Nagy Koppány Zsolt derűs vesébelátással tárja fel az írói lét műhelytitkait

Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám Karl Öve Knausgaard Harcom című műve. Hogy az író leplezetlenül néz szembe az életével, szűkebb és tágabb értelemben vett családjával, múltjával és jelenével, személyes tragédiáival, legfőképp pedig saját küzdelmeivel, amelyek az íráshoz vezették és megtartották a pályán. Milyen is ez az életút úgy általában? Gyötrelmekkel teli, nehéz erőfeszítés, amit még ha nem is értékelnek megfelelően, valami megmagyarázhatatlan elhivatottsággal végez a szerző. Nincs nagyobb talány a művészeteknél, szólal meg bennem a felismerés, és csodálkozással figyelek minden alkotó, világteremtő embert.

Nagy Koppány Zsolt A remegő kezű órásmester című nemrég megjelent műve több szempontból hasonlítható Knausgaard szövegfolymához, jóllehet, a két alkotás más-más indíttatású és természetesen világlátásuk mellett elbeszélésmódjuk, motívumaik is különbözőek. A hangulatuk mégis rokon. Nagy Koppány Zsolt írásművészete humoreszkalapú, de sokszor megfigyeltem, hogy a derű mögött társadalomkritika, metsző vesébelátás, szeriőz munkavégzés áll. Ennek hátterét, tehát az írás, szerkesztés velejáróit ismerheti meg az olvasó (a KMTG vezető szerkesztőjeként számos fiatal elsőkötetes szerző műveit gondozza évek óta). Ez lenne tehát „az univerzum számomra legfontosabb témáival és dolgaival – írással, olvasással, szerkesztéssel – kapcsolatos szövegek” válogatása.

Egyébként a könyv kiszólásaiból nyilvánvaló, hogy a romániai magyar író státussal is kezdeni kell valamit – ez az identitás nem deklaratív módon, inkább élményszerűen van jelen. A Magyar állampolgárrá avatnak című írás például ennek a határhelyzetnek a lenyomata, amelyet nem lehet pusztán hovatartozási kérdésként kezelni: mélyebb, összetettebb, finomabb szövésű élmény ez, egy azok közül, aminek relevanciája globális kontextusban feloldódni látszik, a kortárs kultúra újraosztja a fontossági sorrendet.

Nagy Koppány Zsolt kötetében a hangsúly inkább az „én” elbeszélőn van; viszonylag kevés szerepet kap a család, tapintatosan nem sérti a magánszférát, nem ott akar mélyre ásni. A humoros kiszólások, észrevételek révén olvasóbarát írásokkal ismerkedünk meg, a kötet tehát megtartja a témabeli építkezés könnyedségét. Szerkezete átgondolt, szövegei letisztultak, hibátlanok, ahogyan megfigyelései mögött szintén ott lüktet az óvatosság, tisztánlátás, az intés szándéka. A következetes szerkesztés mellett [például „a kézirat 2022. szeptemberi szövegekkel zárul (apró gesztus a számmisztikának, hogy a három ciklusban összesen pontosan 222 szöveg szerepel)”] valamiképp a szórakoztatva tanítás elve érvényesül. Főként az első, Savanyú kockacukor című fejezetben figyelhető meg az irány (látjuk, itt is minden címválasztása jellegzetes). Az átfogó témakört tárgyaló fejezetben a beszélő éppen az olvasás témája révén ássa alá az olvasáshoz és íráshoz kapcsolt toposzainkat – ha maradtak egyáltalán ilyenek (lásd. Az ihletett állapotról, avagy égnek-e lelkemben – maguktól – kis rőzsedalok? vagy A hivatásos olvasó egy napja, Árulom a könyvemet, stb. című írások).

Ezekben a szövegekben nem csillannak fel iskolák, le is írja, hogy csúnya szóval, nem lopott soha senkitől, viszont annál több hivatkozással találkozhatunk, klasszikusokra ismerünk, világirodalmi példák zavarbaejtő tárháza sorakozik. A kötet nem kíván látványosan reagálni a jelen irodalmi és társadalmi trendjeire, mégis pontosan érzékeli, értelmezi azokat. Reflektál, de nem alkalmazkodik. A Cementfátyol című fejezet jól érzékelteti ezt a hozzáállást: az elbeszélő Szókratész módjára megáll egy huzatos helyen, és figyeli, mi vonul el előtte. Rögzíti, amit lát, majd visszatér a szerkesztői szoba meghitt, lassú világába, ahová az olvasó is szívesen, mintegy megbotránkozva saját kisszerűségünkön, követi. A Szilveszter című írás ennek egyik legemlékezetesebb példája: érzékeny, visszafogott és pontos számvetés. A bentlét, a külvilágtól való egyre tudatosabb elhatárolódás – különösen a Covid-időszakban – nemcsak hivatással járó adottság, hanem dacos választás részéről; az egyedülléttel járó boldog megelégedés vissza-visszatérő elem a szövegekben. És egyre több elhatározás, döntés jelenik meg, mintha az idő múlásával vállaltan rigolyásabbak lennénk.

A Simogató ostorcsapás című fejezet kritikák, ajánlók, ünnepi beszédek válogatása – egy író és szerkesztő „műhelye” rajzolódik ki általuk. Semmi sem tökéletes, mondja a szerző, de az olvasás szeretete jelen van minden szövegben. Szenvedélyes és mégis távolságtartó jelenlét ez: „Néha megrémülök. Hát mikor élünk, atyuska?” – kérdezi, majd újra visszakanyarodik az olvasás értelmének kérdéséhez, az olvasás korlátaihoz. A szövegek egyik legérdekesebb hangja az öniróniával teli belső beszélgetés, a „kis mocsok” hangja – aki folyamatosan kommentál, kérdez, vitatkozik. Egyébként is tele van a könyv kiszólásokkal, frappáns rövidítésekkel, kedélyes észrevételekkel. A Cementfátyol darabjai az élethez, kultúrához (például rádióműsorokhoz) kapcsolt megfigyeléseket gyűjtik össze. Apró tanulságok, bölcsességek ezek is. „Észnél kell lenni” – foglalja össze tapasztalatait, az intésben egyszerre van humor, figyelmeztetés és szeretet.

A szerző gyakran reflektál az írói pozícióra, a könyvvásárokkal, egyéb eseményekkel járó kellemetlenségekre, vagy éppen az írói létmód természetére. Ezt a „láttam” igével foglalja össze: tanúja volt mindannak, amit irodalomnak nevezünk. És ha tanúja volt, akkor résztvevője is. Nagy Koppány Zsolt ezzel a kötettel élővé teszi az irodalmat – nem egy elemelten intellektuális valóságot mutat, hanem a kortárs lét tapasztalatát írói szemmel. Sokáig küzdöttem ezek ellen a narratívák ellen, mintha mondaná, de aztán elengedi, hiszen miért is csapnánk be magunkat? A kis írások, karcolatok egységgé állnak össze: valósággá, kultúrává, önismeretté. A mindezek megismerésével járó fáradságot nem érdemes tehát megspórolni.