A magyar kommunista párt egyházpolitikájában a vallásos emberek "átnevelésének" szándéka mindig is nagy jelentőségű volt, de az ötvenes évek végéig elsősorban az egyházi szervezet és a volt szerzetesek elleni támadások voltak hangsúlyosak. Az egyházpolitikát érintő lényegi kérdésekben az MSZMP Politikai Bizottságának, az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályának, valamint a Belügyminisztériumnak volt meghatározó szerepe, döntéseiket elsősorban a rendőrség és az államvédelem útján érvényesítették.
A konszolidálódó Kádár-rendszer az évtized végétől az addig inkább csak adminisztratív feladatokat ellátó Állami Egyházügyi Hivatalt egyházpolitikai irányító szervvé emelte, egyúttal 1958-ban új egyház- és valláspolitikát hirdetett meg. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. június 10-i ülésén elhangzottak szerint a párt továbbra is kiemelt feladatának tekintette az egyház elleni harcot, ugyanakkor módszerbeli változtatásokat javasolt. Kádár János az ülésen kifejtette: " A vallásos világnézet felszámolása, a tudományos világnézet elterjesztése is rendszeres harcot kíván meg, ami sokoldalúan folyik. De ott már a döntő szerep a kulturális szerveké. Ott is kell persze egy rendszer, ami kezdődik az iskolával és végig beletartozik minden egészen a TIT-ig".
Ennek értelmében előtérbe került a vallásos emberek világnézetének átalakítása, felvilágosításuk, "átnevelésük", miközben az egyházakra nehezedő nyomás alig csökkent, az államvédelem is megőrizte jelentőségét. A felvilágosító munka átfogta az egész kulturális és tudományos életet, az iskolákat, a sajtót, a könyvkiadást. A módszerbeli változtatásokat elsősorban az a fentebb már említett felismerés okozta, miszerint az egyházak a magánéletben még komoly befolyással bírnak, ezért sokoldalúbban kell felvenni a harcot a vallásos világnézet ellen, hiszen a legtöbb ember, ha nem is gyakorolja vallását, résztvevőként vagy vendégként, például különféle családi ünnepek alkalmával gyakran kerül közvetlen kapcsolatba az egyházakkal. Ilyen megfontolásból és természetesen szovjet példák nyomán kezdték kialakítani a vallásos tartalmú családi ünnepek állami, szocialista formáit, az ún. társadalmi szertartásokat.
A szocialista jellegű, egyházi közreműködést elutasító szertartások nem voltak előzmények nélküliek Magyarországon. A XIX. század végén már viszonylag gyakoriak voltak az ún. munkástemetések, ahol feketével bevont vörös zászló alatt vonultak a szakszervezeti tagok, a búcsúbeszédet pedig az egyik vezetőségi tag tartotta. Az első névadó ünnepséget a csepeli munkásotthon elődjében rendezték a századelőn. A Tanácsköztársaság idején több helyen tartottak ún. vörös keresztelőt, a későbbi névadó ősét. Az elnevezését arról a vörös színű pólyatakaróról kapta, amelyet az ünnepségeken használtak. Mindezek ellenére kivételszámba ment az egyházi közreműködést nem igénylő szertartások rendezése, még a városi lakosság körében is. A kommunista hatalomátvételt követően az első években nem alakult ki a társadalmi szertartásoknak egységes rendezési módja, annak ellenére, hogy a Szovjetunióban már a húszas évektől rendszeressé váltak az állami lebonyolítású családi ünnepségek. A vallásosság elleni küzdelmet számos szervezet feladatává tették, melyek sokszor kisebb-nagyobb átfedéssel dolgoztak, tevékenységi köreik nem váltak szét élesen egymástól. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat feladata ismeretterjesztő előadások szervezése volt a vallás cáfolására, a KISZ programjai a gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatos egyházi szertartások semlegesítését célozták, de feladatuk volt például névadó ünnepségek szervezése is.
