletekkel volt elfoglalva, s ezért a tulajdonképpeni évben nem lehetett megtartani a rendezvényeket. Az időponttal való kozmetikázást azonban alkalmazta már az első princeps is, aki a korábbi 100 éves ünnepi ciklust, amelyet a Kr.e. 249-es Sibyllinum (Sibylla-jóslat) ajánlott, átváltoztatta a 110 éves etruszk saeculum-ra, hogy Kr.e. 17-ben tarthassa meg a saecularis ünnepséget. Claudius viszont visszatért a 100 éves intervallumhoz, és Kr.u. 47-ben tartotta meg a 800. ünnepet, mindössze 64 évvel azután, hogy Augustus megrendezte a magáét, miként Tacitus megjegyzi. Hogy még nagyobb legyen a Százados Játékok körül a matematikai összevisszaság, Domitius császár visszakanyarodott a 110-es időtartamhoz, de úgy, hogy maga 6 évvel korábban tartotta meg a saját ludi saeculares-ét. Antoninus Pius véglegesen a Sibylla-féle variánst támogatta, és Róma 900 éves ünnepét Kr.u. 147-ben tartotta meg. Ezt a saecularis körforgást követte azután Philippus Arabs is, még ha a jelzett okból ő is élt az esemény egyéves időbeli eltolásával. Részben abban is egyetérthetünk Kissellel, hogy a császársággal megváltozott a Százados Játékok jellege, noha a köztársasági rendezvények arculatát a szerző leegyszerűsíti. Miközben szerinte a köztársasági saecularis ünnep úgy fogható fel, mint egyfajta temetési szertartás, amelynek során az elmúlt saeculum-ot sírba helyezik (ami szerintem csak részben adja meg ezen rendezvények funkcióját), addig a császári saecularis ünnepek egy új kort, egy saeculum aureum-ot, azaz egy 'aranykort' avattak fel. Ezt az eszmét már az Aeneis 6. énekében (Kissel tévesen beszél eclogáról az Aeneis 6. éneke helyett, összekeverve azt a 4. eclogával) Vergilius összekötötte Augustus személyével. Augustus az összes római számára nemzeti ünneppé is tette a rendezvényt, hagyományos rítusokkal saját politikai céljaihoz alkalmazva azt. Néhány szerencsés lelet révén viszonylag jólértesültek vagyunk a császárkori ünnepségek lefolyásáról, amelyet Kissel igyekszik fel is vázolni. A via Civitavecchia mentén végzett építkezések során, a Tiberis-part közelében ugyanis 1890-ben egy falban, oda beépített felirattöredékekre bukkantak, amelyeket gyorsan úgy azonosítottak, mint az acta ludorum saecularium-ot vagyis a Százados Játékok jegyzőkönyveinek kivonatát. Századunk közepén azután újabb részletek kerültek elő, s ennélfogva az augustusi, domitianusi és severusi jubileum jegyzőkönyveiből származó töredékek új bepillantást engednek a saecularis ünnepek szertartási menetébe. Ennek alapján az átfogó ünnepi rituálé nagyszabású színpadszerű jelenetek sorából állt, amelyek Róma szentélyeihez és kultuszhelyeihez kapcsolódtak, nagyszámú embertömeg részvételével. Az ünnepek kezdetétől fogva a szent játékok időpontjának kijelöléséért és lebonyolításáért felelős papok engesztelő- és megtisztító szereket (suffimenta) osztogattak, úgymint: ként, bitument és fáklyákat, amelyek valamennyijének segítségével minden egyes ember magán rituáléban megtisztulhatott. A saecularis ünnepek során lebonyolított áldozati rítusokat éjszaka és nappal elvégzett ceremóniákon hajtották végre. Az éjszakai kultuszcselekmények kiindulási pontja a campus Martius vagyis a Mars mező nyugati oldalán lévő kultuszhely: a Tarentum volt. (a mai ponte Vittorio Emanuele II ill. a modern kori római gettó közelében), ahol a monda szerint egy olyan földalatti oltár volt, amelyet Dis Paternek és Proserpinának, ennek a két chthonikus, alvilági istenségnek szenteltek. Ezt a vallási helyet valószínúleg a Valeriusok családja alapította korábban, egy nemzetségi kultusz keretei között. Itt nyitotta meg maga Augustus mint a tizenöt tagú papi testület elnöke a legünnepélyesebb ceremónia mellett a rituális cselekményeket. Egy archaikus fordulatokban bővelkedő imádság kíséretében mutatott be birodalom jólétéért áldozatot a Sorsistennőknek, azaz a Moiráknak a Marsmezőn és ehhez csatlakozott a lectisternia (istenek lakomájának megrendezése) és a Ludi Latini vagyis a Latin Játékok