Az élettörténet szerepe a társadalmi és a személyes önismeretben A címben megfogalmazott kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi a valóság és a fikció egymáshoz való viszonya az elmesélt élettörténetekben? Legtöbb esetben a kutató nincs abban a helyzetben, hogy a rendelkezésére álló információk alapján minden kétséget kizáróan állást tudjon foglalni e kérdésben. Ezért az igazság/hamisság, a valóság/fikció, a tény illetve a konstrukció dilemmájának kérdését levesszük a napirendről annak tudatában, hogy e kérdés eldöntése nélkül is éppen elegendő elemzésre méltó adattal kell megbirkóznunk. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint, hogy figyelmeztessük az olvasót, hogy az élettörténeteket, mint identitásokat kell kezelnie, amelyek az egyén cselekedeteinek elmesélése során rávilágítanak a társadalom mikrovilágára is. Az élettörténetek identitásokat kifejező szerepe a másik közhely, amelyet a módszerrel foglalkozók aligha kérdőjeleznek meg.
Az életéről mesélő interjúalany arra törekszik, hogy hallgatói és olvasói megértsék őt, és lehetőleg egyet is értsenek vele, illetve múltbéli cselekedeteivel. Az elbeszélések többségében felfedezhető egy belső logikai rend, ami az interjúalany önmagáról alkotott véleményét foglalja össze. Az interjú során kibontakozó történet az eseményeket ok-okozati összefüggésekben jeleníti meg. A kutató néha úgy érezheti, mintha a mesélő életének minden pillanata előre meghatározott lett volna. Jól tudjuk azonban, hogy az elmesélt események mögött húzódó belső összefüggések `csak` utólagos értelmezések.
A fentiek miatt mondhatjuk azt, hogy az élettörténetek konstrukciók, amelyek mind az egyéni mind a társadalmi életünk számára rendkívül fontosak. A múlt továbbélésének módját, annak variációit ismerhetjük meg belőlük. Kutatásaim során több olyan élettörténettel volt dolgom, amelyekről az volt az érzésem, hogy önmagukban nem járultak hozzá sem a személy, sem a társadalom önértelmezéséhez. Ilyenkor az élettörténetek elemzési szakaszában azzal kellett szembesülnöm, hogy az interjúalanyok által elmondott történetekből hiányzott a fent említett belső logika.
Többféleképpen magyarázható ez a jelenség. Először is, feltételezhető, hogy az interjúalany valamilyen oknál fogva nem akarta bemutatni identitását, s ezért tudatosan úgy szerkesztette élettörténetét, hogy az érthetetlen legyen. Másodszor, az is előfordulhat, hogy maga a mesélő sem tudja, hogy hányadán álljon önmagával. Harmadszor, s most ezekről szeretnék szólni, az élettörténetek lehetnek töredezettek és inkonzisztensek a mesélő akarata ellenére is.
Hangsúlyozom, hogy ez utóbbi esetben nem arról van szó, hogy az interjúalany tudatosan félre akarna vezetni bennünket, s arról sem, hogy képtelen lenne `értelmesen` beszélni életéről. Ellenkezőleg! Olyan esetekről lesz szó az alábbiakban, amikor az interjúalany saját identitásának védelmében `csak` egy töredezett és mások számára alig érthető élettörténeteket tudott elbeszélni.
A fenti jelenségeket tapasztalva merült fel az a kérdés, hogy milyen kiegészítő forrásokat lehet felhasználni az élettörténetek értelmezéséhez, ha tiszteletben akarom tartani egyfelől az interjúalanyok önközlését, másfelől meg szeretném érteni élettörténetüket.
Az inkonzisztens élettörténetek értelmezési kísérletei vezettek el a kihallgatási jegyzőkönyvekhez, illetve az ügynökjelentésekhez, mint további forrásanyagokhoz. Jogosan tehetjük fel a kérdés, hogy miért csak az inkonzisztens élettörténetek esetében jut eszébe a szociológusnak, hogy újabb forrásokat vonjon be kutatásába. Erre az lehet az egyik érvényes magyarázat, hogy a szociológiában az élettörténeti konstrukció elemzése önmagában is elfogadott kutatási területnek számít, amennyiben az adatokból az egyéni élet és a társadalom közötti kölcsönhatások kérdése vizsgálható.
