Vásárcsarnokok születése

Budapest hirtelen népességnövekedéséhez képest a közellátás reformja, a csarnokok hálózatának kialakítása meglehetős késéssel merült csak föl. Kamermayer Károly az árucsarnokok ügyében készült 1882-es emlékirata szerint először zsibárucsarnok építésre tettek előterjesztést. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1889-ben megállapította: "...a főváros megnövekedése és a mesés fejlődése folytán a modern közszükségleteknek egész sorozata állott elő (...) Ilyen érett közszükségletté vált immár az élelmezési vásárcsarnokok intézményének meghonosítása (...) [melyek azonban] ne a terekre, hanem a házsorba építtessenek". 

A vásárcsarnoki intézmény a fővárosban 1897-ben lépett működésbe, ekkor nyitotta meg kapuit a központi és az első négy kerületi vásárcsarnok. Ezt 1902-ben és 1903-ban követték újabbak s létrejött a máig ismert hálózat: Batthyányi-tér (II. kerület), Hold utca (V. kerület), Hunyadi-tér (VI. kerület), Klauzál-tér (VII. kerület), Rákóczi-tér (VIII. kerület), Vámház-körút (IX. kerület). A belvárosi és a ferencvárosi csarnokot a kerület határára épített Központi Vásárcsarnok váltotta ki. A csarnoképítéssel az akkor tíz kerületéből álló fővárosnak kettő kivételével sikerült lefedni a lakosságot - csak az alacsonyabb urbanizáltságú Kőbánya és Óbuda maradt ki. A fővárosi csarnokhálózat kijelölésekor a környék laksűrűségét is figyelembe vették, s a kerületi csarnokokat a legsűrűbben lakott tömbök (6-900 lakó/hektár) tőszomszédságában emelték.

A mértéktartó, egységes képet mutató csarnoképületek sora a városon belül egyedülálló építészeti értéket hordoz. Vadas Ferenc szavaival "nincs még egy épületcsoport a fővárosban, melyet hasonló tudatossággal, a városszerkezetbe való ilyen szerves beillesztéssel helyeztek volna el. Hiszen valamennyi csarnok korábbi piac helyén és nagy forgalmú tér közelébe, jó közlekedési kapcsolatokkal épült. (...) Ez az urbanisztikai tudatosság, ami a meglévő városszerkezet és térhálózat maximális figyelembe vételével, illetve kímélésével párosult, a korban szinte egyedülálló jelenség". 

  Csarnokot tessék!

Budapesten számtalan nyílt és fedett piac működött, higiéniai és minőségi ellenőrzés nélkül. 1879-ben állt fel a közélelmezési bizottság, hogy tisztázza, kell-e csarnok, s hány, mekkora, hol, miből. A bizottság munkáját személyesen Kamermayer Károly fogta össze polgármesterként, aki a külföldi példák alapján egy funkcionális csarnokrendszer mellett tette le a garast 1883-as előterjesztésében.

Jellemző bonyodalom, hogy a fővárosi közgyűlés időközben elfogadta egy magánvállalkozó javaslatát is egyetlen kerületi csarnok létesítésre. Ezt később csak miniszteri vétó tudta megakadályozni, hogy helyet biztosítson a vásárcsarnok-hálózat egyidejű kialakításának. Besnier de la Pontonerie ekkor egy megújított javaslattal és a kerületi csarnokok tervvázlataival állt elő.

A közgyűlés végül elvi határozatot hozott a csarnokrendszer létrehozásáról, és az 1879-es nagy árvíz után Szegedet újjáépítő Lechner Lajos főmérnök személyében kijelölték a főváros középítési igazgatóját a hazai adaptáció kidolgozására.

Lechner 1890-es jelentésében a vásárcsarnokok hálózatának építését a meglévő terek beépítése nélkül javasolta megoldani. Ugyanebben az évben érkezik Cziegler Győző műegyetemi tanár magánjellegű emlékirata, amely a központi csarnokkal egyidejűleg három kerületi csarnok megépítését javasolta. A vásárcsarnokok forgalmának élénkítésére Cziegler javasolta a megépülő csarnokokkal azonos kerületben működő nyílt piacok megszüntetését is.

Cziegler emlékiratának címzettjeként Matuska Alajos budapesti alpolgármestert jelölte meg. Nem véletlenül: Matuska a főváros közélelmezési ügyosztályának vezetőjeként már 1883-ban átfogó tervet dolgozott ki a fővárosi közélelmezés reformjára. A vásárcsarnokprogramot megalapozó 1891-es nagyszabású tervében pedig arra tesz javaslatot, hogy a csarnokok épüljenek egybe bérházakkal, növelve a beruházás megtérülését, csökkentve a helypénzeket és az élelmiszerárakat.

A közmunkatanács és a törvényhatósági bizottság engedélye után megszületett közgyűlési határozat szerint a nemzetközi tervpályázatban kiválasztott központi csarnok mellett hat kerületi csarnok létesült volna, amelyek párhuzamos tervezését és építését a főváros mérnöki hivatala készíti elő. Várostörténeti kutatások sem tudták feltárni a pontos munkamegosztást: a terveket ugyanis a hivatal vezetői, Lechner Lajos, Krátky János, Heuffel Adolf, Máltás Hugó együtt szignálták. A Schulek Frigyes társaként a János-hegyi kilátót tervező Klunzinger Pál tervei alapján készült el a Batthyányi téri csarnok és a Klauzál téri csarnok.

A közélelmezési osztály szerette volna a tervezést és az építésvezetést is a fővárosi mérnöki hivatal munkatársainak kezében látni, de végül a tervezett 1895-ös átadáshoz szükséges idő rövidsége miatt a mérnöki hivatal csak a Klauzál és a Rákóczi téri csarnokot kapta meg, a Hunyadi téri és Hold utcai csarnok tervezését Cziegler Győzőre bízták. A csarnokról szóló tervek és költségek ellenőrzésére felállított 21 tagú bizottság vezetője Kamermayer Károly polgármester lett. Az építkezések vezetőjeként Kluzinger Pál, Rozinay András és Krátky János közösen dolgoztak. A Döbrentei téri csarnok végül nem valósult meg.

Az áruhely berendezések és a vasszerkezetek készítését minden csarnokban a Waagner és a Schlick gyár, a porcelán- és majolika-burkolatokat a Zsolnay gyár végezte.

A központi és kerületi vásárcsarnokokat egy időben kívánták átadni, emiatt az építési munkálatok párhuzamosan, feszített tempóban, külön engedéllyel még vasárnap is zajlottak. Az egyidejű befejezést megkönnyítette az a szerencsétlen körülmény, hogy az átadás előtt, 1896 nyarán tűz ütött ki a központi csarnokban és leégett a tetőszerkezet. Az átadás késett, viszont így minden csarnok egyszerre készült el: 1897. február 15-én került sor a csarnokhálózat ünnepélyes átadására.