Kik ezek a tálibok? A mozgalom születéskor, 1994 tavaszán néhány tucatnyi ember Omar mullah falusi medreszéjében tanácskozva elhatározta, hogy megpróbál véget vetni az évek óta tartó polgárháborúnak. Mindnyájan 30-as éveikben jártak, a szovjet csapatok elleni harcokban tapasztalatot és számtalan sérülést szereztek; viszonylag tanultak voltak, iskoláikat ugyanabban a két-három pakisztáni medreszében végezték és szinte kivétel nélkül mindenki a pástu etnikumhoz tartozott. A mozgalom első felbukkanásának ideje és helye zavaros. Annyi biztos, hogy 1994 októbere és november között jelentek meg előbb az afgán-pakisztáni határon, majd kisebb csatározások után bevonultak a közeli Kandahár városába, dél-Afganisztán központjába. Egy év múlva már szinte az ország teljes, pástuk lakta vidékét ellenőrzésük alatt tartották és 1995 szeptemberében elfoglalták Herátot, nyugat-Afganisztán központját. Ez alatt az egy év alatt csupa pozitív dolgot lehetett hallani róluk. Békét teremtettek saját vidékükön, lefegyverezték az egyes parancsnokokat, ismét biztonságban lehetett utazni, és egyáltalán élni. A mozgalom ideológiája ötvözte a pástuk 'becsületkódexének' számító, részben az etnikum törzsi struktúrából gyökerező pastunwalit, és a szunnita iszlám egyik, a térségben elterjedt és népszerű deobandi iskola elveit. Ez utóbbi az indiai Deoband városáról kapta a nevét, ahol a 19. század közepén a kor muszlim értelmisége alapított iskolát azzal a céllal, hogy a jövő, az új kihívások számára az iszlámot jól ismerő, azt a kor igényeinek megfelelően adaptálni képes értelmiséget neveljenek ki. Ez a szellemi centrum az idő folyamán aztán számos kisebb-nagyobb iskolát alapított szerte dél-Ázsiában. A deobandi medreszék igen elterjedtek voltak a Pakisztán pástuk lakta vidékén is. Az afganisztáni szovjet bevonulás után erre a vidékre több milliónyi menekült érkezett, akik között a fent említett medreszék és a köréjük csoportosuló karitatív szervezetek szervezték meg szinte egyedül a közoktatást. Az általuk hangoztatott elvek és érvek manapság már kevés hasonlóságot mutatnak az eredeti elképzelésekkel. Ezt a hangsúlyváltást véleményünk szerint nagyban befolyásolta, hogy Pakisztán és India szinte ősellenségnek számítanak, hogy egy kommunista hatalom megszállt egy velük szomszédos országot és nem utolsó sorban, hogy az iszlám fundamentalizmus egyik meghatározó teoretikusa al-Maududi is pakisztáni volt. A napjainkban radikálisnak számító elképzeléseket hangoztató deobandi iskolák Pakisztánban párttal is rendelkeznek Dzsamat Ulema Iszlam néven, amelyre még később visszatérünk. A tálib mozgalom 'étvágya' Kabul elfoglalásával jött meg. Ahmed Rashid pakisztáni újságíró szerint, aki Talibán egyik legjobb ismerője, 1996 őszéig Omar mullah és követői pusztán az ország egységének és a béke helyreállításának jelszavát hangoztatták, hozzátéve maguk nem is kérnek később a hatalomból. A főváros eleste után egyszerre megváltozott a hangnem, immár az ENSZ és a nemzetközi közösség elismerését követelték. A mozgalom idealisztikus céljai és jelszavai elhalkultak és megkezdődött egy centralizált, erős központi hatalommal bíró, pástu dominanciájú állam kiépítése. A rendszer kritikusai pontosan ezt az államot támadták. Szemszögükből helyesebb lenne idézőjelbe tenni állam szót. Kabul elfoglalása után ugyanis sajátos struktúra alakult ki az államszervezetben. Továbbra is a fővárosban működtek az egyes minisztériumok, amelyek élére főosztályvezetői szintig az új elit tagjai, csupa mullah került. Nem kérdés mekkora gyakorlattal rendelkeztek egy ilyen bürokratikus rendszer irányításában, ráadásul tavasztól