"Ez egy projekt, amely életben tartja a nácik által elhurcolt és megsemmisített zsidó, cigány, politikai üldözött, homoszexuális, Jehova tanú áldozatok emlékét" - áll Gunther Demnig "Stolpersteine" című projektjének honlapján. A Goethe Intézetben tegnap tartott előadásán a német művész és asszisztense, Uta Franke maguk tették fel a leggyakrabban nekik szegezett kérdést, mielőtt ezt bárki más megtette volna. És rögtön válaszoltak is rá. "Nem, nem gondoljuk, hogy a nácik által elhurcolt több millió áldozatra már eleget emlékeztünk."
- Igaz az, hogy a történelemórákon a gyerekeink fejébe sulykoljuk a temérdek, haláltáborokkal kapcsolatos adatot, valószínűleg kevésbé hatékony módja a múltidézésnek - magyarázta Demnig. - Sokat dolgozom együtt fiatalokkal, és azt tapasztalom, nem képesek százezrekben meg milliókban gondolkodni. Pontosabban az együttérzés az, amit ilyen hatalmas és elvont adatoknál már szinte képtelenség felébreszteni bárkiben. Hatmillió ember halála: egy adat, amely felfoghatatlan, személytelen, érezhetetlen.
Valójában ez indította Gunter Demniget 1993-ban arra, hogy konkrét személyek, házaspárok, családok után kezdjen nyomozni - először Németországban, később Ausztriában és Olaszországban. Úgy gondolta, nincs szükség túlzottan sok mindent feleleveníteni. Ahogy mondja: egy embert akkor felejtenek el igazán, ha a nevét is elfelejtik. Ezért nekifogott, hogy minél több áldozat nevét, születési adatait, elhurcolásuk és haláluk idejét felkutassa. És persze legutolsó, szabadon választott lakóhelyüket, hiszen az egykori házaik előtti aszfaltba vagy macskakőbe kerülnek a betonkockából és feliratozott bádoglapból álló macskakövek.
Gunter Demnig legnagyobb élménye mindig az, amikor egy-egy - kizárólag magántámogatásokból elkészített - macskakő letételére az áldozatok rokonai is eljönnek. Egyszer például Angliából érkezett egy vendég, kiderült, a macskakőre vésett név az ő családneve is: nagyszülei laktak egykor a házban. A férfi azt is elmesélte, neki tizenkét éves fejjel elképesztő élmény volt az Angliába menekülés, föl sem fogta, mi történik körülötte, csak annak ujjongott, hogy hajóra ülhet, és idegenbe kalandozhat. Ő fogalmazott úgy, hogy Demnig buktatókövei neki egyúttal zárókövek. Lezárják életének azt a szakaszát, amikor képtelen volt hazatérni Németországba, hogy szembenézzen a családja múltjával.
Ma délután fél négykor Gunter Demnig lefekteti az első magyarországi emlékező macskaköveket. Először Rónai Béla állásnélküli tisztviselő egykori, Ráday utca 5. szám alatti otthona elé, majd Vidor (Weisz) Oszkár cipészkellék és textiláru kereskedő 25. szám alatti háza közelében. Végül Pollák Imre fűszerkereskedő 31/b szám alatti hajlékát jelölik meg a bádogbevonatú kővel. Délután öt órakor Gunter Demnig Stolpersteine projektjének dokumentumaiból és korábbi munkáiból nyílik kiállítás a Ráday utca 47. szám alatti 2B Galériában.
Persze traumák is érik Demniget bőven. Ahogy a kultúra.hu-nak nyilatkozta: eddig egyetlen város akadt, amely kategorikus nemet mondott a Stolpersteine projektre. München. Ráadásul az elkövetkezendő néhány évben nincs is túl sok esélyük arra, hogy ez a helyzet megváltozzon, ugyanis a város főpolgármestere (aki feltehetően még jó ideig hivatalában marad) kijelentette: München eleget tett már a holokauszt áldozataiért. Volt olyan német állampolgár, aki azzal jelentette fel Demnigéket a tartományi bíróságon: rendeljék el a háza előtti járdába fektetett buktatókő eltávolítását, mert háza így 100 ezer euróval kevesebbet ér. Ezen kívül természetesen előfordultak rongálások, a 11 ezer kőből eddig ötvenet távolítottak el a projekt ismeretlen ellenzői. Hogy személyes atrocitás érte-e az elsősorban zsidó áldozatokra emlékező kövek miatt, arra nevetve válaszolja Gunter Demnig: - Csak két halálos fenyegetés nyolc év alatt. Ez egész jó arány! És bevallja: a németországi neonáci mozgalom követőivel sem egész baráti a viszonya. - A legutóbbi kőletétel előtt felhívást tettek közzé a honlapjukon - meséli. - De szerencsére elírták az időpontot. Így a szélsőjobboldali társaság egy nappal később érkezett a helyszínre. Amikor a kövek már tíz centire a földbe süllyesztve pihentek. És emlékeztek.
