Picasso azt mondta, hogy „a jó művész másol, a nagy pedig lop”. Eszerint a hamisítás maga is egyfajta művészet lenne? A műtárgyhamisítás nem valami új keletű, modern dolog. Már a reneszánsz korban elfogadott volt, hogy nagy művészek eredeti festményeiről pontos másolatokat készítsenek. Attól függetlenül, hogy anyagi haszonszerzés vagy a másolás izgalma ennek a motivációja, mindenképpen elképesztő tehetség kell ahhoz, hogy valaki az eredetivel szinte teljesen megegyező módon fessen meg egy képet. Egyes hamisítók annyira tökélyre fejlesztették ezt a képességüket, hogy még a legnagyobb galeristákat is el tudják bizonytalanítani.
Michelangelo Buonarotti (1475–1564)
Michelangelót ma a művészettörténet leghíresebb alkotójaként és polihisztoraként tartjuk számon, szakmai életét azonban ennél jóval kevésbé dicsőséges körülmények között kezdte. Jóval a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóinak megfestése előtt sokat küzdött a megélhetésért. Rájött, hogy tehetségét pénzre tudja váltani, ha hamis görög és római régiségeket állít elő. Az antik szobrok akkoriban nagyon keresettek voltak Róma leggazdagabb polgárai körében, a több ezer éves tárgyakat azonban nem volt könnyű fellelni. Michelangelót egy rivális szobrász arra kérte, hogy segítsen olyan szobrot létrehozni, ami úgy néz ki, mintha a föld alól került volna elő. Michelangelo savas talajjal dörzsölte be az elkészült másolatot, hogy régibbnek hasson, és a trükkje bevált.
A szobrot Raffaello Riario San Giorgio bíboros vásárolta meg. Miután rájött, hogy átverték, úgy döntött, nem emel vádat Michelangelo ellen. Úgy gondolta ugyanis, hogy egy ennyire kiváló hamisítónak nincs miért bűnhődnie. A szobrot a kortársak is nagyra értékelték, állítólag valódi ókori görög szobrok mellé állították ki. Végül I. Károly király vásárolta meg, és az egyik palotájában állíttatta ki. A szobor a Whitehall-palotában tombolt 1698-as tűzvész után eltűnt.
Elmyr de Hory/Hory Elemér (1905–1976)
Elmyr de Hory a történelem egyik leghírhedtebb hamisítója volt. „Munkássága” ismertségét mutatja, hogy filmet is készítettek róla. Az F is For Fake minden idők legnagyobb műtárgyhamisításait veszi sorra.
De Hory nemcsak hamisított műtárgyakat árult, hanem hamis személyiséget is kialakított. Senki sem tudta pontosan, hogy ki ő vagy honnan jött.
Az eredeti művekről készült másolatai annyira tökéletesek voltak, hogy több korabeli művészkönyv illusztrációi lettek. Élete során több mint ezer hamis művet festett, tökéletesen lemásolva az olyan művészek munkáit, mint Picasso vagy Matisse. Munkáit hatalmas összegekért értékesítette. Idővel felkeltette az FBI és az Interpol figyelmét. 1976-ban, miután csalás miatt nyomozást indítottak ellene, öngyilkosságot követett el.
Eric Hebborn (1934–1996)
Eric Hebborn célja az állam elleni lázadás volt. Restaurátorként dolgozott, ám rájött, hogy könnyedén képes utánozni a nagy művészek stílusát, és komolyan elkezdett hamisítással foglalkozni: nagyon régi festményekről készített tökéletes másolatokat. Végül még saját galériát is nyitott, hogy a hamis műveket eredetiként árusíthassa. Elkapták, de később még írt egy botránykönyvet, amelyben részletesen beszámolt arról, hogy mely galeristák és műtárgybecsüsök fogadtak el tőle hamisítványokat.
Han Van Meegeren (1889–1947)
Han Van Meegeren azután kezdett műtárgyhamisításba, hogy a műveit puszta másolatoknak nevezték a kritikusok. Azt tervezte, hogy megvárja, amíg elismerik a kritikusok, utána pedig felfedi a hamisított művek eredetét. Bosszút akart állni azokon, akik valaha is kételkedtek a tehetségében. A pénz miatt azonban, amiket a hamisítványok eladásával keresett, meggondolta magát, és végül nem vallotta be, hogy az eladott művek mind hamisítványok voltak.
Van Meegerent szülővárosában, Rijswijkben tartóztatták le, miután egyik Vermeer-másolatát eladta a náciknak. Mivel a munkája nagyon jó volt, senki sem tudta róla, hogy valójában hamisítvány. Először árulással és holland kulturális javak náciknak való eladásával vádolták. Védekezésként a tárgyalás időszakában még festett egy hamisítványt. A hazaárulás vádját emiatt ejtették ugyan, de hamisításért elítélték. 1947-ben, börtönben halt meg.