őszig gyakran az egyes frontokon vezették csapataikat Omar mullah akaratának megfelelően. A Kabuli Shurának is nevezett 'minisztertanács' élén 1994 áprilisi haláláig Rabbani mullah állt, aki Omar legközelebbi és legmegbízhatóbb barátja is volt egyben. A Kabuli Shura feladata gyakorlatilag a minisztériumok napi ügyeinek intézése és a különböző NGO és más nemzetközi szervezettekkel való kapcsolat tartásara szorítkozott. Minden fontos kérdésben vagy döntésben végső a szó az ún. Kandahári Shurát illette, amely mint azt neve is mutatja a Talibán szellemi központjának számító Kandahárban működött. Ez az Omar mullah vezette, szűk körű testület határozott az összes politikai, gazdasági és katonai kérdésben. Itt döntöttek az egyes offenzívákról, Oszama bin Laden sorsáról, a segélyszervezetekkel folytatott kötélhúzásról, a kabuli minisztériumok feladatairól stb. Egyes estekben, mint például a mozgalom költségvetése vagy személyi kérdésekben Omar mullah egymaga határozott. Az utolsó 2000/2001-es büdzsé is tág kereteket hagyott a Talibán vezetőjének, hiszen a 82 millió dolláros előirányzott összeg majd feléről a saját belátása szerint dönthetett. A sajátságos államstruktúrától függetlenül a Talibán képtelen volt fejlődét hozni az ország számára. A biztonságon kívül más nem nagyon javult az országban, továbbra is milliónyi menekült élt a határokon kívül, segélyszervezetek táplálták az embereket, és szintén ők gondoskodtak oktatásról, egészségügyről, újjáépítésről. Sokak számára úgy tűnt mintha a tálibokat mindössze két dolog érdekelte volna: szigorú és néha már kegyetlen iszlámfelfogásuk ráerőltetése a lakosságra (öltözködés megszigorítása, szórakozás betiltása, szigorúbb büntetések bevezetése, nők jogainak csorbítása stb.) és az ellenzék végső felszámolása. A tálibok története afféle diadalmenet, amely 2001-ben nem várt fordulatot vett. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk évről évre újabb és újabb vidékeket hódítottak meg, rendszerint valamilyen jelentős regionális központ elfoglalásával együtt. 1994-ben Kandahárt, 1995 szeptemberében Herátot, 1996 szeptemberében Kabult. Az első megbicsaklás 1997-ben történt, amikor elfoglalták az észak-Afganisztán központjának számító Mazar-i Sharifot, ám a győzelem után felkelés tört ki, amely kiűzte őket onnan. 1998-ban immár végleg elfoglalták a várost és még ugyanazzal a lendülettel bevonultak közép-Afganisztán 'fővárosának' számító Bamijanba is. 1999-ben nem sikerült jelentős változásokat elérni, de 2000-ben újabb területeket hódítottak el az Észak Szövetségtől, akik 2001-re gyakorlatilag már csak egy-két tartományt, az ország kevesebb, mint 10 százalékát tartották ellenőrzésük alatt. Ebben az évben mindkét fél a végső ütközetre készült, ám szeptember 11.-e nem várt fordulatot hozott az eseményekben. A sajátos afgán harci hagyományoknak köszönhetően a tálib sikerek és kudarcok szinte mindig egy szűk időkeretben következtek be. Az ország földrajzi viszonyai miatt mindenféle harctevékenység leáll a téli hónapokra, amikor szinte járhatatlanná válik az ország nagy része. A tavasz a bemelegedés ideje, nyáron pörögnek fel a harcoló csapatok és a döntő esemény valamikor augusztus - szeptember táján következik be. A tálib hadseregen belül egymástól jól elkülöníthető csoportok vannak. A 25000-50000 fősre becsült hadsereg (2001 októbere előtt) majd felét az afgán, főként pástu származású katonák tették ki. Ezek közöl legkisebb számban a mozgalom ideológiáját teljesen magáénak valló, elhivatott 'igazi' tálibokat találni. A hadsereg haditechnikáját (légierő, páncélosok stb.) a volt afgán hivatásos állomány