megtartása. Az erre következő két éjszakán az összegyűlt ünneplő közösség tanúja lehetett annak a szertartásnak, amikor a születést segítő ama istennőkhöz, Eileithyiához és Terra Materhez fordultak, akik a termékenységet és a növekedést szimbolizálták. Talán még hatásosabban rendezték meg a nappali szertartásokat, amelyek már túlmutattak a pusztán megtisztító jellegen, és az augustusi értelmezésnek is megfelelően, főként a birodalmi célkitűzéseket hangsúlyozták, olyan istenekhez folyamodva, mint Iuppiter Optimus Maximus, a felesége, Iuno Regina a Capitoliumon; majd a harmadik napon Apollo, Diana és Latona a Palatiumon. Az Augustus által bevezetett áldozati rituálét fehér ruhába öltözött fiúk és leányok kara kísérte énekével a palatiumi Apollo temploma előtt. Ez volt Horatius híres carmen saeculare-ja, vagyis a Százados Ének, amely az elmúlt napok rituáléit is összefoglalta, és átvezetett a saecularis cselekmény vidám, profán részéhez. Ezután következtek ugyanis a nyilvános látványosságok (spectacula), amelyeket három kategóriába lehetett sorolni. Voltak cirkuszi vetélkedők (ludi circenses), művészeti rendezvények (ludi scaenici) és gladiatorküzdelmek (munus gladiatorium) ill. állatviadalok (venationes). Később az ilyen jellegű rendezvénysorozat lett az, amit Iuvenalis így foglalt össze: panem et circenses, ?kenyeret és cirkuszi játékokat?, s az élvhajhász ingyenélés jelképe lett. Az augustusi Százados Játékok idején ez feltehetőleg mintegy 150 000 megélhetés nélkülit érintett, ami mutatja, hogy már az ekkori római jubileumi események alkalmával gondoltak a tömegek megdolgozására, a hivatalos politika melletti mozgósítására. Ez az eljárás tehát nemcsak a modern jóléti társadalmakban mutatkozott meg. Miközben az augustusi és a severusi ünnepi jegyzőkönyvek kimerítően tájékoztatnak az akkori ludi saeculares eseményeinek lefolyásáról, addig a Philippus Arabs és fia alatt megtartott korszakos ezredévi történésekről nagyon szerény irodalmi tájékoztatást kapunk. Annál gazdagabb viszont a numizmatikai, az éremtani anyag, amely érzékletes képet fest az ezredévi ünnepségek hagyatékáról és hangulatáról. Az ekkori érméken ilyen feliratok fordulnak elő: SAECVLARES AVGVSTORVM = a császárok százados játékai, SAECVLVM NOVVM = új század, MILIARIVM SAECVLVM = az ezeréves század vagy az ezredévi század, ekképpen hirdetve a legendás alapítás 1000. évének el- ill. beteltét. A császár saját maga és a fia nevében a pénzeken olyan hátlapot veretett, amelyeken a szoptató farkas látható az ikrekkel, vagyis kiemelten az alapítás legendájára történik utalás, mintegy szuggerálva Róma esedékes újjászületését.. Más millenniumi érme-hátlapokon egzotikus állatmotívumok tűnnek fel: krokodil, oroszlán, jávorszarvas, gazella, antilop, amelyek Kissel szerint a jubileumi spectaculum-okkal, látványosságokkal hozhatók összefüggésbe, ahol efféle állatokat szerepeltettek. Megítélésem szerint azonban ezen ábrázolások némelyike az örökkévalóságra és az erőre is utal, hiszen ilyen jelképértékük van, miként azt pl. nálunk Kákosy László hangsúlyozta a krokodil kapcsán. Az emberek egy része, amely személyesen nem lehetett jelen a játékokon, ezen éremábrázolások révén élhette át az ünnepi eseményeket, biztosítva ennek a jubileumnak is a tömegmozgósító szerepét. Philippus Arabs a pénz antik tömegmédiumként való szerepeltetésével értette meg azt az emberekkel, amit Vergilius az Aeneis I. énekében Iuppiterrel jósoltat meg: Róma uralmi igényét ill. azt, hogy ennek a római imperium-nak sem térben, sem időben nem lesznek határai. A Philippus Arabs-féle pénzeken ugyanis ilyesmik olvashatók: ROMAE AETERNAE = az örök Rómának, PAX AETERNA = az örök béke, AETERNITAS IMPERI = a birodalom örökkévalósága. Ezzel összefüggésben Kissel kiemeli, hogy a korábbi kutatás általában becsmérlőleg úgy minősítette Philippus Arabst mint keleti parvenűt, jöttmentet, aki az örökkévalóság birodalmi programját a dinasztija érdekében reklámozta, vö. AETERNITAS AVGVSTORVM = a