A családi ünnepek egyházi szertartástól mentes formáinak megteremtése pedig a tanácsok feladata lett, miközben hasonló tevékenységet vártak el a pedagógusoktól, a Nőtanácstól, a Hazafias Népfronttól vagy a szakszervezeti bizottságoktól. A munkába bevonták például a védőnőket is, akiknek rendszeres kapcsolata a terhes és fiatal anyákkal lehetőséget teremtett a névadó ünnepségek népszerűsítésére.
A pedagógusok családlátogatásai is jó alkalmak voltak a propagandamunkára. Igyekeztek helyi ismeretekkel rendelkező, köztiszteletben álló embereket meggyőzni a társadalmi szertartások előnyben részesítéséről, hiszen így mások is könnyebben döntöttek az új ünneplési forma mellett. Ez utóbbi módszer nem előzmény nélküli a korszakban, hiszen már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lezajló kollektivizálási kampány során is sikerrel alkalmazták.
A házassági évfordulók szintén jó alkalomnak bizonyultak a "tanács és az államhatalom törődésének, figyelmének bizonyítására". A fiatal házasok esetében bevezették az egyéves házassági évfordulók hivatalos ünneplését, ennek kapcsán lehetőség nyílt a névadó lehetőségének megbeszélésére, míg az idősebbeknél a családban levő fiatalok esetleg készülő házasságkötésének állami formájáról való beszélgetésnek.
A társadalmi szertartások elterjedése természetesen nem volt zökkenőmentes, hiszen kiforrott, évszázados szertartásformákkal csak az egyházak rendelkeztek, ezeket nyilván nem akarták példának tekinteni. A templomok már megjelenésükkel biztosították az adott esemény ünnepélyességét, míg az állami szertartások helyszínei elég esetlegesek voltak a házasságkötőtermek nagyarányú elterjedéséig. Hol a helyi tanácsteremben, az iskolában vagy a művelődési házban tartották hevenyészett díszletek között, ami sokszor nem jelentett komoly vonzerőt az életük egy-egy nagy eseményét ünnepelni szándékozók számára.
Az egyházi szertartások elleni küzdelem időnként abszurd, megmosolyogtató helyzeteket is teremtett. A hatvanas években előfordult, hogy az új házasságkötő terem ünnepélyessé tételével egy templomfestőt bíztak meg, aki egy teljes templomarchitektúrát festett a terem falaira, aranyozással, oszlopokkal, márványtáblákkal! Nem váltott ki osztatlan elismerést a párt vezetői és az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői között az sem, amikor a korszak ismert színésznője, Psota Irén kilenc kiskutyájának rendezett névadó ünnepséget.
Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága 1973-ban értékelte az 1958-as PB-határozat óta eltelt másfél évtized eredményeit, a vallásosság terén lezajlott folyamatokat, köztük a társadalmi szertartások elterjedésének ütemét. A névadók és társadalmi temetések terén igen szerény volt a növekedés, a hetvenes évek első felében az újszülöttek háromnegyedét megkeresztelték, a temetések több mint négyötöde zajlott egyházi szertartás keretében. A házasságok vonatkozásában azonban komoly sikerként könyvelhették el, hogy az esküvők valamivel több mint fele egyházi közreműködés nélkül köttetett. Egy 1972-es jelentés ugyanakkor rámutat egy érdekes összefüggésre: a katolikusoknál kisebb az egyházi szertartást igénybe vevők csökkenése, mint más felekezeteknél, így a főként katolikusok lakta Győr, Heves, Pest, Vas és Zala megyékben "viszonylag lassúbb az előrehaladás". A hatékonyabb munka érdekében a hetvenes évek elejétől sorra hozták létre a családi eseményeket szervező és rendező irodákat, melyek az igazgatási osztályok felügyelete alá tartoztak. Ezek komplett szolgáltatást nyújtottak a terembiztosítástól az étkezésen, ruhakölcsönzésen keresztül egészen a zenekar biztosításáig. A Népművelési Intézet kétévente konferenciát szervezett a témában, emellett létrehozták a Társadalmi Szertartások Országos Tanácsadó Testületét is. Az erőfeszítések eredményeként a hetvenes évek végéig folyamatosan esett vissza az egyházi szertartásokat igénybevevők száma (a házasságok 70-80 százaléka egyházi szertartás nélkül kötettett), a nyolcvanas évekre azonban már inkább a stagnálás volt a jellemző, sőt bizonyos területeken (például a névadók esetében) a társadalmi szertartások aránya csökkenő tendenciát mutatott.
