Mutatványosok a Kiscelli Múzeumban

Általában azt gondoljuk magunkról, hogy mi aztán tényleg nem mondogatjuk úton-útfélen, hogy bezzeg régen minden jobb volt, és lehet, hogy valóban nem mondjuk. Csak gondoljuk. Nehéz ugyanis nem gondolni. A mi életünk olyanná vált, hogy ugyanazon a képernyőn kerül elénk a legmagvasabb tudomány, a legokosabb bölcsesség, a legmagasztosabb művészet és a legprimitívebb szórakoztatás. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy régen decens polgári családok a leghatározottabban elkülönítették hétköznapjaik emelkedett óráit – a munkát, a tanulást, a közösségi létet – mindattól, amit mondjuk olcsó szórakoztatásnak hívunk. A valóság azonban az, hogy eleink életén többnyire éppen olyan keszekusza összevisszaságban hömpölygött át a jó és a rossz, a nemes és a nemtelen, az igényes és a talmi, mint ma a miénken.

Erre nem most, a
Kiscelli Múzeum Show és business Pest-Budán: kötéljárók, önmozgányok és más
világszámok című szórakoz(tat)ástörténeti kiállításán jöttem rá, hanem már
sokkal korábban: amikor egy ismerősöm elújságolta, micsoda nemes reményekkel,
magasztos várakozásokkal fogott bele egy érintetlen 19. századi polgári-nemesi
családi könyvtár feldolgozásába, és micsoda csalódás lett a vége. Volt ott
minden: tudomány, irodalom, ponyva… De főleg ponyva.

Hát most ugyanezt
fedeztem föl, csak éppen a másik oldalról. Show és business, hirdeti a
kiállítás címe, s miközben a 19. század pest-budai mutatványosairól mesél,
valójában egy mindenre kíváncsi, minden új ismeretért lelkesedő, az emberi
teljesítőképesség határait még nem ismerő közönségről láthatunk panorámát.
Cirkusz és varieté, állatviadal és bohóctréfa áll ugyanannak a produkciónak az
egyik oldalán, míg a másikon a technikai újdonság, a természettudományos
ismeret, a kivételes erő és a rendkívüli ügyesség, a meghökkentő tudás és az
emberfeletti akarat kínál alkalmat a csodálkozásra, hüledezésre, meglepődésre.
Ez az a kor, amelynek végén megszületett az olimpiai jelszó: Citius! Altius! Fortius!
(Gyorsabban! Magasabbra! Erősebben!) És sok egyéb mellett a populáris kultúra
szintjén éppen a korai mutatványosok, menazsériák, artisták csodái mutatták meg
a polgárosodó Európa világbíró önbizalmát. 

A kurátorok, Molnár Dániel és Teller Katalin, a szórakoztató műfajok kutatói 13 téma köré szervezték a tudományos igényességgel összeállított tárlatot. Vannak itt technikai újdonságok: lábcsónak, léghajó, mechanikus bábok – ezek a címben is említett önmozgányok –, s megannyi egyéb csoda a század egyre gyarapodó technikai tudásának tárházából, amelyektől bizonyosan eltátotta a száját a közönség. Van itt állatsereglet, melynek kapcsán Molnár Dániel a kurátori tárlatvezetésen elmesélte, hogy akkor természettudományos attrakciónak számított. Hiszen ki látott a 19. században orrszarvút, oroszlánt, krokodilt és más efféle csodalényeket? Mosolyt fakasztó kortörténeti emlék a plakátok nyelvezete, mivel a sok ismeretlen állat nevének még nem volt magyar megfelelője.

Egy másik teremben az optikai trükkök ezernyi fajtájával ismerkedhet meg a látogató, s azt hiszem, mi, mai érdeklődők ugyanúgy rácsodálkozunk a „fantazmagórikus légképek” és más hasonló ötletek sokaságára, mint az eleink elálmélkodhattak rajtuk. Noha ezek a képek még nem mozogtak, meglepő hitelességgel keltették a mozgás illúzióját.

De haladjunk tovább, s álljunk meg mondjuk az emberseregleteket hirdető plakátok előtt! Hát igen, manapság meglepődünk azon, hogy a 19. században úgy mutogatták a négereket, sárgákat és mindenféle más egzotikus népeket, mint az állatokat, de akkoriban az ilyen embertelen mutatványok sem csak alantas szórakozást kínáltak, hanem antropológiai ismereteket is adtak.

Bizonyára sokan olvasták Péterfy Gergely Kitömött barbár című könyvét, amelyben a Bécsben afféle fekete celebként élő, népszerű Angelo Soliman preparált holttestét kiállítják a természettudományi múzeumban. A történet alapja valós, és a Kiscelli Múzeumban azt is megérthetjük, miért tartották magától értetődőnek az efféle eljárásokat. Annyira különlegesnek látták az idegen rasszokat, hogy kíváncsiságuk fölülírta az emberségüket. (No, és persze nem is tartották teljes értékű embereknek a színes bőrűeket.)

Ennél is nehezebben
érthető a mai látogató számára a rémségek cirkusza, ahol torzszülötteket,
összenőtt ikreket, szakállas nőket, albínó gyerekeket, törpéket és óriásokat
mutogattak a közönség kaján örömére és végső soron a természettudományos
érdeklődés kielégítése végett.

De akad itt más is: mesteri céllövő, erőművész, zsonglőr, kötéltáncos, bűvész, műlovar és mindenféle artista, akik ma sem hiányozhatnak egyetlen valamirevaló cirkusz és varietészínház műsorából sem. Azt is megtudhatjuk, hol és hogyan játszottak a hajdani Pest-Budán a művészek, hogyan lett az alkalmi bodegákból állandó cirkusz, miképpen lopakodott be a nyelvbe egy-egy hírneves előadó nevéből képzett szellemes kifejezés, milyen életpályát futottak be a hajdani artisták és miképp adta meg a női emancipáció korai lehetőségeit ez a különös világ.

Bár a tárlat címe Show és business, talán jobb lett volna a show és az ismeretterjesztés kapcsolatára felhívni a figyelmet. (A biznisz világa úgysem kap nagy hangsúlyt a kiállításon.) Ám akármi is a címe a mutatványos mutatványnak, mindenképpen érdemes elmenni érte a Kiscelli Múzeumba. Hiszen ez a tárlat a múzeumi ajánló szerint „a magyarországi cirkusztörténet első tudományos értékű kiállítása. (…) A nemzetközi előadók bemutatásához harminc intézmény kölcsönözte kincseit Svédországtól az USA-ig. A tárlaton látható korabeli pesti hirdetményeket, plakátokat eredeti fölragasztásuk óta nem látta a nagyközönség.”