egykori szakember gárdája kezelte, míg a legnagyobb számban az egyszerű 'megélhetési' katonákat találjuk, akik még a szovjet hadsereg ellen kezdték a harcot vagy fiatalok, akik már a háborúban szocializálódtak. Számukra kevés jelentősége van az ideológiának, egyszerűen nem tudnak másképp megélni, esetleg eltartani a családjukat. A hadseregen belül jelentős arányt képviselnek a különböző pakisztáni csoportok. Ezek egy része az USA által is terrorcsoportoknak bélyegzett különböző kasmíri vagy pakisztáni szunnita fegyveres csoportok, mint a Harakat-ul Mudzshedin, a Sipah-i Sehaba vagy a Lashkar-i Taiba. Ezek a pártok cserébe a Talibán által nyújtott menedékért és kiképző táborokért, fegyveres erejüket a mozgalom rendelkezésére bocsátották az egyes offenzívák idejére. A Pakisztánból érkezők másik nagy csoportja a tálibok egyik fő támogatójának számító, a már fentebb említett deobandi Dzsamat Ulema Iszlam medreszéi országszerte, ahonnan évről évre 5000-8000 diák indult néhány hónapra Afganisztánba. Számos beszámoló és riport ismert, amelyeket ilyen, fogságba esett emberekkel készítettek. Ezekből kiderült, hogy sokan teljesen tudatlanul, félrevezetve indultak a 'hitetlenek' vagy a rossz muszlimok ellen harcolni. A tálib haderő harmadik jelentős csoportja az ún. arab-afgánok, amelyek nem is elsősorban számbeli arányuk, hanem kvalitásuk okán számítanak; ide tartozik Oszama bin Laden 'magánhadserege' az 55-ös vagy 055-ös dandár, amely igazi nemzetközi csoport üzbégekkel, csecsenekkel, ujgurokkal, malájokkal, szaúdiakkal stb. Ők azok, akik elsősorban ideológiai elhivatottságból érkeztek az országba, hogy dzsihádot, szent háborút folytassanak előbb a hitetlenek (szovjetek és afgán kommunisták), majd az Afganisztánt romba döntő mudzsahedek ellen. Az elmúlt hónapok eseményeinek tükrében egyértelmű, hogy a tálib hadsereget legyőzték, de nem verték meg. Bár a vártaknál tovább tartotta magát, egy bizonyos ponton túl, valószínű egy politikai döntés után nem állt ellen többé, katonái tömegével dezertáltak vagy vedlettek vissza egyszerű emberekké. A fentieket magyarázza, hogy mindössze két helyen alakult ki jelentősebb ellenállás. Az egyik észak-Afganisztánban, Kunduzban volt, ahol több ezer nem-afgán katonát is bekerítettek; a másik Kandahárban, a mozgalom szellemi központjának számító városban volt. A Talibán térnyerése nem pusztán fegyveres erejének volt köszönhető, hanem rejtélyes anyagi erőforrásainak is. Bár a kezdeti időszakban az is előfordult, hogy a pástuk lakta területeken egyes parancsnokok önként vagy a helyi falu lakosságának kényszerítésére csatlakoztak az új csoporthoz, később egyre jelentősebbé vált a szintén hagyományosnak tekinthető megvesztegetés. Ennek ereje sokkal nagyobb, mint az első pillantásra gondolnánk és számos példát találunk rá a tálibok alatt. 1996-ban, mielőtt elfoglalták volna Kabult, meglepetésszerűen felbukkantak a kelet - Afganisztán központjának számító Dzsalalabad alatt és napok alatt megszerezték a környező területeket is. A hírek szerint az addigi, korábban nagy hírnevet szerzett helyi vezető egy millió dollárt kapott, azért hogy a támadás váratlanul érje a várost és ne legyen jelentős az ellenállás. 1997-ben Rashid Dosztum üzbég hadúr 10 millió dollárt kapott, hogy átengedje Mazar-i Sharifot és a környező tartományokat. A hírek szerint az üzletet csak az akadályozta meg, hogy a tábornok Irántól is elfogadott 10 milliót, akik a város 'eladását' megakadályozandó fizettek ugyanannyit. 