császárok örökkévalósága. Valójában azonban a császár ügyesen élt a tömegmanipulációval, mert a már korán kanonizált városalapítási mítoszhoz és a jövőre vonatkozó aeternitas-tematikához folyamodva, ez a princeps, akárcsak a maga idején Augustus, meg tudta értetni a hagyományos és az új elem összekapcsolódását a római politikai életben. A Tiberis-parti metropolis ezeréves alapítási jubileuma az új dinasztia grandiózus önbemutatásává alakult át, amely a szíriai hatalombirtoklóknak páratlan alkalmat kínált arra, hogy megszabadítsanak a saeculi turbines-től, ahogy a karthágói Cyprianus püspök jelölte a birodalmi válság zavaros és viharos időit, és saját dinasztiájukat úgy mutassák be, mint egy új korszak megalapítóit. Ennek a szándéknak megfelelt az az ősi elképzelés is, hogy a régi saeculum elmúltával minden abban gyökerező rossz és nyomorúság el fog pusztulni. Az ilyen századforduló katartikus hatása hasonlóképp megtalálható Augustinusnál , vagyis Szent Ágostonnál is, úgy fogva fel a saecularis ünnepet, mint amelynek véget kell vetnie az előző, bajjal teli világállapotnak. Hasonló meggyőződés érzékelhető Philippus Arabsnál is, aki ezért akarta hihetetlen pompával megünnepelni a miliarium saeculum-ot. Az örömteli hangulatot azonban hamar elsodorták a Római Birodalom küszöbön álló újabb válságos évtizedei.A millesimus annus Romae urbis, vagyis Róma város ezredik éve alkalmából megrendezett, ragyogóan kivitelezett Játékok (magnifici ludi), amelyek a korakeresztény történetíró, Orosius szerint a korábbiakat mind homályba borították, kitűnő alkalmat nyújtottak a dél-syriai Shabba-ból származó Philippusnak, hogy magát Romulus-unokaként mutassa be mint nagyvonalú császárt. Az emberek megdolgozásához persze ezúttal is használtak anyagi eszközöket, hiszen fejenként 100 denarius volt az az összeg, amelyet a császár, mint jótevő a rómavárosi plebs-nek kifizettetett. Philippus Arabs talán ezzel is meggyőzni kívánta a hagyományos római ?alkotmányos szerveket?, a római senatust és a népet a maga ekkorra már újszerű lojalitásáról, hogy tudniillik ő nem kizárólag a hadsereg segítségével szeretné megteremteni a maga elsőrendű legitimációs bázisát, anélkül hogy ezt az erőt figyelmen kívül hagyná, hanem a hagyományhoz való ragaszkodással. Ez a Kissel által Philippusnak tulajdonított törekvés mindenesetre jól összhangba hozható a princeps addig folytatott politikájával, aki igyekezett jó kapcsolatban lenni a senatussal, ellentétben sok korábbi és későbbi római császárral. Ez az entente cordiale Kr.u, 244-ben, Philippus hatalomra lépésekor együtt járt a népnek ilyen alkalommal szokásos pénzosztással, amelyet a pénzeken a következő felirat emelt ki: LIBERALITAS AVGVSTORVM = a császárok bőkezűsége. Úgy látszik, hogy Philippus figyelembe vette azt az elvet, amelyet Marcus Aurelius császár nevelője, Fronto fogalmazott meg (principia historiae, 5,11), aki szerint a nép két dologgal tartható féken: spectacula et annona révén, vagyis látványossággal és gabonaosztással. Ennek az elvnek a szem előtt tartására utalhat az a körülmény, hogy a SAECVLARES AVGVSTORVM már idézett feliratú érmén egy kocsiverseny látható a Circus Maximus-ban, amit különösen kedveltek a Tiberis partján. Az ilyen tömegrendezvények kapcsán írta ugyanis Iuvenalis: totam hodie Romam circus capit, vagyis, hogy ?ma egész Rómát magával ragadja a cirkusz?. A fentebbiekből láthattuk, hogy bár Kissel cikke nem minden vonatkozásban állja meg helyét, de egészében jól rávilágít azoknak a tömegmanipulációs mechanizmusoknak a történeti használatára, amelyek gyakran szerepet kapnak a jubileumi időszakok rövid vagy hosszabb távú politikai propagandaeszközként történő felhasználásában. Ez azonban a jubileumok meglévő valós értékéből semmit sem von le, már amennyiben valóban ilyenekről van szó, mint pl. az antik-keresztény hagyományokra épülő ama európai civilizáció esetében, amely a megvalósuló világkultúrának is elengedhetetlen faktora, ahogy várhatólag az is marad.