A hetvenes-nyolcvanas években a társadalmi szertartások vonatkozásában Hajdú-Bihar, Szolnok és Békés megye volt az élenjáró, ill. Budapest, Vas, Zala, Szabolcs-Szatmár, Győr-Sopron megyékben volt ugyanakkor a legnagyobb az egyházi szertartások aránya. A rangsor nagyjából ellentétes a katolikus egyházi szertartások Csanád Béla által közreadott gyakorisági rangsorával, ami arra enged következtetni, hogy az emberek döntő többsége életének fordulópontjait valamilyen - ha nem egyházi, akkor világi - szertartással mindenképpen emlékezetessé kívánta tenni. Ugyanakkor a templomban megkötött házasságok számát szinte automatikusan lenyomta - különösen katolikus hagyományú területeken - a korszakot jellemző magas válási arány.
Az életfordulók ünneplésének fenti változásának egyik legnagyobb vesztese a hagyományos népi vallásosság. A vallási - különösen a katolikus tradíciójú - kultúra igen gazdag az évre szétosztott ünnepekben, amelyek a vallási tartalmon túl a munka, elsősorban a mezőgazdasági munka különböző szakaszait, alkalmait teszik emlékezetessé. Az adminisztratív intézkedések mellett az ötvenes-hatvanas évek gyökeres életmódváltozása kezdte ki a hagyományos szertartások és a hozzájuk fűződő szokások elmaradását. Az életmód átalakulása megváltoztatta például az évszázados gyakorlatot az esküvők időzítésében.
A hagyományosan kis-, nagy- és zöldfarsang idején tartott házasságkötések egyre nagyobb számban a nyári hónapokra tolódtak, ezt a folyamatot nagymértékben felerősítette a mezőgazdaság modernizálódása, a nászút falusi meghonosodása (a vállalati beutalók is legtöbbször nyárra szóltak), a hűtőgépek terjedése vagy az iskolai szünidő növekvő jelentősége. A korszak emberének életében nagyobb szerepet kapott a munkahely, a munkahelyi közösség, mint a lakóhely. Az ünnepségek sokszor üzemi, munkahelyi kezdeményezésűek voltak, így az ünneplő családnak gyakran csak egyik tagja kapcsolódott szorosan a rendezvényt szervező közösséghez, ellentétben a hagyományos közösséggel, ami lakóhelyi, egyházközségi, gyülekezeti alapon szerveződött.
A vallási és a szocialista szertartások rendszerében az életút tagolása is eltérő. A vallási hagyomány az életkor és a családi állapot szerint tagol, az életfordulókhoz kapcsolódó szocialista ünnepek viszont hasonló jelentőségűvé emelik a munkába állás, a munkavégzés és a munkában elért eredmények eseményeit (pl.: törzsgárdatagság).
Az egyházi szertartások kritikusai az állami ünnepségek lassú terjedésének okaként legtöbbször a rokonok és a környezet elvárásait, a régi szertartások megszokott voltát említik, aminek volt is némi alapja, ezt a hetvenes években végzett szociológiai vizsgálatok is alátámasztották. Ezek szerint a fiatalok mindössze egynegyede választja vallásos meggyőződése miatt a templomi szertartásokat. Az életfordulók szocialista ünnepeinek gyakoribbá válása azonban hasonló folyamatot indított el a társadalmi szertartások vonatkozásában is.
Számos intézmény ugyanis, legyen az munkahely vagy valamilyen társadalmi szerv, javasolja vagy egyenesen elvárja a szocialista szertartás rendezését, sokszor aktív szerepet is vállalva annak előkészítésében, lebonyolításában. A szocialista családi ünnepek terjedésében rendkívül nagy szerepe volt a hivatalos kezdeményezésnek.