Visszatérve az "egyéb források" használatának kérdésére, köztudott, hogy a fentebb említett forrásokkal több vonatkozásban is problémák vannak. Egyfelől nagyon időigényes a beszerzésük, másfelől, egyáltalán nem biztos, hogy találunk megfelelő mennyiségű anyagot az éppen kutatott személyre vonatkozóan. Harmadrészt, s ez okozza a legtöbb fejtörést a kutató számára, mit tekinthet ténynek, illetve konstrukciónak egy -egy kihallgatási jegyzőkönyvben, illetve az ügynökjelentésben.
A kihallgatási jegyzőkönyvek, mint források Nem feladatom itt a koncepciós perek igaz/hamis voltát mérlegelni, vagy azt bizonygatni, hogy az 1945 után született perek politikai koholmányok. Azon az állásponton vagyok, hogy a diktatúrában született politikai, de időnként még a köztörvényes perek is politikai koncepció szüleményei. Ennek ellenére úgy vélem, hogy minden per esetében meg kell vizsgálni a perben előadott konstrukció valóságtartalmát.
Számomra, mint a közelmúlt eseményeit élettörténeti módszerrel faggató szociológus számára, a politikai perek kihallgatási jegyzőkönyveiből kiolvasható néhány fontosabb tény. Mire gondolhatunk? Minden rendőrségi kihallgatás a kihallgatott személy adatainak feljegyzésével kezdődik, amiből megtudható az illető személy születési éve, foglalkozása, iskolai végzettsége, no meg családi állapota. Azt gondolhatnánk, hogy ezekre az evidens adatokra nem érdemes túl sok időt pazarolni. Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam.
Példaként említhetem az `56-os asszonysorsok`címet viselő kutatásom tapasztalatait. Több esetben nem tudtam mire vélni az élettörténetek pontatlanságait, ellentmondásait, a belső logika teljes hiányát. Egyik interjúalanyom arról számolt be, hogy élete során ápolónő volt, amihez közel főiskolai színtű végzettséget szerzett. A magasabb iskolai végzettség miatt a kutató ilyenkor óhatatlanul is azt várja, hogy interjúalanya képes legyen a saját történetét érthetően elmesélni. Bevallom, a legkevésbé sem gondoltam arra, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvek adatai segíthetnének a jelzett probléma megoldásában.
Az interjúalanyom kihallgatási jegyzőkönyvéből az derült ki, hogy a forradalom előtt nem volt foglalkozása, az utcán kereste kenyerét, iskolai végzettsége pedig a befejezetlen általános iskola volt. Ezek az adatok a kihallgatott személy korabeli önvallomásában, a fogdaügynök jelentésében, illetve a perben szereplő egyéb személyek vallomásaiban egybehangzóan szerepeltek. Hangsúlyozom, nem történetről, nem az események értelmezéséről, hanem pusztán a személyi adatokról van szó. A kétféle forrás, az élettörténeti adatok és a kihallgatási jegyzőkönyv személyi adatainak egymással történő összevetése segítette elő a probléma megértését. Így derülhetett ki számomra a megkérdezett identitáskrízisének az oka.
A megkérdezett szerint -foglalhatnám össze az interjú mögöttes üzenetét - nem lehet 56 hősnője az, aki a forradalom előtt az utcán élt, annak ellenére, hogy forradalmi tevékenysége miatt tizenhárom évet kapott, amit le is ült. Az interjút 2002-ben készítettem, amikor már a társadalom is többet tudott a szabadságharcról és résztvevőiről. Mégis, úgy tűnik, interjúalanyom szerint nem lehetett elmondani azt a hallatlanul nagy utat és változást, amelyet élete során megélt. Nevezetesen, utcán élő fiatal lányból először fegyveres felkelő, majd a Kádár rendszer áldozata lett. Miután büntetését letöltötte, férjhez ment, több gyermek édesanyja és beteg férjét haláláig ápoló feleség lett. Ezt az utat az interjú során nem mondta el a megkérdezett, vélhetően önvédelemből.