1998-ban, amikor a Talibán csapatok másodszor indultak meg Mazar felé, első lépésben tucatnyi üzbég frontparancsnokot vesztegettek Maimanánál, majd napokkal később a város falai alatt egy újabb pénzért vett árulással tudtak meglepetésszerűen bevonulni a városba. A mozgalom egyes sikereinek hátterében mindig ott találtuk Pakisztánt. Az ország egyszerűen megkerülhetetlen, nemcsak a korábban említett magánjellegű támogatás miatt, hanem azért is, mert a mindenkori kormányzat saját politikai, gazdasági és katonai érdekeit szem előtt tartva megpróbált beavatkozni Afganisztán belpolitikájába. Tény, hogy a kezdetektől szoros volt az együttműködés a Talibán és egyes pakisztáni hivatalos szervek, elsősorban az Interservice Intelligence (ISI), a legerősebb pakisztáni hírszerző szervezet között. A már említett Ahmed Rashid információi szerint az első sikerek után az egyes pakisztáni minisztériumokból érkeztek szakemberek, akik hozzáláttak, az út-, telefon- vagy elektromos hálózat helyreállításához. Kandahárt, a mozgalom szellemi központját, a közeli pakisztáni Kvetta hívószámával, belföldi hívásként lehetett elérni. Ezen túl számos hivatásos vagy már nyugalmazott pakisztáni tiszt vett részt a tálib hadsereg irányításában és kiképzésében, az ISI pedig a hírszerzést szervezte meg. Valóban sokan egészen odáig mentek, hogy a Talibánt egyenesen Pakisztán kreációjának tartották, amelyet azért hozott létre, hogy Afganisztánt teljesen az ellenőrzése alatt tarthassa, és annak minden erőforrását alárendelhesse az Indiával szemben, Kasmírért folytatott harcnak. A hivatalos politikai szándékok mellett jelentős volt a magán aktorok segítsége. A már említett, politikai értelemben hatalommal nem rendelkező, Dzsamat Ulema Iszlam párt támogatásán túl jelentős, elsősorban anyagi segítséget kaptak a tálibok a különböző pakisztáni alvilági szervezetektől. Két csoportról van szó főleg: a kábítószer és a szállítómaffiáról. Előbbi a 2000-ig Afganisztánban termelt több százmillió, milliárd dollár értékű kábítószer-nyersanyag feldolgozásában és terjesztésében érdekelt, míg az utóbbi a Közép-Ázsiába irányuló, illetve Afganisztánból Pakisztánba történő luxucikkek csempészéséből húz szintén milliárdos nagyságrendű hasznot. Ez utóbbi megértéséhez szükség van egy rövid magyarázatra. Mivel Afganisztánnak nincs tengeri kikötője ezért az 1950-es években különleges tranzitkereskedelemi egyezményt kötött Kabul déli szomszédjával. Ennek értelmében a Karcsi kikötőjébe érkező konténerek lepecsételve, vám és egyéb díjak megfizetése nélkül szállíthatók tovább az országba. A 1990-es évektől kezdve ez úgy működött, hogy évente százmilliós (dollárnyi) tételben rendeltek árúcikket, majd ezt visszacsempészték Pakisztánba. 1994-ben például, amikor az ország teljesen romokban hevert, 23 millió dollár értékben importált Afganisztán légkondicionálókat, miközben nem volt rendszeres áramellátás az országban. Az elmúlt hónapok eseményei váratlan és biztos bukást hoztak a Talibán számára, ám a mozgalom kulcsfigurái, az élen Omar mullahhal, eltűntek vagy átálltak a győztesek oldalára. A rendszer bukását úgy tűnik Afganisztánban is örömmel fogadták sokan, de a végső ítélet csak később, hónapok , évek multával mondatik ki a mozgalom felett. A Talibán rövid uralkodása alatt az afgán történelemben addig nem ismert utat kínált népének, amelyből az úgy tűnik nem kért. Bukásával ugyanakkor rákényszeríttette a nemzetközi közösséget és főleg az Egyesült Államokat, hogy mint jelen korunk egyetlen szuperhatalma tevőlegesen és teljes politika és gazdasági súlyával vegyen részt afganisztáni politikai rendezésében, a békefolyamat és az újjáépítés beindításában és véghezvitelében. Valamiben, amit már megtehetett volna a szovjet csapatok kivonulása után is 1989-ben.