Pej-Sen Csian (1940–)
Pej-Sen Csian Kína egyik legnagyobb hamisítójaként tűnt fel. Az 1970-es években képzőművészként kezdte a pályafutását, a kritikusok azonban túlságosan dekadensnek tartották a műveit. Ekkor kezdte el másolni Matisse és André Derain korai, posztimpresszionista munkáit. Több tucat alkotást készített, amelyeket több mint nyolcvanmillió dollárért adott el. Tevékenységét a Made You Look: A True Story About Fake Art (2020) című dokumentumfilm ismerteti.
Wolfgang Beltracchi (1951–)
Wolfgang Beltracchi a művészettörténet pénzügyileg legsikeresebb hamisítója volt. Ő másolta a leghosszabb időn át Max Ernstet, Fernand Légert és Max Pechsteint anélkül, hogy a tevékenysége feltűnt volna a hatóságoknak. A becslések szerint körülbelül ezer-ezerháromszáz festményt hamisított élete során.
2010-ben kapták el, hat év börtönbüntetésre ítélték. Megígérte, hogy soha többé nem fog hamisítani, ám a mai napig őt tartják az évszázad műtárgyhamisítójának. Másolatai még a Christie’s aukciós katalógusának borítóján is megjelentek. Ma is több száz műve van forgalomban, ami rátermettségét és népszerűségét bizonyítja.
A Beltracchi: A hamisítás művészete című film (2014) csaknem négy évtizedes műtárgyhamisítói tevékenységét dokumentálja.
Ken Perenyi (1949–)
Ken Perenyi napjaink egyik legnagyobb hamisítója. Általában 18. és 19. századi brit és amerikai festményeket másol, a munkái dollármilliókért kelnek el. Annyira jól dolgozik, hogy az FBI-nak kémiai elemzést kellett végeznie a munkáin, hogy megbizonyosodjon róla: valóban hamisítványokról van szó. A Perenyi ellen indított nyomozást öt év elteltével lezárták, őt pedig szabadlábra helyezték.
John Myatt (1945–)
A brit John Myatt úgy vonult be a művészettörténetbe, mint a 20. század legnagyobb művészeti csalásainak elkövetője. Becslések szerint kétszáz hamisítványt készített el, amelyek közül sokat a világ legnagyobb aukciósházai (köztük például a Sotheby’s) értékesítettek.
Másolataival először „valódi hamisítványokként”, törvényesen kereskedet, kezdetben tehát vállalta, hogy a festményei hamisítványok. Ez akkor változott meg, amikor John Drewe, a Christie’s egyik vevője felfedte, hogy az aukciósház huszonötezer fontot fizetett Myatt egyik Albert Gleizes-másolatáért. Ettől kezdve olyan művészeket hamisított, mint Chagall, Giacometti és Matisse.
Myatt és Drewe sokáig üzleti partnerek voltak, ám 1993-ban megszakadt a jó viszony, két évvel később pedig mindkettőjüket letartóztatták. Mivel Myatt segített a Drewe elleni perben, csak egy év börtönre ítélték, amiből mindössze négy hónapot kellett letöltenie. 1999-ben tűnt fel újra. Azóta is másol, ám ma már minden műve bevallottan hamisítvány, és másolatként is értékesíti őket.
Tom Keating (1917–1984)
A restaurátor végzettségű Tom Keating állítása szerint több mint kétezer festményt hamisított több mint száz művésztől, köztük Rembrandttól vagy Samuel Palmertől. Kijelentette, hogy a hamisítást a szocialista politika iránti elkötelezettsége motiválta, nem az anyagi haszonszerzés. The Fake’s Progress című könyvében ezt írta: „Szégyenletesnek tűnt számomra, hogy hány [művész] halt meg szegénységben. Egész életükben gátlástalan dílerek zsákmányolták ki őket, majd – mintha emlékezetüket akarták volna meggyalázni – ugyanazok a kereskedők folytatták kizsákmányolásukat a halálukban.” Szerinte a hamisítványai a galériarendszer elleni támadásként is értelmezhetők voltak, céljuk pedig a szakértők megtévesztése és a műtárgypiaci iparág megtörése.
Amikor a The Times egy 1970-es cikkében hamisítással vádolta, beismerő vallomást tett, így 1979-ben volt barátnőjével és bűntársával, Jane Kellyvel együtt letartóztatták. A börtönbe vonulás előtt súlyos motorbalesetet szenvedett. Mivel nem volt rá túl nagy esély, hogy életben marad, az ellene felhozott vádakat ejtették. Végül azonban felépült. Művei még ma is több ezer fontos áron kelnek el.
Nyitókép: luxou.vn