Az elhallgatással többféle probléma van. Egyfelől az egyén identitása töredezett, meghasonlott marad anélkül, hogy esélyt kapna az `öngyógyulásra`. Másfelől a társadalmi önismeretünk sokat veszít azzal, ha nem kerül a köztudatba érzékletes módon, hogy 56 mindenkié volt. A szegényeké, az utcán élőké, az értelmiségié és a munkásoké egyaránt.
Az egyoldalú identitás rejtélyei Áttérve egy másik példára, a kihallgatási jegyzőkönyvekben ténynek tekinthettem az egy perben szereplők adatait, azt, hogy kik álltak a vádlottak illetve a tanúk padján, stb. Ezek az adatok is minden kihallgatási jegyzőkönyvben szerepelnek.
A `Vallásosság és identitás` címet viselő kutatásom során körülbelül húsz órás élettörténeti interjút készítettem egy 1953-ban letartóztatott és hét évre bebörtönzött, volt katolikus tanítónővel. Az interjúban kellő részletességgel számolt be életéről. Élettörténeti konstrukciója olyan kerek volt, olyan egyértelmű, hogy első ránézésre úgy látszott, nem érdemes egyéb források keresésével foglalkozni.
Az élettörténet elemzése során azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy interjúalanyom identitása nagyon egyoldalú lett, kizárólag a vallásos értékek megvallásáról szólt. El is fogadtam volna ezt az identitás képet, amely azt üzente, hogy aki hét évet ült börtönben, mert tanítónőként napi áldozó volt, annak a továbbiakban is a legfontosabb értéke a vallás maradt. Interjúalanyom lépésről lépésre elmesélte a letartóztatásához vezető utat, a börtön szenvedéseinek `embert` formáló történeteit. Minden nagyon érthető volt, kerek, sehol egy kérdőjel, egy ellentmondás az önértelmezésben. Talán túlzottan is az.
A kihallgatási jegyzőkönyv áttekintése után derült ki számomra az egyoldalúság oka. Ekkor tudtam meg, hogy interjúalanyom `csak mellékszereplője volt perének`, a főszerepet egyik volt falubelije, templomuk kántora kapta. Őt is elítélték, tíz évet kapott, amit le is töltött. Az is kiderült, hogy a kántor és interjúalanyom jegyespárok voltak a letartóztatás időpontjában. A házasság azonban nem jött létre kiszabadulásuk után. Interjúalanyom család nélkül élte le életét, (ma már kilencven éves) a volt vőlegénynek viszont felesége, gyermekei és unokái vannak.
Kutatóként azt állítom, hogy interjúalanyom élettörténetében -annak egyetlen mondatában sem!-, önvédelemből nem szerepelt a kántor. A szeretett férfi miatt bátran elviselt börtönélet s a kiszabadulás utáni csalódás között oly nagy volt a szakadék, amit csak úgy tudott elviselhetővé tenni önmaga számára, ha megpróbálta teljesen kiiktatni az életéből.
A közelmúlt egyháztörténetével kapcsolatban számomra ez az eset egy új felismerés adott. Azt korábban is lehetett tudni, hogy az ellenállás egy formája volt 1948 után a napi templomba járás, vagy, hogy létezett némi ellenállás a falvakban a vallásos emberek körében a Mindszenti per, s a Grősz per után is. Az azonban ebből a történetből derült ki, hogy a vallásos ember, ha vallásos identitása megőrzése miatt vállalta is a börtönt, az még nem jelentette azt, hogy életének minden területén sikerült megőriznie önazonosságát. Interjúalanyom egyszerre lett hős is és áldozat is. A kor áldozatává vált nemcsak vallásos emberként, hanem nőként is.
Úgy vélem, hogy közelmúltunk tele van ilyen és ehhez hasonló összetett történetekkel, amelyek többsége kideríthetetlen ma már. Némi esélyt kapunk, ha a látszólag egymásnak ellentmondó forrásokat együttesen használjuk.
Az ügynökjelentések, mint források Áttérve a politikai rendőrség megfigyelési dossziéira, amellett érvelek, hogy ezekben az anyagokban is megtalálhatjuk azokat az információkat, amelyek segíthetnek bennünket egy -egy élettörténeti konstrukció megértésében.
Példaként említem meg egy másik interjúalanyom esetét, aki kisgazdapárti politikus volt és 1945-1946 között főispánként tevékenykedett. Amikor élettörténeti interjút készítettem vele 2002-ben, egy nagyon furcsa helyzetnek lettem részese.
A megkeresés évében már idős úr lelkesen elmesélte élettörténetét 1948-ig, majd, amikor letartóztatásának körülményeiről, annak okairól, elhurcolásáról kellett volna szólnia, egyszerűen elhallgatott. (Mint azt később megtudtam, interjúalanyomnak Mindszenti József bíboros perében szántak volna fontos szerepet, amit az hiúsíthatott meg, hogy a börtönben a kihallgatások alatt vészes tüdőbajt kapott.) Mivel bizonyossá vált számomra, hogy egyetlen szóval sem fog többet mondani, feladtam a kísérletezést. Ehhez képest az idős úr két hét múlva felhívott telefonon azzal, hogy folytassuk a beszélgetést.
Újabb találkozásunk alkalmával élettörténetét az 1956-os események utáni korszakába avatott be, részletes élményeket mesélve a hosszú hatvanas évekről. Az 1948 és 1956 közötti időszakából viszont csak töredezett, időnként összefüggéstelen képeket villantott fel. Az interjú után több kérdés merült fel számomra. Miért nem tudott életének közel tíz évéről mesélni interjúalanyom, miért tört ketté élete, hiszen 1948-ban nem csak őt, másokat is bebörtönöztek, stb? Úgy tűnt, hogy az elhallgatott évekről soha semmit sem fogok megtudni.
Ebben az esetben hasznosnak bizonyult az interjúalanyomról szóló ügynökjelentések áttekintése, mivel 1945 óta töretlenül figyeltette a politikai rendőrség. Igyekeztem az iratokból pusztán a tényeket kihámozni, mint például, hogy mely években született több jelentés róla, hány ügynököt állítottak rá, vagy mi derülhet ki az ügynökjelentések és az interjú összehasonlításából? A források összevetése után alakítottam ki konstrukciómat annak tudatában, hogy nem juthatok el a történelmi tényekig, de ahhoz közelebb kerülhetek.
Az ügynökjelentések között találtam egy utalást arra nézve, hogy interjúalanyomat 1948-ban sikerült az ÁVO-soknak beszervezni, de 1951-ben betegségére hivatkozva `kilépett` a hálózatból. Egy év múlva újra beszervezték, de még ugyanabban az évben alkalmatlansága miatt `elengedték`.
A fenti információk után érteni vélem, hogy miért nem tudott interjúalanyom részletes, élményszerű történeteket mondani életének legszörnyűbb korszakáról. Érthetővé vált, hogy a rabkórházból, bármilyen veszélyes is volt az számára, de megszökött 1948-nan, s évekig bujkált egy osztrák határ melletti faluban, ahonnan többször megkísérelte elhagyni az országot.
Az interjújában maga mesélte el, hogy 1951-ben, illetve 1952-ben egyszerűen kitették az állásából, de annak okairól nem szólt. Az okokra az ügynökjelentésben megadott információkból következtethettem. Az történhetett, hogy az ötvenes évek elején sikerült interjúalanyomnak megszabadulnia az ÁVÓ-tól, s elérte, hogy ügynöknek alkalmatlannak tekintsék. Ennek lehetett az ára az, hogy elbocsátották állásából.
Úgy gondolom, hogy interjúalanyom az 1948-as beszervezéséről senkinek sem beszélt, titkát magával vitte. Identitása azonban meghasadt, amin talán ő maga is megpróbált segíteni, amikor vállalkozott élettörténete elmesélésére.
